17. EGÉRFIÚ — tanmese (2006.)
Afrika ama kimeríthetetlenül gazdag
bölcsőjében született egy egérfiú is. Piciny korában épp olyan volt, mint a
többiek. Testvérkéivel cincogva barangolt a bokrok alatt, de hamar kitűnt
közülük önzetlenségével. Sohanapján sem volt rest: szívesen sietett mások
segítségére. Épp egy ilyen ügyet intézett a dzsungelben, és mivel már régóta
nem látta otthonát, megszaporázta lépteit. Nem figyelt eléggé a lába elé,
belecsúszott valami lukba, és egy mély üregbe pottyant.
Igencsak megszeppent ott lent. Próbálta
számba venni sajgó tagjait, de hiába nézegette volna: se lábát, se vállát nem
láthatta a sötétben. Vajon mennyire kékült, lilult vagy horzsolódott le?
— Van itt valaki? — kiáltotta reménykedve, de
nem jött felelet, csak az egyre halkuló visszhang.
Odalent hűs volt a levegő, és testét hamar
átjárta a hideg. Mivel soha nem volt ötlet híján, mozogni pedig mindenekfelett
szeretett, rugó módján felpattant, és szökdécselni kezdett — oly szorgosan,
hogy még az arca is kipirult tőle.
Lakott néhány rovar is a barlangnak ebben a
részében. Egyikük pont akkor akart átrepülni fölötte, amikor még az előzőeknél
is hatalmasabbat szökkent, úgyhogy éppen elkapta az óvatlan bentlakót.
Ugyancsak sovány falat volt ez vacsorának, bőven maradt még hely a gyomrában.
Így hát óvatosan lépkedve, tapogatózva nekivágott az ismeretlennek. Átkelt egy
kisebb omladékon, és egy másik üregbe jutott, ahol csendesen csörgedező
csermelyre bukkant. Nagyot kortyolt a vízből, majd fáradtan ledőlt aludni.
A nyirkos hűvös hamar felverte a kis
szunnyadót. — Micsoda csontrágó cudar hideg van idelent! — didergett, és közben
egyre mardosta az éhség.
Mi mást tehetett volna? Az előző nap bevált
módszerhez folyamodott, és meg sem állt, amíg be nem kapott öt rovart. A kiadós
reggeli fő hasznaként felismerte, hogy mégsem kell olyan sötéten látnia sorsát.
Bár ilyen jó fogása nem akadt később, később sem halt éhen — de a sok
szökdécseléstől alaposan lesoványodott. A vékony bőr jóformán rátapadt
csontvázára: igazi bőregér lett belőle!
A sok ugrálás jótékony hatására oldalából
két, vékonyka bőrredő nőtt mellső lábaihoz. Ahogy használta őket, annyira
megerősödtek, hogy idővel már repülni is tudott velük. Új képességével egyre
több és több elemózsiához jutott. Apránként megerősödött, és egyre messzebb
jutott.
A röpködés persze nem volt túl egyszerű:
eleinte gyakran fejjel repült a falnak. Ezért aztán — mivel egészen jó hallása
volt, és még beszélni sem felejtett el — repülés közben végig cincogott. A
hangot visszaverik a falak, és a visszhangot figyelve a folyosók közepén tudott
maradni. Ezután már nem éktelenítették púpok a fejét.
Egyszer, amikor arrafelé szállt, ahol egykor
ő pottyant a mélybe, hát egy egérlány sírdogált ott nagykeservesen. Szárnya alá
vette a szerencsétlenül jártat, és elkezdte mindenfélére tanítani. Hogy-hogy
nem, de élete párjára is rátalált benne.