146. CSÍPŐS — nem kalocsai (2015.)

Mindhárom eset pár hónap leforgása alatt történt. A Pilis-hegységben szemünk elöl nyoma veszett a sárga jelzésnek, és mivel az idő múlásával reménytelenné vált a kitűzött cél elérése sötétedésig, lemondtunk róla. Körbenéztünk. Olyan helyen találtuk magunkat Katival, ahonnét tömegközlekedéssel eljutni valahova, naponta csak néhányszor adatik meg. Döntöttünk. Stoppoltunk, így jutottunk el Szántóig, a távolsági buszvégállomásig. Mivel bőven volt idő a következő járatig, a turisták részére kialakított asztalhoz letelepedtünk, késői uzsonnára. Hamarosan hármasban találtuk magunkat, ugyanis, darázs érkezett hívatlanul. A rovar jelenlétét rossz néven vette Kati. Tevékenyen fellépett ellene, de egy pillanatnyi kihagyás elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a rovar belecsíphessen a nyelvem hegyibe. Kiderült, hogy a darázscsípésre nem vagyok allergiás, de a nyelvemben napokig lüktető érzést éreztem.

Immár Borsodban vagyunk. A bozótosban növő almafa piros gyümölcse ellenállhatatlan csáberővel hívogatta magához, Katit. Nem teketóriázott sokat a fehérnép, kölcsönkérte tőlem a fehér botot, hogy a gyümölcsöt vele leveri. Belegázolt a méteres gazba, de mielőtt a fa alá megérkezhetett volna, hangosan felkiáltott, majd látványos menekülésbe fogott. Minden előzmény nélkül megtámadta őt egy őrszem darázs. Nem járt sokkal jobban pár nappal később sem, amikor egy vadlesre kapaszkodott fel. Még nem ért fel a tetejébe — ahol labdanagyságú darázsfészket látott — de már támadott is az éber őrszem. Hétbe is beletelt, mire a csípések méreganyagát kidolgozta a szervezete.