Vidám napot / egyszer volt...,

Megfigyelő képesség.

Mivel abban az évben kétezer kilométer megtételét tűztem ki célul magam elé, ezért pontosan emlékszem az évszámra: 2004. Minden alkalmat megragadtam a túrák számának gyarapítása érdekében. Egy hölggyel és a vakvezetővel vágtunk neki a Pilis hegység csapásainak. Azóta a pontos útvonal kiröppent a fejemből, de az egyik település neve örökre belevésődött.

Klastrom-puszta irányából az országos kéken ereszkedtünk alá Piliscsévre. A falu legszélén szinte kizárt, hogy ne hatalmas sártócsa fogadja a vándort. Utána viszont hosszasan aszfalt kopog a bakancs kemény talpa alatt. A német juhász a bal lábam mellett, enyhe húzással vezetett, túratársam pedig tőlem jobbra. Három hónappal ezelőtt jártunk itt első és egyben utolsó alkalommal a vakvezetővel, egy nagyobb létszámú túracsapattal. Bandukolunk a templom felé. Váratlanul, a szakmunkát végző kutya bal irányba tartva az úttestről le akart vinni. — Mit csinálsz? — szóltam rá nem precízen. — Hagyd a kutyát! — javasolta a túratárs. Mi történt?

A közelben lévő egyik ház előtt egy hosszú kamion parkolt: mögéje tartott a rajzos szuka. Ugyanis, a jármű takarásában a Nehéz-járom söröző lapult meg. Ott pedig, egyszer voltunk a vakvezetővel, mégpedig három hónappal ezelőtt. Odavezetett a kocsmába felvezető lépcsőhöz, és ha ott voltunk, benyitottam az ajtón.

Máskor is megemelhettem a nem létező kalapomat előtte. A lakástól a tüdőröntgen helyéig metróval, és hosszas gyalogolás után lehet célba érni. Első alkalommal szóval irányítottam a német juhászt. Eltelt egy év, és újra útra keltünk. A főútról a mellékutcába való betérés után nem utasítottam semmire sem a kutyát. Ment, ment, aztán a kellő helyen balra bekanyarodott a boltíves bejáró alá, azon túljutva kivezetett az udvarba, ott pedig balra fel a lépcsőn: helyben voltunk!