Démon

A venyigekunyhó-kultúra népére szájhagyomány útján nem hagyományozódott a röppályás vadászfa megalkotójának kiléte, csak a hajítófegyvert szellemvilággal felruházó személy vált ismertté előttük. Rituális szertartásokon tisztelték a megélhetésüket és védelmüket egyaránt szolgáló eszközt. Emiatt csak olyan állat húsát fogyasztották, amelyet vele lehetett elejteni. A ceremónia megkérdőjelezhetetlen vezetőjévé azáltal válhatott egy ifjú vadász, hogy bizonyított módon ő ejtette el vele a legnagyobb vadat. Az viszont más kérdés, hogy ez így nem volt igaz.

Azon a bizonyos napon a törzs legjobb hajítójának kezéből indult útjára a csodafegyver. A bokrok legfelső ágai fölött a kapitális vadnak csak a feje látszódott ki , amelyet úgy kólintott hókon a repülő akrobatika, hogy vérző fejjel tovább tudott szédelegni, de a bozótosban térdre rogyott és kimúlt. A sikeres vadászatot magának elkönyvelhető ember szemét pechére a nap telibe kapta és a visszaérkező hajítóeszköz arcul csapta. Az esetet követően inkább visszatántorgott a faluba, minthogy kábán elinduljon nyomot követni. Ezt készséggel megtette helyette a terepen takarásból leskelődő ifjú vadász, aki szemtanúja volt az esetnek.

Azóta a kék bolygó a napot többször körbeudvarolta. Aközben a repülő káprázat közfelkiáltással megválasztott szellemmesterévé válhatott, a rafinált ifjú. A szertartás kezdete előtt a kunyhók által képzett kör közepén megpróbáltak tüzet csiholni a vadászok, de ha nem vetett lángot a gyúanyag, akkor is elkezdődött a rituálé. Egy hatalmas kőlapon kört alkotva betörött állatkoponyák sorakoztak. A gyűrű közepén a sámán megdicsőült, de dicstelen hajítófája. A mély gurgulázó torokhang kitartása közben a vadászeszközt kezébe kapta, kissé feldobta és mielőtt újra kezében tarthatta volna, aközben kettőt tapsolt: az elkövetkező évezredek során a szertartáshoz a mindenkori legújabb szellemmester hozzáragasztotta a maga ideáját. . A magasba tartott bumeráng láttán a törzs tagjai mámoros üdvrivalgásban törtek ki, köztük az egykori legjobb vadász is. Ő nem különült el a többiektől, ezt megtette helyette a falu népe.

A röppályás vadászfa hiedelemvilágban továbbra is megkérdőjelezhetetlenül hívő emberünk és így a családjának szokásai is kezdtek eltérni, a törzs lakóiétól: gyomra visszajelzése alapján szárazföldi vadhúst nem evett többet, pótlásnak csak halat fogyasztott, azt is csak akkor, ha a közeli folyótól halászzsákmánnyal tértek vissza fiai. Falevélbe csavart sült rovarokra is rákapott. Ezek azért lettek tüskék a többiek szemében, mert ők hitük szerint csak a hajítófegyver által elejtett vadhúst fogyaszthatták. A falu életében továbbra is aktívan jelenlévő emberünk — és teljes családja — az ok és okozat összefüggéséről a helyén való szavak hiányában nem folytathatott diskurzust a többiekkel. Bennük viszont gyökeret vert a tőle — valamint az őt szokásaiban követő családtagjaitól — való távolságtartás.

Más eltérő szokása is lett a saját útját járó emberünknek. A sok talpalás következményeként jobb lábát olykor zsibbadás tartotta othonában. Egyre nehezebb volt számára a mindennapos közösségi munka terhe. A kalyibában akadt néhány kő. Darabszámáról a számok fel nem találása miatt nem lehetett fogalma, de azok mégis kapóra jöttek számára. Úgy határozott, hogy napkeltekor egyet kivesz a kupacból és amikor már az utolsót is elvette, másnap pihenni fog. Ezt követően pirkadatkor nem volt hajlandó a többiekkel tartani. Az nap Virágszál választottja sem sürgött-forgott a lombkunyhó körül. Ilyen napokon a családi fészekben a tűzcsiholó fa szikrájától sárga lángnyelv gyúlt és pislákoló fényét csendesen körbeülte a család. Mindez újabb olaj volt a tűzre a többiek szemében. Értetlenkedésükben elkezdtek idegenkedni tőlük.

Az embereket közösségé kovácsoló szellemiség vezetője nem értette a különválás okát. Nagyot sóhajtott a falu népével együtt és utolsó esélyként, közös lakomára meghívta a lassacskán körön kívülre szoruló, sokasodó családot. Az életformává váló törvényeiknek nem ismeretéből fakadó visszautasítást méltatlankodva vették tudomásul és a család szép lassan gúny tárgyává vált előttük. Az ellenérzés egyre fokozódott körülöttük. Pedig csak a szükségből felvett megszokásaiknak éltek úgy, hogy közben részt vettek a közösség életében. De az egyre ingatagabbá váló összekötő híd fokozatosan leomlott közöttük.

A törzs szellemalapítójának fiára hagyományozódott a szertartások lebonyolítása. Az ő vállát atyjának álnoksága nem terhelte már. Gondolataiba idővel befészkelte magát a falutól eltávolodó családok dolga — hogy idővel néppé válhattak-e, senki nem tudhatja. Eredménytelen próbálkozását követően ilyesfélére juthatott magában: egyek vagyunk ugyan, de idővel megbosszulhatja magát a másságotok.