110. DUNA – majdnem beleszédültem (1964)

Hol volt, hol nem volt, a Váci úton a mai Tesco helyén egykor a Kender Juta gyár szövőgépeitől volt zajos a munkacsarnok. Az üzem főútvonal felé eső kerítésének túloldalán a szövőgyár bölcsődéje és óvodája terült el.

Egyszer megtörtént a csoda: anélkül hogyan is nézhetne ki a valóságból vett meseszerű történet? Páros libasorba rendeztek minket a dadusok: irány az újpesti vasúti híd! Mire a közelébe értünk, előbb egy végtelenül hosszúnak tűnő tehervonat érkezett Dorog felől szénnel megpakolva, majd nem sokkal később, a magasban, légcsavaros személyszállító repülő búgott fel. Égig elhallatszó hangpárbaj alakult ki közöttünk. Elsőre mindannyian azt kiabáltuk, hogy: Hajrá vonat! – a repülő érkezése méltó ellenkórust fakasztott sorainkból. Mire felértünk a vasúti hídra, mindez már emlék volt.

Jól láttam én, hogy a híd alatt egy folyam hömpölyög békésen, de hogy az a Duna lenne-e, fogalmam nem volt róla. Alig ábrándozhattam el a nekem gigászi méretű víz buja természeti környezetén, már az egyik sziget kavicsos partján álldogáltunk a pajtásaimmal. Szájtátva lestem az addig elképzelhetetlen méretű vízfelületet. A hétköznapokban nagyfiúnak éreztem magam, de a folyam láttán kissé elbizonytalanodtam.

Meglepve hallottam, ahogyan az óvó nénik kisgatyára vetkőzésre bíztattak minket, utána szép szóval belekergettek a folyamba. Bokáig álltam benne, mire észbe kaptam. Néhány társam tíz méterrel beljebb, térdig merészkedett. Bátornak tartottam őket. A hátunk mögül újabb lendítő noszogatás érkezett:

– Menjetek beljebb, gyerekek!

Az erős hátszéllel érkező unszolás pár méterrel beljebb taszajtott. Már jogosan újra nagyfiúnak érezhettem volna magam, de valahogyan mégsem sikerült összehozni. Ilyenképpen ismerkedtem meg az olajfoltos, kátrányos Dunával.