1. Csokis müzli — Malaga (2022)
Vajon kinek mi jut eszébe Malaga kapcsán? Keveseknek
Picasso, aki tízéves koráig élt itt. A róla elnevezett múzeumban a pirinkó
alkotástól a falméretűig, a kiállított művek kronológiai sorrendben tekinthetők
meg. A faltáblára felvitt fiatalkori miniatűrök az idő koptatófogát magukon
viselve lettek falra akasztva, alig-alig kivehetőek a vonalak. Picasso nőkhöz
való vonzalma és viszonya, groteszk nőalakok ábrázolásán elgondolkodva érthető
meg, vagy még úgy sem, mint például a feleségemnek és nekem sem. A szexualitás
megjelenítésének formavilágáért nem ment tanácsért a szomszédba. A bikafej
bicikliből remeke sem hozta meg a kedvünket. Sokáig tartott a múzeumból utcára
kitalálás. A kávézón át sikerült.
A város történelmi központja zsebkendőnyi területen
összpontosul. A Picasso múzeum közelében található Európa harmadik legnagyobb
katedrálisa. A lakóházak dzsungelében lévő 84 méter magas
épület hivatalosan 10 órától látogatható, de aki egy órával korábban érkezik,
részt vehet a misén, és nem kell belépőt fizetnie. A monumentális térbe belépve
teljesen más érzet fogott el, mint a szellős bolognaiban. Ide a gazdagság
összes csecsebecséjét összehordták. Nem csak a régi korok spanyol művészeinek
legjobbjait lehetett végignézni, hanem a spanyol hódítók embervérben fürdőző
aranyvadászatának hasznosulásán is el lehetett gondolkodni. 1528-tól negyed
évezreden át épült. A barcelonai La Sagrada Famíliához
hasonlóan, a La Manquita is befejezetlen. Két tornyot terveztek, de csak egy
készült el. Erre utal a neve is, mely spanyolul egykezű hölgyet jelent. A város
sétálóutcáján túl, az Alcazaba alatt, annak bejárata mellett, az időszámítás
előtt I. században emelt római amfiteátrum maradványa. A színház felső karéja
látogatható. A küzdőtérre lejutást szalagkordon tiltja jelképesen. Akárhányszor
járok történelmi jelentőségű építészeti emléknél, a vele megegyező korszakból
merítő olvasmányaimból kiindulva, odaképzelem a kor világát és emberét — ebben
az esetben a rabszolga és az oroszlán viadalát, nem. Alcazaba. A mór erődítmény
a VIII. században épült, számos része XI. századi. A város kormányzóinak
palotája volt. Spanyolország legépebben megmaradt ilyen épületegyüttese. Az
erődítmény egykor több mint száz toronyból, valamint három palotából állt.
Ugyanannyi fal védte. Kettő a mai napig állja az idők viszontagságait. Volt
feljebb is. Negyedóra kaptató a Gibalfaroig. Az erődítményt a várral összekötő
dombba keresztirányú alagutat vájtak. A boltív alatt átvezető úton, többek
között, a Földközi-tenger fölé magasodó kilátópontig is el lehet jutni. Az
átjáró mélyében utcazenész. Énekét gitárjátékával kísérte. Ügyesen kihasználta
az üreg hangosító, és visszhangosító akusztikáját. Az
Alcazaba fölött, a 130
méter magas dombon lévő mór vár közeléből, rálátás
nyílik a bikaviadal arénára és a kikötőre, másik irányba fordulva a hegyekre.
Elsősorban a természeti környezet, és a panoráma miatt érdemes ide feljönni — a
35-ös járattal is elérhető. Korát megelőzően, föníciaiak által épített világítótorony
segítette az árbócos hajók kormányosainak tájékozódását. A 929-ben épített
várat a XIV. században a katolikus uralkodó ellen felkelő malagaiak
megostromolták. A lázadók bukását az élelemhiány okozta. Ha már az éhségnél
tartunk, térjünk be az 1868-ban átadott városi piacra. Előzetes olvasmányaim
ínycsiklandóan beharangozták, hogy milyen ízletes halakat lehet tányéron kapni.
Körbejártuk a nyüzsgő vásárcsarnokot, még a raktárak mélyébe is belestünk, de
rákon és kalamárin kívül, csak nagyítóval látható méretű sült halacskát
nyelhettem volna. A nyers halat pedig kimondottan nem komálom — belőlük termetesebb példányokból zsákszámra vásárolhattunk
volna az árusoktól. Hogy milyen ezen túlmenően a vásárcsarnok? Árubőség,
harsány kereskedők. Kiapadhatatlan csevejtenger. Magányosoknak és depresszióra
hajlamosaknak terápiás élettér. Színes forgatag. Nem különben a tetőzet. Színes
üvegtéglákból lett kirakva.
Gibraltárra tartunk. Úgy lehetünk vele általában, hogy ha
eszünkbe jut, rácsodálkozunk, ha nem, fel sem tűnik. Malagából La Linea (Lá Linnyá) a távolsági busz végállomása. Innen
rálátni az angol tengeren túli terület helyi jelképére, a jellegzetes formájú
sziklára. Bal oldala a magasabb, 400 méter, és a kopárabb. Jobb felé lejt, arra
zöldebb. A buszvégállomástól a határátkelőhelyig 8 perc. Stempli az útlevélbe,
és már indulunk. Közelben Buszmegálló. A többség velünk együtt gyalogosan vág
neki az útnak, amely ezúttal nem Rómába vezet, hanem a kontinentális Európa
dél-nyugati csücskébe. Oldalirányba eltolható fémkerítés állja utunkat. Az
autósokét piros jelzőlámpa. Balra a brit légierő vegyes használatú repülőtere.
Összevont le és felszállópályáját, a városi autóút keresztezi. A légikikötő
aszfaltján két Easy Jet járat, és a hajtóművét alapjáraton tartó katonai gép.
Útközben két jelképpé vált angolszász tárgyi emlékkel ismerkedtünk. A piros
színű postaláda igazi vasmonstrum. Másfél méter magas, és ugyanolyan széles.
Könyvméretű küldeményt is bele lehetett csúsztatni. A másik, a szintén piros
színű utcai telefonfülke. A készülék nem adott vonalat. Két alagút után a
sétálóutca következett. A teraszokon teát szürcsöltek a vendégek, nem kávét.
Órányi városnéző sétát követően megérkeztünk a sziklára közlekedő kabinos
felvonó pénztárához. A II. világháború előtt átadott felvonó kabinja eredeti.
Kivitelezésében igazodik a mediterránhoz. Elöl, hátul és a tetején, nyitható
ablak. Emelkedés közben könnyen észrevehető az alattunk felfelé kanyargó
turistaút. Ekkor már mindenki várakozással teli hangulatba kerül: a fenséges
kilátás vágya, és az Európában egyedül itt szabadon élő majmok miatt. A
kabinból kilépve berber makákók csoportja vett számba minket, de róluk később.
Mi más is következhetett volna, mintsem a vendéglő — könnyen kihagyható. Két
kilátó — nem törődtünk velük. Mivel előzetes ismeretünk nem volt róla, ezért
meglepett, hogy alapból csak talpalatnyi területen lehet mozogni. Azon túl csak
azok mehettek, akik tizenhat euróért belépőjegyet váltottak. A terület
attrakcióira szólt. Velünk együtt a többi turista is sarkon fordult. A
Földközi-tenger és az Atlanti-óceán találkozása fölött állunk. Hét ágra süt a
nap. Vajon Milyen a kilátás?Esetünkben, már a
középtávolság is beleveszik a párába. Gyanítom, ez a jellemző látkép. Szerencse
kell Marokkó megpillantásához. Inkább a tudatnak lehet fontos a kitüntetett
földrajzi pont, mintsem a szemnek a vizualitás. Vagy, kinek hogyan. A majmok
kapcsán teljesen más az optika. Mindenkinek tetszése szerint szolgáljon
tanulságul az alábbi eset. A kabinból kilépő utasokat arra biztatják az alkalmazottak,
hogy elölről vegyék fel a hátizsákot — így tettünk mi is. A szemtelenebb majmát
az arra hivatott szakember farúddal elkergeti. Ám hatáskörén túl érvényesül a
természet törvénye: aki ügyesebb, az nyer. A felvonóból kiszállva, Kati elölről
magára öltött hátizsákja iránt máris élénk érdeklődést tanúsított az egyik
ártatlan képű makákó. Őt Még sikerült lerázni valahogyan, de a következő
útonálló már kemény diónak bizonyult. Történt ugyanis, hogy úgy tapadt a
feleségemre, mint fára a csiriz. A szemén látszott, hamarosan akcióba lép. Nem
tétovázott. Villámgyorsan felugrott a hátizsák bal oldalára. Egyik kezével
megkapaszkodott benne – 7-10
kilogramm – másik kezének ujjaival belenyúlt a hálós
részbe, amelyben flakonos fertőtlenítő mellett két csokis müzli. Ügyes ujjainak
segítségével kihalászta az édességet, majd angolosan lelécelt — nem kis örömére
Katinak. A kellemetlen intermezzo pár másodperc alatt lezajlott. A velünk
szemből érkező népes hölgycsapat egyszerre fogta hasát nevettében, és
kattintotta a képrögzítőt. Visszafelé jövet az ominózus helyhez érve,
rátaláltunk az aldis müzlik széttépett csomagolására. Hogy ekkor mit mondott a
feleségem, maradjon családi titok. Csak nagy sokára nyugodott meg. A hibát
akkor követte el, amikor megfeledkezett a hálós rész tartalmáról. A tárgyakat
teljesen fedte a lyukacsos szövet. Tapasztalatból tudhatta az enyveskezű, hogy
közülük melyik a csemege. Amikor ráugrott a hátizsákra, a két arc fél méterre
lehetett egymástól. Meg sem mert mukkanni Kati, mert
tartott a majomtól, aki könnyen megkarmolhatta, megharaphatta volna, netán
hálája jeléül puszit nyomott volna arcára. Ha manapság eszébe jut a kalandos
történet, még mindig heves indulatot vált ki belőle — közben azért elneveti
magát. Rövidebb kitérőt tennék a berber makákó kapcsán. Északnyugat-Afrika az
őshazája. Hogy természetes módon került-e Európa eme szegletébe, nem tudni. A
főemlősök idővel felkeltették az európaiak érdeklődését. Néhány példány
Hessenbe került, ahol képesek voltak szaporodni, és gyökeret eresztettek.
Minden mehetett volna simán. Veszett kutya megjelenése miatt, megelőzés
céljából, a hatvan főre duzzadt kolóniát elpusztították. Térjünk vissza
Gibraltárba. Eleinte szabadon mozoghattak a 6,5 négyzetkilométeren. Ám történt
egyszer, hogy jeles ünnepség alkalmával a kormányzó díszes kalpagját elcsórta
az egyik majom — talán még a töltőtollat is magával vihette. Lett belőle
égre-földre szóló hahota, meg kemény retorzió. A majmokat törvényileg
kitiltották a cityből. Azóta is érvényben van. Négyszáz ártatlan képű makákót
súlyt a törvény szigora. Emberi fogalom szerint, kollektív bűnösség áldozataivá
váltak. Hogy mit kaphatott fajtársaitól a félig-meddig köztörvényessé vált
kalandor, nem árulták el. A felvonóhoz indulunk. Az emelkedő utolsó métereit
teszi a jármű. Az érkező kabin rácsos elejére, kalózokat megszégyenítő
ügyességgel ráveti magát egy majom. Könnyen elképzelhető, hogy ekkor miként
változott meg a jármű elejében álló hölgy szívritmusa. Arckifejezésének
módosulását pedig ne is firtassuk velőtrázó sikolya miatt. Ugye érdemes
felkeresni Gibraltárt. Kora délutánra visszaérkeztünk La
Lineába. A távolsági busz végállomásának környezetében szellős lakótelep. A
házak között portékáikat elpakoló piacozók. Az egyik kocsma terasza
meglepetésre zsúfolásig tele. Ám a vendéglősök többsége ekkor még csak
készülődik a nyitáshoz. Jó érzéssel bolyongtunk a lakótelepen. Árnyékos parkba
tértünk be, leültünk. Itt megint átélhettem a testemtől való elszakadás
kiváltságos érzetét, amikor csak a tudat létezik: Perkupa és Limassol után ez
volt a harmadik ilyen eset.
Két nap, két irányból a tengerparton. A malagai főpályaudvar
közeléből 5-ös busszal a Campo de Golf strand legtávolabbi megállójáig tartunk.
A centrumtól nyugati irányban vagyunk, túl a reptéren, Torremonilos közelében.
A homokos partra levezető kemény burkolatú út mellett strandfelszerelési cikkek
kölcsönözhetők. Felhőtlen az ég. Nyugati szellő hajtja a hullámokat. Közelben a
nemzetközi légikikötő. Első emlék a fejünk felett ötpercenként elhúzó
utasszállító gépek visszafogott menetzaja. Hullámokkal kombinálva, kiváló
hangfelvételeket készítettem róluk. Meglepetésre nudista szakasz következett.
Milyen volt a felhozatal? Szavahihető informátorom szerint, néhány fonnyadt
hímtag. Tisztes távolságban fürdőruhás alakok. A partszakasz hangulatát Élethű
homokkrokodil fokozta. Igazi tavaszi strandhangulat. Nem újabb föveny
következett, hanem a tengerbe tartó vízbefolyás körül kialakított
természetvédelmi terület. A város felé u-alakban kerültünk. Magas nádasok,
belső tavakkal szabdalva. Néhány flamingó álldogál a sekély vízben.
Madármegfigyelésre, magas fapalánkba vájt ablakszemek szolgálnak rejtőzésre. A
sűrű nádasba piros turistajelzés vezet. Kihagytuk. A pallón visszaérkeztünk a
partra. Strand vendéglőkkel, majd egy újabb, ezúttal kiszáradt mederágy a
tenger felé. Nehezen találtuk meg a gáton átvezető ösvényt. A túloldalon
aláereszkedve kutyás eldorádó. Az eldobott labda után tízesével szaladtak a
házi kedvencek. A helyben maradók ugatással jelezték tettrekészségüket. A többiek
hasig a sós vízben. Balról feltűntek a tizenkét emelet magas lakóházak. Egyre
gyakrabban követték egymást az éttermek is. Lábakon álló, csónak alakú fémedény
tele homokkal. Az izzó parázs fölött villákra helyezve, nyársra felhúzott halak
– így készül a tányérra való. Túl az illatfelhőn, egészen a városközpontnál
lévő személy- és teherhajó kikötőig, homokos partszakaszok váltják egymást.
Egyre több a lakóház, egyre több a napimádó. Megfigyeltük, hogy a homokba
gödröt ásnak a strandolók. Nagyobb kannában sangriát tesznek bele. Lefedik
homokkal és folyamatosan tengervízzel locsolva próbálják hűsen tartani. Az
edényből több színes szívószál lóg ki. Mindenkinek meg van a saját
rácsatlakozási pontja. Okos. Mi viszont mást gondoltunk, Katival. Az égető nap
heve ellen a magas házak árnyékába menekülve sétáltunk tovább. A vendéglők
terasza zsúfolásig hangoskodó fiatallal. Közel ötórányi lazulást követően
visszaérkeztünk a centrumba. Másnap irány a 3-as busz megállója. Cél a
városközponttól keletre eső családi strand utolsó megállója. Többnyire magas
lakóházak mellett gurultunk. Nem csak az útközben látott környezet fogta a
tekintetet, hanem a buszmegállótól a partig vezető térkövezett út látványa is.
Az érdeklődő kérdésre bárki rávágná elsőre, hogy szívesen lakna itt. Az előző
napinál jóval erőteljesebb hullámok rontottak a homokos partnak. A hajókikötőig
tartó út ezúttal rövidebbnek bizonyult, mint előző nap, de annál jóval
hangulatosabb. Számtalan pálmafa alkot kisebb-nagyobb zöld oázist. Szűrt
árnyékukban fél futballpályányi területen tömör, pihe-puha pázsit csábít
letelepedésre. Bőven van időnk, maradunk. Ez valóban az idill netovábbja:
hátunk mögött a civilizáció nyújtotta biztonság, mi pedig a pálmafás zöld oázis
kényelméből élvezhettük az elénk táruló homokos tengerpartot, és a végtelembe
vesző kék víz romantikáját. Nehezen áll útra a lábunk. Köves partszakasz
következett hosszasan. Rákényszerültünk a pálmafás sétányra. Balra a víz,
jobbra a forgalmas közút, amelyen nem rég érkeztünk. Igazi nagyváros Malaga. Lüktető
gépjárműforgalom, de kipufogógáz szaga csak egyszer-kétszer csapta meg az
orromat. Az otthoninál jóval fiatalabb az autópark, emiatt a zajterhelés is
alacsonyabb. A városi buszok mindegyike újszerű. Útba esett a tizennégyezer fő
befogadására alkalmas bikaviadal aréna. 1876-ban került sor az első
összecsapásra. Az épület zárva. Kár érte. Közelében nagyobb market. Előtte jól
öltözött, középkorú fickó tartja a markát. A 32 Celsius fokos meleg
hűsítőért kiált. Jégkrém lett belőle. A nálunk kapható, csontra ugyanolyan
terméknél ízletesebb. Ráérősen időzünk a padon. Hátunk mögött vendéglő terasza.
Jól öltözött nyugdíjas hölgyek beszélgetve söröznek. Eközben a kolduló férfit
mindenki kikerülte. Pár buszmegállónyira a városközpont. A kikötő című fotó
kedvéért leügyeskedtük magunkat a part közelébe. A kattintás előtt érkező, majd
leparkírozó furgon, teljesen kitakarta a fotótémát.
A 2-es busz külső végállomásától negyed óra az 1855-ben
megalapított városi botanikus kert. A látogatást várakozás előzte meg részünkről.
Némi hiányérzet maradt utána. Apró örömök azért adódtak. Megleltem egyik
kedvenc fámat, az oldalágaiból a földbe gyökereket eresztő fajtát, melyet jobb
híján, magamban „földeléses” fának neveztem el. Tenyeret betöltő termést hozó
citromfa. Virágzó hibiszkuszfák. Régi emlékemet felújíthattam a
papagájvirágról. Felfedezést jelentett az amerikai kontinensen őshonos
elefántláb (buzogányfa). Magassága 4-10 méter. A föld felett szétterülő törzsének
körmérete egy méter, ebben tárolja a vizet. De 20 centiméterrel feljebb már
csak harmada, a végére kicsúcsosodik. A magasban szélrózsaként szétterülő
levelei keskenyek és hosszúak, vízszintes állásúak. Csermely táplálta tavacska,
egymástól pár 10 centiméterre növő fák sűrűje, valamint a kertet létrehozó
tulajdonos háza a további látnivalók. Délután ellátogattunk a Malaga parkba.
Itt dúsabb, és talán bujább is a flóra. A fák, a bokrok és a virágok előtt
latin feliratú táblák. Pad, pad után. Igaz, a pálmafák gyér koronája a
napsugarakat csak szűrni képesek. Kiszélesedik a tér. Középen kör alakú
színpad. Hétvégén flamenco est hirdeti a plakát, de hol leszünk akkor már. A
rendre fegyveres parkőr vigyáz: a füvön csapatosan tanyázó hajléktalanok. Itt
is, és a belvárosban is, rengeteg hullámos papagáj. Ahol erősebb a motorizációs
zaj, ott felcsavarják a hangerőt. A pihenőpark két szélében, egy-egy eltérő
irányú forgalmat lebonyolító főútvonal. A városból kivezető, a pálmafás
tengerparti oázis felé tart.
Térjünk rá Malaga ízére-zamatára. Itt minden természetes,
laza, magától értetődik, de mondhatnám úgy is, hogy emberarcú. A buszvezető, az
információs pultnál dolgozó, és a pénztáros is úgy beszél a hozzáforduló
személlyel, mintha a legjobb barátja lenne. A régi városrészektől eltekintve,
szélesek és jó minőségűek a járdák. Kissé zavaró, hogy a járófelület és az
úttest magassága között alig van különbség. Emiatt a kevésbé figyelmes turista
könnyen letéved a járdáról, bele a lámpa pirosába. Megfigyeltük, ha a
közlekedési lámpa zöld jelzésére nem érkezik gyalogos, a járművezetők simán
áthajtanak a piroson. Ez fordítva is igaz. A buszra várakozóknak le kell inteni
a járatot, mert máskülönben lendületből továbbhalad: vajon hogyan tesznek
ellene a nem látók? Mivel többször is buszra szálltunk, nyugodtan
kijelenthetem, az utak minősége közelíti a tökéletest. Ebben bőven benne
foglaltatik az éven át tartó fagymentes időszak minőségmegőrző hatása is. A
sofőrök útközben váltják egymást, pár perc baráti csevejt követően. Szemetet
nem láttunk eldobva, igaz, gyakori az utcatakarító. Kevés park került utunkba.
Tiszták voltak, parkőrrel a hátukban.
A tágabban értendő belvárosban szálltunk meg. A régebbi
időket megidéző Trinidadban. Egyemeletes házak eldorádója. A földszinti lakások
ajtói egysávos utcára nyílnak. Az épületek előtt padok. Naplementekor jön el az
idejük. Ekkor az utca apraja-nagyja kitódul. Szól a zene, hangosak a felnőttek.
A gyerekek mediterrán gyerekek, mediterrán szülőktől. A környezet szegényes. Az
itt lakók aligha dúskálnak a javakban. De tiszták. Szállásunk utcájának végében
kisebb templom, előtte pirinkó tér. Egyik este a napi kalandozásból hazajövet
fúvósokat hallottunk onnan. Nem álltunk meg a szállásnál, mentünk tovább. Az
ötvenfős zenekar középiskolásokból állt. Zöme lány volt. A nézőközönséget a
szülők, barátok tették ki. Elvegyültünk közöttük, és végighallgattuk a
számunkra meglepetéskoncertet — Trinidad népévé váltunk.
Ronda felé tartunk. Erre vezet a spanyol kerékpáros
körverseny, a Vuelta legnehezebb hegyi szakasza is. Az utasok a szédítő
mélységű szakadékok miatt inkább maguk elé meredtek — így tett a feleségem is.
A hosszan tartó szerpentin csak rátesz az egészre. A kanyarokban az út teljes
szélességét kihasználja a sofőr. Felérve a gerincre, megnyugodnak a kedélyek —
innentől kezdve már csak a lejtmenetet kell túlélni. Feledhetetlen háromórányi
élményt követően megérkeztünk. A buszterminálon összeverődött tömeg. Lehetetlen
volt tájékozódni. Jobb híján követtük a vonuló népet, és amint rés nyílt
közöttük, öles léptekkel előretörtünk. Ekkor még csak bizakodtunk, hogy a
sétálóutca felé tartunk. Szusszantunk egyet a cél kapujában. Két terv várt
megvalósításra: a viadukt, és a bikaviadal aréna. Kezdjük a női szem
kíváncsiságával. Az 1700-as évek végén a régi híd közelében megépült az új.
Közúti áthaladást biztosítva a várost kettészelő mély kanyonban zúgó Guadalevín
folyó felett. Több tonnányi kőpárkánya olyan magas, hogy felette átlátni,
jóformán csak a zsiráf lenne képes. Oka lehet, a hídról vízbeugrás
megakadályozása, vagy magas vízállás esetén, a műtárgy stabilizálása. A
völgyhíd túlsó végének közelében kilátó. Több ösvényen lehet lejjebb
ereszkedni, további kilátópontokig. Idáig mi is eljutottunk. A veszélyessé váló
ereszkedést kiépített láncsor segíti. A mélyben, a most vékonyan, de egy zúgó
miatt mégis hangosan csacsogó folyam partján, két sárga láthatósági ruhát
viselő férfi tartózkodik. Hivatalos emberek lehetnek. A vadregényes kanyon, a
különleges kinézetű viadukt, és a komplex környezet összképével nem volt képes
betelni Kati. Ritkán fordul elő vele, hogy valamit tökéletesnek tartson. Ez itt
megtörtént. Most tegyünk a férfi ember kedvére — hátha
bejön neki is. Ronda a szülőhelye az újkori spanyol bikaviadalnak. 1720 körül
kezdődött a harci bikával szemtől szemben való gyalogos megküzdés időszaka.
Ennek első képviselője Francesco Romero volt. Legkiemelkedőbb alakjává Unokája,
Pedro vált, aki visszavonulásáig, mintegy ötezer-hatszáz harci bikát küldött a
másvilágra. Nem sebesült meg egyszer sem. Ezt megelőzően, a görögök, a perzsák,
a rómaiak, a vizigótok és a mórok is, más-más módon, de űzték a bikával való
megküzdést. Térjünk vissza az Ibériai-félszigetre. 1785-ben Rondában épült fel
az első bikaviadal aréna. Egyedül itt készült kőből a lelátó. Az ötezer fő
befogadására alkalmas létesítmény kétszintes. Mindegyik ülőhely fedett. A
viadalok jellemzően 18 órakor kezdődtek. Eső esetén elmaradt. Délkörül az arra
kijelölt személyek hat harci bikát kiválasztottak. Három matador osztozott
rajtuk. A harci bika gyorsan tanul. Ha ügyetlen a torreádor, akár 10 perc is
elegendő lehet az állat számára, hogy felismerje, nem az előtte lengetett vörös
posztó az igazi vörös posztó, hanem az ember. Ebben az esetben már őt támadja.
Emiatt a viadalon kétszer nem vehet részt a bika. A négylábúnak maximum negyed
óra van engedélyezve az életben maradásra. Legkésőbb ekkor megkapja a
kegyelemdöfést. Játékos kedvem támadt. Magamat előtérbe helyezve élem át a
továbbiakat. Szépen süt a nap. Megállok az aréna közepén. A lelátóra
odaképzelem a zsongó, éljenző publikumot. A bőszen fújtató, és lábával porfelhőt
kavaró bikát, nem. Én már csak egy ilyen, nyugit kedvelő fehér botos matador
vagyok. A kör alakú küzdőtér átmérője szokatlanul nagy, 66,5 méter.
Vörös, kétujjnyi vastag körpalánk határolja. Magassága 130 centiméter
— alacsonyságán meglepődök. A belső kör tartozéka még az a négy védőpalánk is,
amely mögé utolsó reményében bemenekülhetett a bika űzte néphős. Bejárata
szűköcske. Oldalazva éppen csak, hogy beférek rajta. A 130 centiméter
magas és kétujjnyi vastag fapalánk mögött hegyezem a fülemet. Már hallom is a
bikaszarv öklelésétől döngő palánk rezonálását. A képzeletbeli veszély
elmúltával, nagy peckesen előmerészkedek. A körpalánk és a nézőtér között 2 méter széles árok
fut körbe. A kitüntetett helyet a bikaviadalon segédkezők, fotósok és a jelentős
városi személyiségek vehették igénybe. Igen, 160 centiméter
magasan kezdődik a lelátó első emeletének ötsoros nézőtere. Első padjai előtt
nincs korlát. Helyet foglalok az utolsó sor szélében. Látnoki szemmel nézem a
város apraja-nagyja, és a legszebb tüzes szemű senorita előtt hajlongó
önmagamat. A harci bika tetemét nem idézem meg, és a matador esti vacsoráját
sem,a bikatökéből rittyentett falatozást. Ennek
ellenére, én is épp bőrrel távozok a városi szentélyből, mint ahogyan Pedro
tehette anno.