Vidám napot / Dörmögő Dömötör...,

Minden magát valamire tartó felnőtt ember figyelmébe ajánlom az alábbi megszívlelendő sorokat!

Óvódásként én is szerettem volna legalább reggel nyolcig szundítani hétköznaponként, de anyukám fél öt körül —eléggé el nem ítélhető módon — állandóan felébresztett: hol volt az anyai szeretet ekkor? . Félálomban bóbiskoltam öltöztetés közben, és már indultunk is otthonról. Töredékes képek maradtak meg bennem az oda útról: évtizedek távolából talán nem is csoda. A belvárosban található Hársfa utcából egy bal kanyar után a Dohány utcába érkeztünk meg. Sokkal éberebb ekkor sem lehettem még, mint fél órával előbb öltöztetés közben. Mint a teherautó a pótkocsit, úgy húzhatott maga után anyukám kézen fogva. Se nem láttam, se nem hallottam eközben — vélem manapság. A kisebb utcákat cirka százas teljesítményű égők világították meg ekkoriban, sejtelmesen.

Történt egyszer — még a Dohány utcában haladva — hogy tőlem jobbra a járdasziget mellett egy kasznis személyautó parkolt (Moszkvics?). Hátul a raktér ajtaja tárva-nyitva. A járda bal oldalánál lévő ház utcáról nyíló pincéjéből egy férfi érkezett fel a járda szintjére, és kezében csomagot cipelve a jármű hátuljához lépett. Én előre haladva — anyukám rendületlenül maga után vontatott — fejemet visszafordítva kíváncsian néztem rá: vajon mit csinálhat a bácsi? Ő ezt észrevette.

Nem volt mit tennem, botladoztam anyukám után. Egyszer csak előttem termett a jóra való bácsi, és a kezembe nyomott egy Dörmögő Dömötör című gyermekeknek készített színes meseújságot — és gyorsan visszasietett az autóhoz. Mondanom sem kéne talán, rögvest elillant szememből az álom legparányibb morzsája is. Felszállva a körúti villamosra — de még a Váci úton végigcsattogóra is — eszembe nem jutott volna az ablaküveg alsó peremén tologatni, a Lemez Áru Gyár zsebemben lévő kiváló termékeit: a törpeautót, netán a piros színű létrás tűzoltóautót vagy a fehér színű mentőautót. Csak a kedvemre való újság lapozásával voltam elfoglalva. Néztem a kedves Dörmögő Dömötört, meg a jópofa barátait — akik mind az én barátaim is voltak egyben!és — igazándiból még tízszer is át kellett volna lapoznom a csodát még, de határozottan kijelentette anyukám: Leszállunk kisfiam, megérkeztünk az ovihoz!

Ma már egészem biztosan nyolcvan év felett lehet az egykor a Hírlap Kiadó Vállalatnál dolgozó, gyermek szerető, éles szemű munkatárs, aki az újságos bódékhoz kiszállította a nyomda szagú lapokat: remélem, jó egészségnek örvend. Így utólag most szeretném megköszönni neki, hogy ezelőtt fél évszázaddal egy számomra örökbecsű Dörmögő Dömötör-t nyomott a kezembe!