Egymásra utalva — Kicsivel könnyebb...

A bölcs könyvben feljegyezték, hogy az elkövető visszajár a tett színhelyére. Ennek tudható be, hogy újra hosszú vonatútra indultunk a Keleti pályaudvarról. Miskolcon újra átszálltunk a határ felé döcögő vicinálisra. Már tudtam, legalább egy órát utazunk rajta, úgyhogy szétnéztem az apró vagonban. Találtam is egy nagyon rendes családot: olyan szépen néztem rájuk, hogy a hátizsákjukba nyúltak, és már volt is mit ropogtatnom. Így aztán gyorsan eltelik az a hosszúnak gondolt óra!

Ismét rám került a hám, és meg kellett céloznom a vagon ajtaját. Hol vagyunk? Perkupa helyett valami Szendrő áll az állomásépületen. Méghozzá Szendrő felső! Nem sok időm maradt a mélázásra. A táborozók táskái és hátizsákjai egy furgon csomagterébe vándoroltak, és már csak a kipufogógáz büdöse emlékeztetett rájuk.

— Kedves fiatalok! — szólalt meg jól ismert, hétmérföldes léptű túravezetőnk. — A kényelmes vonatút puhányító órái után haza kell gyalogolnunk innen a körülbelül tizenkét kilométerre lévő Szőlősardóra. Ott finom ebéddel várnak, úgyhogy érdemes lesz szedni a virgácsainkat, nehogy kihűljön!

— Jól van, kedves Ubul, felőlem mehetünk! — mondta Laci.

Már az utolsó falusi házat is a hátunk mögött tudtuk, de a hám csak nem akart lekerülni rólam. Tán elfeledkezett róla a gazdám? Micsoda disznóság! Pedig milyen jót szaladgálhatnék a mezőn vagy a ligetesben! A táborvezető Gábornak is feltűnt gúzsba kötött szerepem:

— Nem engeded el Kicsit?

— Nem — felelte Laci. — Ki akarom próbálni, hogy mire vagyok képes vele.

— Te szentséges keresztcsont! — világosodtam meg a tarló közepén. — Ez a pali halálra akar engem dolgoztatni! Akkor én ide nem nyaralni jöttem, hanem robotolni, mint valami sóbányába. De tudod mit, Laci! Nem fogsz te velem kibabrálni! Megmutatom én neked, hogy még a hepehupán is számíthatsz rám! — Kidobtam magamból a mérget, és vigyorgó pofával folytattam az utat.

Toronyiránt haladtunk a határban. Volt, hogy bármerre is néztem, csak akadályt láttam magam előtt. De nem volt mese, menni kellett! Ilyenkor a többiek siettek segítségemre — vagy mondhatnám úgy is: segítségünkre. Leginkább a sűrű bozótosban és az összevissza növő fák között kélt el a kisegítés.

Az augusztusi nap hevét még az anyaföld is nehezen viselte: kiszáradt, fölrepedezett. Végre-valahára bővizű patak keresztezte utunkat. Népes csapatunk feltorlódott: gázlót kerestek. Hű, de jó lenne belehasalni a kristálytiszta vízbe! — álmodoztam lihegve. Még el sem ábrándozhattam úgy igazán, és már le is került rólam a hám, mehettem a vízbe: mégiscsak gondol rám a gazdám! Beleszimatoltam, aztán lefetyeltem belőle, majd hasra vágtam magam. A hűs víz hamar lehűtötte belsőmet; valamelyest kevésbé kínzott a hőség. A gyerekek és a felnőttek kőről kőre ugrálva keltek át az iszapos szegélyű patakon, az én gazdám meg továbbra is ott ácsingózott a parton: memorizálta az útvonalat. Aztán nekiveselkedett, és ő is kőről kőre szökellt — egész addig, amíg el nem vétette az egyik ugrást. Mit ne mondjak: a túlparton már elég ramatyul nézett ki a csukája.

Gazdám valóban tartotta szavát: három napon át együtt róttuk a dombokat és a völgyeket. Volt, hogy én a traktor kerékvágásában haladtam, Laci meg a két keréknyom között, a bakháton lépkedett óvatosan, hétrét görnyedve — nem irigyeltem. Máskor egy meredeken ereszkedő ösvényen vágtáztunk, megannyi kövön és kavicson. A kutyát ilyenkor nem csak a hazaszeretet viszi gyorsan, hanem négy lába és a lendület is. Robogtam volna a völgybe, de Laci minduntalan fékezésre biztatott:

— Ne rohanj már, te lökött eb, mert kimegy a gerincem!

Hosszasan magyarázta, miféle gondjai is vannak. Hát igen… Nehéz úgy rohanni az omladékos lejtőn, hogy én erőteljesen húzom, neki meg nemcsak engem kell fékeznie, de még az egyensúlyát is meg kell őriznie valahogy — és mindezt görnyedt testhelyzetben. Amikor a harmadik túra után beértünk a táborba, be is ismerte:

— Így fizikai képtelenség továbbmenni!

Laci tulajdonképpen elég jól bírta a kiképzést: vagy harmincöt kilométert tettünk meg egymásra utalva. Mit mondjak, nem omoltam össze a hír hallatán. Sőt! Formális elválásunk újra lehetőséget adott arra, hogy minden elhangzó szóra figyeljek. Nem akarom fényezni magam, de jól nevelt kutya vagyok! Többször is nem vágtam Laci szavába, amikor az első, szőlősardói táborozásunkról mesélt — pedig akaródzott volna… Most viszont enyém a szó: éljen a munkamegosztás!

Hogyan lehet úgy beszélni egy szenzációs táborozásról, hogy a mesélő még a tájegységet sem mutatja be? Ilyen trehányságra én nem vagyok kapható! Kezdjük hát!

Az Észak-borsodi karszt az Északi-középhegység része. Mint neve is mutatja, fő kőzetei a különböző mészkövek meg a márga. A legkorábbi üledék egy kevés homokkő — a homok a triász időszak és egyúttal a földtörténeti középkor kezdetén rakódott le — jó messze innen. Nem sokkal (mármint földtani értelemben nem sokkal) utána agyagok, márgák következtek — meg némi, rosszul karsztosodó mészkő. Az ilyen mészkő vékony lemezei közé sűrűn agyagcsíkok telepednek — ezek vastagsága többnyire a millimétert sem éri el. Oldási maradéka viszonylag nagy — úgy öt százalék körül. Az igazán jól karsztosodó, úgynevezett vastagpados mészkövek a triász időszak közepétől a juráig képződtek. Ezekben alakultak ki az ismert barlangok: a Baradla-, a Béke-, a Kossuth-, a Vass Imre- — távolabb az égerszögi Szabadság-, a teresztenyei Forrás-, meg a Danca-barlang.

Tájegységünk, a Galyaság voltaképpen dombság: a környék legmagasabb pontja a Pitics-hegy, a maga 481 méterével. A völgyek alapvetően nyugat—keleti irányúak. A dombokon jellegzetes, karsztos növénytársulások fejlődtek ki. Helyükön a honfoglaló magyarok még sűrű, lombos erdőt találtak — de aztán jöttek a szén- és mészégetők… Az esőzések lehordták a termőtalajt a kiirtott erdők helyéről. A talaj elvékonyult, és ez igencsak megnehezíti a fák újratelepítését: jobbára csak fű nő.

A Jósva-völgyben, Magyarország egyik legszebb részén haladva megfigyelhetjük, hogy a fennsík peremén megjelenik az erdőség, lent pedig lényegében mindent fű borít. A fűből mint gyertyalángok magaslanak ki a borókabokrok — a boróka jelentős szerepet játszik az újratalajosodásban. Megtelepszik a fű között, és gyökeret ereszt a gyér talajba — a bokrok között pedig már a facsemeték is meg tudnak kapaszkodni. Az újraerdősödéshez sok-sok évtizedre van szükség.

A környéken megtalálható Magyarország valamennyi nagyvadja. Az utóbbi időben már egy-egy farkascsalád is visszatelepült a Felvidékről, az elvileg nálunk is szigorúan védett ordasok azonban hamarosan a vadászok (orvvadászok) zsákmányául esnek. Medvék továbbra sincsenek: túl erős a lakosság ellenállása. A ritkán feltűnő, mézimádó bundást rövid időn belül kilövik. A dörmögős koma úgy általában csak akkor válik veszélyessé, ha megtámadják. Az óvatosságra leginkább akkor van szükség, ha bocsaival járja a vidéket. Az előítélet jóval nagyobb, mint a tényleges veszély. A nemzeti park évekig tartott egy medvét Szelcepusztán — karámban, afféle látványosságként. A ketrecet még az állatkertihez hasonló korláttal is körbevették, hogy megvédjék önmaguktól a derék és kíváncsi látogatókat. Persze így is akadt olyan ostoba, aki minél közelebbről akarta ingerelni barna urat. De amikor végre sikerrel járt, és az alaposan feldühödött brummogós letépte az egyik virgácsát, nagyon felháborodott a sérelmen — miután magához tért Miskolcon, a kórházban. Az igazságtalan jog végzett a mackóval: golyó általi halálra ítélte őt a nagyokos homo sapiens. Emiatt ma már nézegetni való medve sincs a környéken. Pedig milyen jó lett volna rávakkantani!

Mit ér a táj alapos ismerete, ha nem járul hozzá némi kultúrtörténet? Ugye nem sokat? A szalonnai református templomot minden táborban megnézzük. Feltehetően a tizenegyedik században kezdték építeni. Az egykori, román stílusú körtemplom tíz méter átmérőjű lehetett. Az erődtemplomot az ezerkétszázas években egy húsz méter hosszú, tizenöt méter széles, négyszögletes toldalékkal bővítették. Később további építményeket csatoltak hozzá — így egy kisebb, négyszögletes sekrestyét is. A rekonstrukció során 1973 és 1975 között a gótikus ablakokat eredeti, román stílusúakra állították vissza. Leszedték az időközben készített, kazettás álmennyezetet — már csak azért is, mert teljesen átrágta a szú. A gerendás és zsindelyes tetőszerkezetet jelenleg többé-kevésbé olyannak láthatjuk, mint az Árpád-korban volt.

A templomot az 1500-as években vették át a reformátusok, és befalazták a sekrestyébe vezető átjárót. A rekonstrukció már csak a sekrestye alapjait tárta fel — ezeket konzerválták. A reformáció végül is nagy szerencséje a művészettörténetnek. Mivel a reformátusok nem tűrik a képekkel festett falakat, lemeszelték az egészet ezzel tartósították az eredeti képeket felújítás újra életre kelthette az Árpád-kori freskók töredékeit: az eredeti, XI. századi indadíszek a körtemplom és a sekrestye közötti átjáró boltívéből kerültek elő. A rekonstrukció során találtak rá az Antiochiai Szent Margit történetét bemutató, XIII. századi freskómaradványokra is. Végezetül, a körtemplom és a négyszögletes rész közötti boltív tetejéről került elő egy, a XVI. századból származó freskó. A boltív tetején Istent láthatjuk, őt balról-jobbról három-három szent kíséri.

A templomtól mintegy húszméternyire áll az 1756-ban épített, zsindelyes fa harangtorony, benne egy kisebb és egy nagyobb haranggal. A templomot jelenleg is használják, de istentiszteletet csak nyáron tartanak benne, mivel az álmennyezet eltüntetése óta már túl nehéz befűteni. Télen a parókián folyik a hitélet.

A templom bejárata fölötti karzatot az 1700-as években építették; táblaképei nagyon szépek. Az épületegyüttes terméskőből készült, körülbelül száznyolcvan centi magas kőkerítés öleli körbe.