17. EGÉRFIÚ – tanmese (2006)

Afrika ama kimeríthetetlenül gazdag bölcsőjében született egy egérfiú is. Piciny korában épp olyan volt, mint a többiek. Testvérkéivel cincogva barangolt a bokrok alatt, de hamar kitűnt közülük önzetlenségével. Sohanapján sem volt rest: szívesen sietett mások segítségére. Épp egy ilyen ügyet intézett a dzsungelben, és mivel már régóta nem látta otthonát, megszaporázta lépteit. Nem figyelt eléggé a lába elé, belecsúszott valami lyukba, és egy mély üregbe pottyant.

Igencsak megszeppent odalent. Próbálta számba venni sajgó tagjait, de hiába nézegette volna: se lábát, se vállát nem láthatta a sötétben. Vajon mennyire kékült, lilult vagy horzsolódott le?

– Van itt valaki? – kiáltotta reménykedve, de nem jött felelet, csak az egyre halkuló visszhang.

Odalent hűs volt a levegő, és testét hamar átjárta a hideg. Mivel soha nem volt ötlet híján, mozogni pedig mindenekfelett szeretett, rugó módján felpattant, és szökdécselni kezdett – oly szorgosan, hogy még az arca is kipirult tőle.

Lakott néhány rovar is a barlangnak ebben a részében. Egyikük pont akkor akart átrepülni fölötte, amikor még az előzőeknél is hatalmasabbat szökkent, úgyhogy éppen elkapta az óvatlan bentlakót. Ugyancsak sovány falat volt ez vacsorának, bőven maradt még hely a gyomrában. Így hát óvatosan lépkedve, tapogatódzva nekivágott az ismeretlennek. Átkelt egy kisebb omladékon, és egy másik üregbe jutott, ahol csendesen csörgedező csermelyre bukkant. Nagyot kortyolt a vízből, majd fáradtan ledőlt aludni.

A nyirkos hűvös hamar felverte a kis szunnyadót. – Micsoda csontrágó cudar hideg van idelent! – didergett, és közben egyre mardosta az éhség.

Mi mást tehetett volna? Az előző nap bevált módszerhez folyamodott, és meg sem állt, amíg be nem kapott öt rovart. A kiadós reggeli fő hasznaként felismerte, hogy mégsem kell olyan sötéten látnia sorsát. Bár ilyen jó fogása nem akadt később, de nem halt éhen – viszont a sok szökdécseléstől alaposan lesoványodott. A vékony bőr jóformán rátapadt csontvázára: igazi bőregér lett belőle!

A sok ugrálás jótékony hatására oldalából két, vékonyka bőrredő nőtt mellső lábaira. Ahogy használta őket, annyira megerősödtek, hogy idővel már repülni is tudott velük. Új képességével egyre több és több elemózsiához jutott. Apránként megerősödött, és egyre messzebbre merészkedett.

A röpködés persze nem volt túl egyszerű: eleinte gyakran fejjel repült a falnak. Ezért aztán – mivel egészen jó hallása volt, és még beszélni sem felejtett el – repülés közben végig cincogott. A hangot visszaverik a falak, és a visszhangot figyelve a folyosók közepén tudott maradni. Ezután már nem éktelenítették púpok a fejét.

Egyszer, amikor arrafelé szállt, ahol egykor ő pottyant a mélybe, hát egy egérlány sírdogált ott nagykeservesen. Szárnya alá vette a szerencsétlenül jártat, és elkezdte mindenfélére tanítani. Hogy, hogy nem, de élete párjára is rátalált benne.