55. CSEPELLEL VÍZÉRT — tevékenység (2012.)

Amikor 2005 körül harmadmagammal útra keltünk a pár hete átadott Északi-zöld turistaút végigjárására és megérkeztünk az Égerszögi turistaházhoz, a közelében várakozó ütött-kopott Csepel teherautó végigsimításakor nem gondoltam volna, hogy évekkel később kezemben mikrofonnal utasa leszek. Ennek első előszele 2010-ben csapott meg, amikor páromat Borsodba csábítottam, év végi természetjárásra. Miskolcon még sötétszürke volt a táj, de mire Perkupán leszálltunk a sínről sínre bukdácsolva haladó vonatról, húsz centi vastag hótakaró fedte a tájat. A távoli falucska felé kanyargó alsórendű közút szélében, az előző napi esőtől nedvessé váló fák törzsén, megtapadt a hulló fehér csillám. A légkábel látványosan megsüllyedt. Kati természethez vonzódó kedvét még a hajnali mínusz huszonkét Celsius fok fogvacogtató hidege sem volt képes elvenni, de még a konyhaajtó belső üvegén éjszaka megrajzolódott jégvirág kompozíció sem. Ilyen kedvére való fogadtatás után nem csoda, hogy azóta minden évben visszavágyik az Aggteleki Karsztra.

Ismét útra keltünk, de már mindketten tudtuk, hogy hova tartunk. Hogy-hogy nem, de az egyik túrán belebotlottunk az előzőekben már szóba hozott Csepel teherautóba: halovány sejtésem támadt ekkor. A környezet párom általi szóbeli lefestése közben rájöttem, hogy évekkel ezelőtt egyszer már megbabusgattam ezt a matuzsálemet. Nem sokkal ezután, éveken át ebben a turistaházban húztuk meg magunkat: a legközelebbi falutól két kilométerre az erdő mélyén.

A Magyar Néphadseregtől kiszuperált ócskavas a szakértő gondnokra lett bízva, mellyel a közeli faluból, alkalmanként három köbméter vizet szállított a turistaház részére. Eme szükségszerűvé váló útjaira annak ellenére is többször elkísértem, hogy a muzeális jármű fékje nem fogott: a településre levezető szerpentines földutat vastag törzsű fák szegélyezik.