55. CSEPELLEL VÍZÉRT — tevékenység (2012.)
Amikor 2005 körül
harmadmagammal útra keltünk a pár hete átadott Északi-zöld turistaút
végigjárására és megérkeztünk az Égerszögi turistaházhoz, a közelében várakozó
ütött-kopott Csepel teherautó végigsimításakor nem gondoltam volna, hogy
évekkel később kezemben mikrofonnal utasa leszek. Ennek első előszele 2010-ben
csapott meg, amikor páromat Borsodba csábítottam, év végi természetjárásra.
Miskolcon még sötétszürke volt a táj, de mire Perkupán leszálltunk a sínről
sínre bukdácsolva haladó vonatról, húsz centi vastag hótakaró fedte a tájat. A
távoli falucska felé kanyargó alsórendű közút szélében, az előző napi esőtől
nedvessé váló fák törzsén, megtapadt a hulló fehér csillám. A légkábel
látványosan megsüllyedt. Kati természethez vonzódó kedvét még a hajnali mínusz
huszonkét Celsius fok fogvacogtató hidege sem volt képes elvenni, de még a
konyhaajtó belső üvegén éjszaka megrajzolódott jégvirág kompozíció sem. Ilyen
kedvére való fogadtatás után nem csoda, hogy azóta minden
évben visszavágyik az Aggteleki Karsztra.
Ismét útra keltünk,
de már mindketten tudtuk, hogy hova tartunk. Hogy-hogy nem, de az egyik túrán
belebotlottunk az előzőekben már szóba hozott Csepel teherautóba: halovány
sejtésem támadt ekkor. A környezet párom általi szóbeli lefestése közben
rájöttem, hogy évekkel ezelőtt egyszer már megbabusgattam ezt a matuzsálemet.
Nem sokkal ezután, éveken át ebben a turistaházban húztuk meg magunkat: a
legközelebbi falutól két kilométerre az erdő mélyén.
A Magyar
Néphadseregtől kiszuperált ócskavas a szakértő gondnokra lett bízva, mellyel a
közeli faluból, alkalmanként három köbméter vizet szállított a turistaház
részére. Eme szükségszerűvé váló útjaira annak ellenére is többször elkísértem,
hogy a muzeális jármű fékje nem fogott: a településre levezető szerpentines
földutat vastag törzsű fák szegélyezik.