41. DÖRMÖGŐ DÖMÖTÖR
— kinek mihez van szeme (1962.)
Hétköznaponként én
is szerettem volna sokáig aludni, de fél öt körül rendszeresen felkeltett anyukám.
Félálomban bóbiskolva lettem felöltöztetve és már indultunk is. A belvárosban
lévő Hársfa utcai albérletből egy bal kanyar után megérkeztünk a Dohány utcába.
Sokkal éberebb ekkor sem lehettem. Mint a teherautó a pótkocsit, úgy vontatott
maga után anyukám. A közvilágítás gyér fénye sejtelmessé tette az ébredő várost.
Történt egyszer a Dohány utcában, hogy tőlem jobbra a járda mellett egy dobozos
autó parkolt, Moszkvics lehetett. Hátul a raktér ajtaja tárva-nyitva. A lakóház
utcáról nyíló pincéjéből, kezében csomagot cipelő férfi érkezett a járdaszintre
és a jármű hátsó ajtajához lépett. A körúti villamosmegálló felé igyekeztünk,
aközben fejemet hátrafordítva kíváncsian néztem: vajon mit csinál a bácsi? Nem
volt mese — anyukám után botladoztam. Egyszer csak előttem termett a jóra való
ember, kezembe nyomott egy nyomdaszagú Dörmögő Dömötör című gyermekeknek készített
színes meseújságot, és visszasietett az autóhoz. Talán mondanom sem kell,
szememből elillant az álom.
Felszállva a körúti
villamosra, de még a Váci úton végigcsattogó járatra is, eszembe nem jutott
volna az ablaküveg alsó keskeny peremén végigtologatni, a Lemezáru gyár
zsebemben lévő kiváló termékeit: a törpeautót, a piros színű létrás
tűzoltóautót, netán a fehér színű mentőautót. Csak a kedvemre való újság
lapozgatásával voltam elfoglalva. Néztem a kedves Dörmögő Dömötört, meg a
jópofa barátait — azóta is hálával gondolok a gyermekszerető emberarcú bácsira.