Démon

A venyigekunyhó-kultúra népére szájhagyomány útján nem hagyományozódott a röppályás vadászfa megalkotójának kiléte, csupán a hajítófegyvert szellemvilággal felruházó személy vált ismertté előttük. Rituális szertartásokon tisztelték a megélhetésüket és védelmüket egyaránt szolgáló eszközt. Emiatt kizárólag olyan állat húsát fogyasztották, amelyet azzal terítettek le. A ceremónia megkérdőjelezhetetlen vezetőjévé az az ifjú vadász válhatott, aki bizonyítottan a legnagyobb vadat ejtette el vele. Az viszont már más kérdés, hogy ez a bizonyíték nem fedte a valóságot.

Azon a bizonyos napon a törzs legjobb hajítójának kezéből indult útjára a csodafegyver. A bokrok legfelső ágai fölött a kapitális vadnak csupán a feje látszott ki. A repülő akrobatika úgy kólintotta hókon az állatot, hogy az vérző fejjel még tovább szédelgett, de végül a bozótosban térdre rogyott és kimúlt. A sikeres vadászat dicsőségét magának tulajdonító férfi szemébe azonban – pechére – belevilágított a nap, így a visszaérkező hajítóeszköz arcul csapta. Az eset után inkább visszatántorgott a faluba, mintsem kábultan vágjon neki a nyomkövetésnek. Ezt készséggel megtette helyette a terepen takarásból leselkedő ifjú vadász, aki szemtanúja volt a történteknek.

Azóta a kék bolygó többször körbeudvarolta a napot. Ez idő alatt a rafinált ifjú a repülő káprázat közfelkiáltással megválasztott szellemmesterévé válhatott. A szertartás kezdete előtt a kunyhók által képzett kör közepén megpróbáltak tüzet csiholni a vadászok, de ha a gyújtóanyag nem vetett lángot, a rituálé akkor is elkezdődött. Egy hatalmas kőlapon kört alkotva betört állatkoponyák sorakoztak. A gyűrű közepén hevert a sámán megdicsőült, ám dicstelen hajítófája. A mély, gurgulázó torokhang kitartása közben a vadászeszközt kezébe kapta, kissé feldobta, és mielőtt újra elkaphatta volna, kettőt tapsolt. Az elkövetkező évezredek során a szertartáshoz a mindenkori legújabb szellemmester hozzáragasztotta a maga ideáját. A magasba tartott bumeráng láttán a törzs tagjai mámoros üdvrivalgásban törtek ki, köztük az egykori legjobb vadász is. Ő nem különült el a többiektől; ezt megtette helyette a falu népe.

A röppályás vadászfa hiedelemvilágában továbbra is megkérdőjelezhetetlenül hívő emberünk, és így a családjának szokásai is kezdtek eltérni a törzs lakóiétól. Gyomra visszajelzése alapján szárazföldi vadhúst nem evett többet; pótlásnak csak halat fogyasztott, azt is csak akkor, ha a közeli folyótól halászzsákmánnyal tértek vissza fiai. Falevélbe csavart sült rovarokra is rákapott. Ezek azért lettek szálkák a többiek szemében, mert ők hitük szerint csak a hajítófegyver által elejtett vadhúst fogyaszthatták. A falu életében továbbra is aktívan jelenlévő emberünk – és teljes családja – az ok és okozat összefüggéséről a megfelelő szavak híján nem folytathatott diskurzust a többiekkel. A falubeliekben viszont gyökeret vert a tőle, valamint az őt szokásaiban követő családtagjaitól való távolságtartás.

Más eltérő szokása is lett a saját útját járó emberünknek. A sok talpalás következményeként jobb lába olykor zsibbadt, ami miatt otthonában maradt. Egyre nehezebb volt számára a mindennapos közösségi munka terhe. A kalyibában akadt néhány kő; darabszámáról a számok fel nem találása miatt nem lehetett fogalma, azok mégis kapóra jöttek számára. Úgy határozott, hogy napkeltekor egyet kivesz a kupacból, és amikor már az utolsót is elvette, másnap pihenni fog. Ezt követően pirkadatkor nem volt hajlandó a többiekkel tartani. Aznap Virágszál választottja sem sürgött-forgott a lombkunyhó körül. Ilyen napokon a családi fészekben a tűzcsiholó fa szikrájától sárga lángnyelv gyúlt, és pislákoló fényét csendesen körbeülte a család. Mindez újabb olaj volt a tűzre a többiek szemében; értetlenkedésükben elkezdtek idegenkedni tőlük.

A közösséget összefogó szellemi vezető nem értette a különválás okát. A falu népével együtt nagyot sóhajtott, majd utolsó esélyként közös lakomára hívta a lassan körön kívülre szoruló, gyarapodó családot. Mivel a vendégségbe érkezők továbbra sem fogadták el a falu szokásait, a helyiek értetlenkedve és méltatlankodva vették tudomásul, a család pedig hamarosan gúny tárgyává vált. Az ellenérzés egyre fokozódott körülöttük, pedig ők csak a szükségből felvett szokásaik szerint éltek, miközben továbbra is részt vettek a közösség életében. Az egyre ingatagabb híd azonban végleg leomlott közöttük.

A törzs szellemalapítójának fiára hagyományozódott a szertartások lebonyolítása, akinek a vállát atyjának álnoksága már nem terhelte. Gondolataiba idővel befészkelte magát a falutól eltávolodó családok sorsa – hogy végül önálló néppé válhattak-e, senki sem tudhatja. Eredménytelen próbálkozásai után a sámán valami ilyesmire juthatott magában: „Egyek vagyunk ugyan, de a másságotok idővel megbosszulhatja magát.”