146. CSÍPŐS — nem
kalocsai (2015.)
Mindhárom eset pár
hónap leforgása alatt történt. A Pilis-hegységben szemünk elöl nyoma veszett a
sárga jelzésnek, és mivel az idő múlásával reménytelenné vált a kitűzött cél elérése
sötétedésig, lemondtunk róla. Körbenéztünk. Olyan helyen találtuk magunkat
Katival, ahonnét tömegközlekedéssel eljutni valahova, naponta csak néhányszor
adatik meg. Döntöttünk. Stoppoltunk, így jutottunk el Szántóig, a távolsági
buszvégállomásig. Mivel bőven volt idő a következő járatig, a turisták részére
kialakított asztalhoz letelepedtünk, késői uzsonnára. Hamarosan hármasban
találtuk magunkat, ugyanis, darázs érkezett hívatlanul. A rovar jelenlétét rossz
néven vette Kati. Tevékenyen fellépett ellene, de egy pillanatnyi kihagyás
elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a rovar belecsíphessen a nyelvem hegyibe.
Kiderült, hogy a darázscsípésre nem vagyok allergiás, de a nyelvemben napokig
lüktető érzést éreztem.
Immár Borsodban
vagyunk. A bozótosban növő almafa piros gyümölcse ellenállhatatlan csáberővel hívogatta
magához, Katit. Nem teketóriázott sokat a fehérnép, kölcsönkérte tőlem a fehér
botot, hogy a gyümölcsöt vele leveri. Belegázolt a méteres gazba, de mielőtt a
fa alá megérkezhetett volna, hangosan felkiáltott, majd látványos menekülésbe
fogott. Minden előzmény nélkül megtámadta őt egy őrszem darázs. Nem járt sokkal
jobban pár nappal később sem, amikor egy vadlesre kapaszkodott fel. Még nem ért
fel a tetejébe — ahol labdanagyságú darázsfészket látott — de már támadott is
az éber őrszem. Hétbe is beletelt, mire a csípések méreganyagát kidolgozta a
szervezete.