Vidám napot / édes...,

Olykor sokféléből tevődik össze.

A történet ott kezdődik a számomra, hogy az elmúlt évezred végén egy pályázatra sikeresen bejelentkeztem. Én is a nyertesek közé sorolódtam, de mást kaptam, mint amit kértem. A számítógépet felajánlottam azon nem látó gyerekek egyikének, akiket eldobtak maguktól a szüleik. Az intézetben lakó madárcsontú lányka örömmel vette az ajándékot. Mivel előtte már beszélgettem vele hosszasabban, tőle tudom, hogy édesanyja kétszer is kereste őt telefonon, de mire szívrepesve odaért a folyosón falra felszerelt távrecsegőhöz, a füléhez emelt kagylóból, már csak a vonal megszakadását jelző hangot hallhatta vissza. Szüleit nemismerhette meg, és minden valószínűség szerint, nem is fogja már.

Sorsának sajátos bélyege erősen rányomta a lenyomatát. Szavát nem hallani, feltünően visszahúzódó felnőtté vált. Hála az odafigyelő intézetnek és az állam anyagi támogatásának, az egyik Észak-pesti lakótelepen önálló lakáshoz juthatott. Valamelyik társától értesülhettem róla évekkel ezelőtt, hogy máig tartóan szokása maradt a lánynak, amennyiben csokoládét eszik, továbbra is elbújik az asztal alá: édeskeser élet.