1 Csokis müzli — Délnyugat-Spanyolország (2022)



Vajon kinek mi jut eszébe Malaga kapcsán? Keveseknek Picasso, aki 10 éves koráig élt itt. A róla elnevezett múzeumban a pirinkó alkotástól a falméretűig, a kiállított művek kronológiai sorrendben tekinthetők meg. A faltáblára felvitt fiatalkori miniatűrök, az idő koptatófogát magukon viselve lettek falra akasztva — alig-alig kivehetőek a vonalak. Picasso nőkhöz való vonzalma és viszonya, groteszk nőalakok ábrázolásán elgondolkodva érthető meg, vagy még úgy sem, mint például a feleségemnek és nekem sem. A szexualitás megjelenítésének formavilágáért nem ment tanácsért a szomszédba. A bikafej bicikliből remeke sem hozta meg a kedvünket. Sokáig tartott a múzeumból utcára kikeveredés anomáliája — a kávézón át sikerült. A város történelmi központja zsebkendőnyi területen koncentrálódik. A Picasso múzeum közelében található Európa harmadik legnagyobb katedrálisa. A lakóházak dzsungelében lévő 84 méter magas épület hivatalosan 10-től látogatható, de aki egy órával korábban érkezik, részt vehet a misén — így nem kell belépőt váltania. A monumentális térbe belépve teljesen más érzet fogott el, mint a szellős bolognaiban. Ide a gazdagság összes csecsebecséjét összehordták. Nem csak a régi korok spanyol művészeinek remekeit lehetett górcső alá venni, hanem a spanyol hódítók embervérben fürdőző aranyvadászatának hasznosulásán is el lehetett gondolkodni. 1528-tól negyed évezreden át épült. A barcelonai La Sagrada Famíliához hasonlóan, a La Manquita is befejezetlen. Két tornyot terveztek, de csak egy készült el. Erre utal a neve is, mely spanyolul egykezű hölgyet jelent. A város sétálóutcáján túl, az Alcazaba alatt, annak bejárata mellett, az időszámítás előtt 1. században emelt római amfiteátrum maradványa. A színház felső karéja látogatható. A küzdőtérre lejutást szalagkordon tiltja jelképesen. Akárhányszor járok történelmi jelentőségű építészeti emléknél, a vele megegyező korszakból merítő olvasmányaimból kiindulva, odaképzelem a kor világát és emberét — ebben az esetben a rabszolga és az oroszlán viadalát, nem. Alcazaba. A mór erődítmény a 8. században épült, számos része 11. századi. A város kormányzóinak palotája volt. Spanyolország legépebben megmaradt ilyen rendeltetésű épülete. Az erődítmény egykor több mint 100 toronyból, valamint három palotából állt. Ugyanannyi fal védte, melyekből kettő a mai napig állja az idők viszontagságait. Volt feljebb is. Negyedóra kaptató a Gibalfaroig. Az erődítményt a várral összekötő dombba alagutat fúrtak. A boltív alatt átvezető úton, többek között, a Földközi-tenger fölé magasodó kilátópontig is el lehet jutni. Az alagút mélyében utcazenész — énekét gitárjátékkal kísérte. Ügyesen kihasználta az üreg hangosító, és visszhangosító akusztikáját. Az Alcazaba fölött, a 130 méter magas dombon lévő mór vár közeléből, rálátás nyílik a bikaviadal arénára és a kikötőre, másik irányba fordulva, a hegyekre. Elsősorban a természeti környezet és a panoráma miatt érdemes ide feljönni — a 35-ös járattal is megközelíthető. Korát megelőzően, föníciaiak által épített világítótorony segítette az árbócos hajók kormányosainak tájékozódását. A 929-ben épített vár arról hírhedt, hogy helyszíne volt annak a 14. századi ostromnak, melyet a malagaiak folytattak a katolikus uralkodó ellen - a lázadók bukását az élelemhiány okozta. Ha már az éhségnél tartunk, ugorjunk be az 1868-ban átadott városi piacra. Előzetes olvasmányaim ínycsiklandóan beharangozták, hogy milyen remek halakat lehet itt tányéron kapni. Körbejártuk a nyüzsgő vásárcsarnokot, még a raktárak mélyébe is belestünk, de rákon és kalamárin kívül, csak nagyítóval látható halacskát nyelhettem volna. Még a piac körüli vendéglőkben sem találtunk olyanra. A nyers halat pedig kimondottan nem komálom — termetesebb halakból zsákszámra vásárolhattunk volna az árudákban. Hogy milyen ezen túlmenően a vásárcsarnok? Árubőség, kiabáló kereskedők hada. Kiapadhatatlan csevejtenger. Magányosoknak és depresszióra hajlamosaknak terápiás élettér. Színes forgatag. Nem különben a tetőzet, mely színes üvegtéglákból lett kirakva.
Gibraltárra tartottunk. Úgy lehetünk vele általában, hogy ha eszünkbe jut, rácsodálkozunk, ha nem, fel sem tűnik. Malagából La Linea (Lá Linnyá) a távolsági busz végállomása. Innen rálátni az angol tengeren túli terület helyi jelképére, a jellegzetes formájú sziklára. Bal oldala a magasabb, 400 méter, és a kopárabb. Jobb felé lejt és arra zöldebb. A buszvégállomástól a határátkelőhelyig 8 perc alatt lehet eljutni. Stempli az útlevélbe és már indulhattunk is. Közelben Buszmegálló. A többség velünk együtt gyalogosan vágott neki az útnak, mely ezúttal nem Rómába vezetett, hanem a kontinentális Európa dél-nyugati csücskébe. Oldalirányba eltolható fémkerítés állta utunkat. Az autósokét piros lámpa. Balra a brit légierő vegyes használatú repülőtere. Összevont le és felszállópályáját, a városi autóút keresztezi. A légikikötő aszfaltján 2 Easy Jet járat, és a motorját alapjáraton üzemeltető katonai gép. Útközben két jelképpé vált angolszász tárgyi emlékkel ismerkedhettünk meg. A piros színű postaláda igazi vasmonstrum. Másfél méter magas és ugyanolyan széles, melybe könyvméretű küldeményt is bele lehetett csúsztatni. A másik, a szintén piros színű utcai telefonfülke, melyben a készülék nem adott vonalat. Két alagút után a sétálóutca következett. A teraszokon teát fogyasztottak a vendégek, nem kávét. Órányi városnéző séta után megérkeztünk a sziklára közlekedő kabinos felvonó pénztárához. A 2. világháború előtt átadott felvonó kabinja eredeti. Kivitelében igazodik a mediterránhoz. Elöl, hátul és a tetején, nyitható ablak. Emelkedés közben könnyen észrevehető az alattunk felfelé kanyargó turistaút. Ekkor már mindenki várakozással teli hangulatba kerül: a fenséges kilátás vágya, és az Európában egyedül itt szabadon élő berber makákók miatt. A kabinból kilépve majmok csoportja vett számba minket, de róluk később. Mi más is következhetett volna, mintsem a vendéglő — könnyen kihagyható. Két kilátó — nem törődtünk velük. Mivel előzetes ismeretünk nem volt róla, ezért meglepett, hogy alapból csak zsebkendőnyi területen lehetett mozogni. Azon túl csak azok mehettek, akik 16 euróért belépőjegyet váltottak. A terület attrakcióira szólt. Velünk együtt a többi turista is sarkon fordult. A Földközi-tenger és az Atlanti-óceán találkozása fölött álltunk — hét ágra tűzött a nap. Vajon Milyen lehet a kilátás?Esetünkben, már a középtávolság is beleveszett a párába. Gyanítom, ez a jellemző látkép. Szerencse kell Marokkó megpillantásához. Inkább a tudatnak lehet fontos a kitüntetett földrajzi pont, mintsem a szemnek a vizualitás. Vagy, kinek hogyan. A majmok kapcsán teljesen más az optika. Mindenkinek tetszése szerint szolgáljon tanulságul az alábbi vicces eset. A kabinból kilépő utasokat arra biztatják az alkalmazottak, hogy a hátizsákot elölről vegyék fel — így tettünk mi is. A szemtelenebb majmát az arra hivatott szakember farúddal elkergette. Ám hatáskörén túl érvényesül a természet törvénye: aki ügyesebb, az nyer. A felvonóból kiszállva, Kati elölről magára öltött hátizsákja iránt máris élénk érdeklődést tanúsított az egyik ártatlan képű makákó. Őt Még sikerült lerázni valahogyan, de a következő útonálló már kemény diónak bizonyult. Történt ugyanis, hogy úgy tapadt a feleségemre, mint fára a csiriz. A szemén látszott, hamarosan akcióba lép. Nem tétovázott. Villámgyorsan felugrott a hátizsák elejére. Egyik kezével megkapaszkodott benne – 7-10 kilogramm – másik kezének ujjaival belenyúlt a hálós részbe, melyben flakonos fertőtlenítő, és két csokoládés müzli lett felejtve. Az édességet ügyes ujjai segítségével kihalászta, majd angolosan lelécelt — nem kis örömére Katinak. A kellemetlen intermezzo pár másodperc alatt lezajlott. A velünk szemből érkező népes hölgycsapat egyszerre fogta hasát nevettében, és kattintotta a képrögzítőt. Visszafelé jövet az ominózus helyhez érve, rátaláltunk az aldis müzlik széttépett csomagolására. Hogy ekkor mit mondott a feleségem, maradjon családi titok. Csak nagy sokára nyugodott meg. A hibát akkor követte el, amikor megfeledkezett a hálós rész tartalmáról. A két tárgyat teljesen fedte a lyukacsos szövet. Tapasztalatból tudhatta az enyveskezű, hogy közülük melyik a csemege. Amikor ráugrott a hátizsákra, a két arc fél méterre lehetett egymástól. Meg sem mert mukkanni Kati, mert tartott a majomtól, aki könnyen megkarmolhatta vagy megharaphatta volna, netán hálája jeléül puszit nyomott volna az arcára. Ha manapság eszébe jut a kalandos történet, még mindig heves indulatot vált ki belőle — közben azért elneveti magát. Rövidebb kitérőt tennék a berber makákó kapcsán. Északnyugat-Afrika az őshazája. Hogy természetes módon került-e Európa eme szegletébe, nem tudni. A főemlősök idővel felkeltették az európaiak érdeklődését. Néhány példány Hessenbe került, ahol képesek voltak szaporodni, és gyökeret eresztettek. Minden mehetett volna simán. Veszett kutya megjelenése miatt, megelőzés céljából, a 60 főre duzzadt kolóniát elpusztították. Térjünk vissza Gibraltárba. Eleinte szabadon mozoghattak a 6,5 négyzetkilométeren. Ám történt egyszer, hogy jeles ünnepség alkalmával a kormányzó díszes kalpagját elcsórta az egyik majom — talán még a töltőtollat is magával vihette. Lett belőle égre-földre szóló hahota, meg kemény retorzió. A majmokat törvényileg kitiltották a cityből, melyet a rend hivatott őrei azóta is érvényesítenek velük szemben. 400 ártatlan képű makákót súlyt a törvény szigora. Emberi fogalom szerint, kollektív bűnösség áldozataivá váltak. Hogy mit kaphatott fajtársaitól a félig-meddig köztörvényessé vált kalandor, nem árulták el. A felvonóhoz indultunk. A jármű közeledett a végállomáshoz, amikor kalózokat megszégyenítő ügyességgel, az érkező kabin rácsos elejére, rávetette magát az egyik majom. Könnyen elképzelhető, hogy ekkor miként változhatott meg a jármű elejében álló hölgy szívritmusa. Arckifejezésének módosulását pedig ne is firtassuk, velőtrázó sikolya miatt. Nos, ugye érdemes felkeresni Gibraltárt. Erőteljes trappolás után kora délutánra visszaérkeztünk La Lineába. A távolsági busz végállomásának környezetében szellős lakótelep. A házak között portékáikat ráérősen elpakoló piacozók. Az egyik kocsma terasza már zsúfolásig tele. Ám a vendéglősök többsége ekkor még csak készülődött a nyitáshoz. Jó érzéssel mászkáltunk a lakótelepen. Árnyékos parkba tértünk be, leültünk. Itt megint átélhettem a testemtől elszakadás kiváltságos érzetét, amikor csak a tudat létezik: Perkupa és Limassol után ez volt a harmadik ilyen eset.
Két nap, két irányból a tengerparton. A malagai főpályaudvar közeléből 5-ös busszal a Campo de Golf strand legtávolabbi megállójáig tartottunk. A centrumtól nyugati irányban vagyunk, túl a reptéren, Torremonilos közelében. A homokos partra levezető kemény burkolatú út mellett strandfelszerelési cikkek kölcsönözhetők, vásárolhatók. Hét ágra sütött a nap. Nyugati szellő hajtotta a hullámokat. Közelben a nemzetközi légikikötő. Kezdeti emléknek megmaradt a fejünk felett 5 percenként elhúzó utasszállító gépek visszafogott menetzaja. Hullámokkal kombinálva, remek hangfelvételeket készítettem róluk. Meglepetésre nudista szakasz következett. Vajon milyen volt a felhozatal? Szavahihető informátorom szerint, néhány fonnyadt hímtag jellemezte. Tisztes távolságban fürdőruhás alakok. A partszakasz hangulatát Élethű homokkrokodil dobta fel. Igazi tavaszi strandhangulat. Nem újabb föveny következett, hanem a tengerbe tartó vízbefolyás körül kialakított természetvédelmi terület. A város felé u-alakban nagyot kellett kerülni. Magas nádasok, belső tavakkal osztva. Néhány flamingó álldogált a sekély vízben. Madármegfigyelésre, magas fapalánkba vájt ablakszemek szolgáltak rejtőzésre. Egy másik nádas belsejébe piros turistajelzés vezetett. A pallón visszaérkeztünk a partra. Strand vendéglőkkel, majd egy újabb, ezúttal kiszáradt mederágy a tenger felé. Nehezen találtuk meg a gáton átvezető ösvényt. A túloldalon aláereszkedve kutyás eldorádó. Az eldobott labda után tízesével szaladtak a házi kedvencek. A helyben maradók ugatással jelezték tettrekészségüket. A többiek hasig a sós vízben. Balról feltűntek a 12 emelet magas lakóházak. Egyre gyakrabban követték egymást az éttermek. Lábakon álló, csónak alakú fémedény tele homokkal. Az izzó parázs fölött villákra helyezve, nyársra felhúzott halak – így készül a tányérra való. Túl az illatfelhőn, egészen a városközpontnál lévő személy- és teherhajó kikötőig, homokos partszakaszok váltották egymást. Egyre több a lakóház, egyre több a napimádó. Megfigyeltük, hogy a homokba gödröt vájnak a strandolók. Nagyobb kannában sangriát tesznek bele. Lefedik homokkal és folyamatosan tengervízzel locsolva próbálják hűsen tartani. Az edényből több színes szívószál lóg ki. Mindenkinek meg van a saját rácsatlakozási pontja. Okos. Mi viszont mást gondoltunk. A nap heve ellen a magas házak árnyékába vonulva folytattuk a sétát. A vendéglők terasza zsúfolásig hangoskodó fiatallal. Közel 5 órányi lazulást követően visszaérkeztünk a centrumba. Másnap irány a 3-as busz megállója. Cél a városközponttól keletre eső családi strand utolsó megállója. Többnyire magas lakóházak mellett gurultunk. Nem csak az útközben látott környezet fogta a tekintetet, hanem a buszmegállótól a partig vezető út látványa is. Az érdeklődő kérdésre bárki rávágná elsőre, hogy szívesen lakna itt. Az előző napinál jóval erőteljesebb hullámok rontottak a homokos partnak. A hajókikötőig tartó út ezúttal rövidebbnek bizonyult, mint előző nap, de annál jóval hangulatosabb. Számtalan pálmafa alkotott kisebb-nagyobb zöld oázist. Szűrt árnyékukban fél futballpályányi területen tömör, pihe-puha pázsit csábított letelepedésre. Bőven volt időnk, maradtunk. Ez valóban az idill netovábbja: hátunk mögött a civilizáció nyújtotta biztonság, mi pedig a pálmafás zöld oázis kényelméből élvezhettük az elénk táruló homokos tengerpartot, és a végtelembe vesző kék víz romantikáját. Nehezen állt útra a lábunk. Köves partszakasz következett hosszasan. Rákényszerültünk a pálmafás sétányra. Balra a víz, jobbra a forgalmas közút, melyen nem rég érkeztünk. Igazi nagyváros Malaga. Lüktető gépjárműforgalom, de kipufogógáz szaga csak egyszer-kétszer csapta meg az orromat. Az otthoninál jóval fiatalabb az autópark, emiatt a zajterhelés is alacsonyabb. A városi buszok mindegyike újszerű. Útba esett a 14 ezer fő befogadására alkalmas bikaviadal aréna. Az első összecsapásra 1876-ban került sor. Az épület zárva. Kár érte. Közelében nagyobb market. Előtte jól öltözött, középkorú fickó tartotta a markát. A 32 Celsius fokos meleg hűsítőért kiáltott. Jégkrém lett belőle. A nálunk kapható, csontra ugyanolyan terméknél jóval ízletesebbnek bizonyult. Ráérősen hűsöltünk a padon. Hátunkban vendéglő terasza. Magukra adó nyugdíjas hölgyek sörözgettek cseverészve. Eközben a kolduló férfit mindenki kikerülte. Pár buszmegállónyira a városközpont. A kikötő című fotó kedvéért leügyeskedtük magunkat a part közelébe. A kattintás előtt érkező, majd leparkírozó furgon, teljesen kitakarta a fotótémát.
A 2-es busz külső végállomásától negyed óra az 1855-ben megalapított botanikus kert. A látogatást várakozás előzte meg részünkről. Némi hiányérzet maradt utána. Apró örömök azért adódtak. Megleltem egyik kedvenc fámat, az oldalágaiból a földbe gyökereket eresztő fajtát, melyet jobb híján, magamnak „földeléses” fának neveztem el. Tenyeret betöltő termést hozó citromfára is rácsodálkozhattunk, nem beszélve a virágzó hibiszkuszfákról. Régi emlékemet felújíthattam a papagájvirágról. Felfedezést jelentett az amerikai kontinensen őshonos elefántláb (buzogányfa). Magassága 4-10 méter. A föld felett szétterülő törzsének körmérete egy méter, és ebben tárolja a vizet, de 20 centiméterrel feljebb már csak harmada, a végére kicsúcsosodik. A magasban szélrózsaként szétterülő levelei keskenyek és hosszúak, vízszintes állásúak. Csermely táplálta tavacska, egymástól pár 10 centiméterre növő fák sűrűje, valamint a kertet létrehozó tulajdonos háza a további látnivalók. Délután ellátogattunk a Malaga parkba. Itt dúsabb és talán bujább is a flóra. A fák, a bokrok és a virágok előtt latin feliratú táblák. Pad, pad után. Igaz, a pálmafák gyér koronája a napsugarakat csak szűrni képesek. Kiszélesedett a tér. Középen kör alakú színpad. Hétvégén flamenco est, hirdeti a plakát, de hol leszünk akkor már. A rendre fegyveres parkőr vigyáz: a füvön csapatosan tanyázó hajléktalanok. Itt is, és a belvárosban is, rengeteg hullámos papagáj hívja fel a figyelmet magára. Ahol erősebb a motorizációs zaj, ott rendesen felcsavarják a hangerőt. A pihenőpark két szélében, egy-egy eltérő irányú forgalmat lebonyolító főútvonal. A városból kifelé vezető, a pálmafás tengerparti oázis felé tart.
Térjünk rá Malaga ízére-zamatára. Itt minden természetesnek, lazának, magától érthetőnek, de mondhatnám úgy is, hogy emberarcúnak tűnik. A buszvezető, az információs pultnál dolgozó és a pénztáros is úgy beszél a hozzáforduló személlyel, mintha a legjobb barátja lenne. A régi városrészektől eltekintve, szélesek és jó minőségűek a járdák. Kissé zavaró, hogy a járófelület és az úttest magassága között alig van különbség. Emiatt a kevésbé figyelmes turista könnyen letéved a járdáról, bele a lámpa pirosába. Megfigyeltük, ha a közlekedési lámpa zöld jelzésére nem érkezik gyalogos, a járművezetők simán áthajtanak a piroson — ez fordítva is igaz. A buszra várakozóknak le kell inteni a járatot, mert máskülönben lendületből továbbhalad. Vajon hogyan tesznek ellene a nem látók? A válasz rejtély maradt előttem. Mivel többször is buszra szálltunk, nyugodtan kijelenthetem, az utak minősége közelíti a tökéletest. Ebben bőven benne foglaltatik az éven át tartó fagymentes időszak minőségmegőrző hatása is. A sofőrök útközben váltják egymást, pár perc baráti csevejt követően. Szemetet nem láttunk eldobva, igaz, gyakori az utcatakarító. Kevés park került utunkba, tiszták voltak, parkőrrel a hátukban.
A tágabban értendő belvárosban szálltunk meg. A régebbi időket megjelenítő Trinidadban. Egyemeletes házak erdeje. A földszinti lakások ajtói egysávos utcára nyílnak. Az épületek előtt padok. Naplementekor jön el az idejük. Ekkor az utca apraja-nagyja kitódul. Szól a zene, hangosak a felnőttek. A gyerekek mediterrán gyerekek, mediterrán szülőktől. A környezet szegényes. Az itt lakók aligha dúskálnak a javakban. De tiszták. Szállásunk utcájának végében kisebb templom, előtte pirinkó tér. Egyik este a napi kalandozásból hazajövet fúvósokat hallottunk onnan. Nem álltunk meg a szállásnál, mentünk tovább. Az 50 fős zenekar középiskolásokból állt. Zöme lány. A nézőközönséget a szülők, barátok alkották. Elvegyültünk közöttük, és végighallgattuk a számunkra meglepetéskoncertet — kissé Trinidad népévé váltunk.
Ronda felé buszoztunk. Erre vezet a spanyol kerékpáros körverseny, a Vuelta legnehezebb hegyi szakasza is. Az utasok a szédítő mélységű szakadékok miatt inkább maguk elé meredtek — így tett a feleségem is. A hosszan tartó szerpentin csak rátesz az egészre. A sofőr az út teljes szélességét kihasználta a kanyarokban. Felérve a gerincre, megnyugodtak a kedélyek — innentől kezdve már csak a lejtmenetet kell túlélni. Feledhetetlen 3 órányi élményt követően megérkeztünk. A buszterminálon irdatlan tömeg zsúfolódott össze. Lehetetlen volt tájékozódni. Jobb híján követtük a vonuló népet, és amint lehetett, öles léptekkel előretörtünk. Ekkor még csak bizakodtunk, hogy a sétálóutca felé tartunk. Szusszantunk egyet a cél kapujában. Két terv várt megvalósításra: a viadukt, és a bikaviadal aréna. Kezdjük a női szem kíváncsiságával. Az 1700-as évek végén a régi híd közelében megépült az új. Közúti áthaladást biztosít a várost kettészelő mély kanyonban zúgó Guadalevín folyó felett. Több tonnányi kőpárkánya olyan magas, hogy felette átlátni, jóformán csak a zsiráf lenne képes. Oka lehet, a hídról vízbeugrás megakadályozása, vagy magas vízállás esetén, a műtárgy stabilizálása. A völgyhíd túlsó végének közelében kilátó. Több ösvényen lehet lejjebb ereszkedni, újabb kilátópontokig. Idáig mi is eljutottunk. A veszélyessé váló továbbereszkedést, kapaszkodás céljából kiépített láncsor segíti. A mélyben, a most vékonyan, de egy zúgó miatt mégis hangosan csacsogó folyam partján, két sárga láthatósági ruhát viselő férfi tartózkodott. A vadregényes kanyon, a különleges kinézetű viadukt és a komplex környezet összképével nem volt képes betelni Kati. Ritkán fordul elő vele, hogy valamit tökéletesnek tartson. Ez itt megtörtént. Most tegyünk a férfi ember kedvére — hátha bejön neki is. Ronda a szülőhelye az újkori spanyol bikaviadalnak. 1720 körül kezdődött a harci bikával szemtől szemben való gyalogos megküzdés időszaka. Ennek első képviselője Francesco Romero volt. Legkiemelkedőbb alakjává Unokája, Pedro vált, aki visszavonulásáig, mintegy 5600 harci bikát küldött a másvilágra. Nem sebesült meg egyszer sem. Ezt megelőzően, a görögök, a perzsák, a rómaiak, a vizigótok és a mórok is, más-más módon, de űzték a bikával való megküzdést. Térjünk vissza az Ibériai-félszigetre. 1785-ben Rondában épült fel az első bikaviadal aréna. Egyedül itt készült kőből a lelátó. Az 5 ezer fő befogadására alkalmas létesítmény kétszintes. Mindegyik ülőhely fedett. A viadalok jellemzően délután 6-kor kezdődtek. Eső esetén elmaradt. Délkörül az arra kijelölt személyek 6 harci bikát kiválasztottak, 3 matador osztozott rajtuk. A harci bika gyorsan tanul. Ha ügyetlen a torreádor, akár 10 perc is elegendő lehet az állat számára, hogy felismerje, nem az előtte lengetett vörös posztó az igazi vörös posztó, hanem az ember. Ebben az esetben már őt támadja. Emiatt a viadalon kétszer nem vehet részt a bika. A négylábúnak maximum negyed óra van engedélyezve az életben maradásra, legkésőbb ekkor megkapja a kegyelemdöfést. Egyszeriben játékos kedvem támadt. Magamat előtérbe helyezve éltem át a továbbiakat. Szépen sütött a nap. Megálltam az aréna közepén. A lelátóra odaképzeltem a zsongó, éljenző publikumot. A bőszen fújtató, és lábával porfelhőt kavaró bikát, nem. Én már csak egy ilyen, nyugit kedvelő fehér botos matador vagyok. A kör alakú küzdőtér átmérője szokatlanul nagy, 66,5 méter. Vörös, kétujjnyi vastag körpalánk határolja. Magassága 130 centiméter — alacsonyságán meglepődtem. A belső kör tartozéka még az a 4 védőpalánk, mely mögé utolsó reményében bemenekülhet a bika űzte néphős. Bejárata szűköcske. Oldalazva éppen csak, hogy befértem rajta. A 130 centiméter magas és kétujjnyi vastag fapalánk mögött hegyeztem a fülemet. Már hallottam is a bikaszarv öklelésétől döngő palánk rezonálását. A képzeletbeli veszély elmúltával, nagy peckesen előmerészkedtem. A körpalánk és a nézőtér között 2 méter széles árok fut körbe. A kitüntetett helyet a bikaviadalon segédkezők, fotósok és a jelentős városi személyiségek vehették igénybe. Igen, 160 centiméter magasan kezdődik a lelátó első emeletének ötsoros nézőtere, melynek első padjai előtt nincs korlát. Helyet foglaltam az utolsó sor szélében. Látnoki szemmel néztem a város apraja-nagyja, és a legszebb tüzes szemű senorita előtt hajlongó önmagamat. A harci bika tetemét nem idéztem meg, de a matador esti vacsoráját sem,a bikatökéből rittyentett falatozást. Ennek ellenére, én is épp bőrrel távozhattam a városi szentélyből, mint ahogyan Pedro tehette anno.