55. CSEPELLEL VÍZÉRT – tevékenység (2012)

Amikor 2005 körül harmadmagammal útra keltünk a pár hete átadott Északi-zöld turistaút végigjárására, és megérkeztünk az égerszögi turistaházhoz, a közelében várakozó ütött-kopott Csepel teherautó végigsimításakor nem gondoltam volna, hogy évekkel később kezemben mikrofonnal utasa leszek. Ennek első előszele 2010-ben csapott meg, amikor páromat Borsodba csábítottam év végi természetjárásra. Miskolcon még sötétszürke volt a táj, de mire Perkupán leszálltunk a vonatról, húsz centi vastag hótakaró fedte a tájat. A távoli falucska felé kanyargó alsórendű közút szélében az előző napi esőtől nedvessé váló fák törzsén megtapadt a hulló fehér csillám. A légkábel látványosan megsüllyedt. Kati természethez vonzódó kedvét még a hajnali mínusz huszonkét Celsius fok fogvacogtató hidege sem volt képes elvenni, de még a konyhaajtó belső üvegén éjszaka megrajzolódott jégvirág kompozíció sem. Ilyen kedvére való fogadtatás után nem csoda, hogy azóta minden évben visszavágyik az Aggteleki-karsztra.

Ismét útra keltünk, de már mindketten tudtuk, hova tartunk. Hogy, hogy nem, de az egyik túrán belebotlottunk az előzőekben már szóba hozott Csepel teherautóba: halovány sejtésem támadt ekkor. A környezet párom általi szóbeli lefestése közben rájöttem, hogy évekkel ezelőtt már megbabusgattam ezt a matuzsálemet. Ezután éveken át ebben a turistaházban húztuk meg magunkat: a legközelebbi falutól két kilométerre az erdő mélyén.

A Magyar Néphadseregtől kiszuperált ócskavas a szakértő gondnokra volt bízva, amellyel a közeli faluból alkalmanként három köbméter vizet szállított a turistaház részére. Eme szükségszerűvé váló útjaira annak ellenére is többször elkísértem, hogy a muzeális jármű fékje nem fogott: a településre levezető szerpentines földutat vastag törzsű fák szegélyezik.