Vidám napot / csajszi...,
És bízom benne, hogy ezt olvasva, már mindegyikőtök hátán égnek áll a még nem létező szőrszál is! Mert az enyémen — az igazi is — igen!

Mesefelolvasás céljából ismét felkeresett az egyik ismerősöm — a felolvasást rögzítem, és szerkesztem. Egy kutyáról szól a történet, akinek a gazdája — amint hallhattam a felolvasásból — a blökijének kedvére való szukát „csajszi”-nak aposztrofálja. Na, ne! — vonyítottam fel, és mivel ez a kifejezés nem nyerte el a felolvasó tetszését sem, közösen áttfogalmaztuk a mesét: ezennel a lelkünk szárad rajta.

Mindezek kapcsán eszembe ötlött néhány részemre szintén „szőrfelállító” kifejezés: „tök jó!”, „Tépek ezerrel!”, „Megyek mint állat”, „Nagyon király” — ha valamelyiket nem pontosan idéztem volna, elnézést kérek érte, nem szoktam használni. A gyerekek vagy kis- és nagykamaszok szájából még elfogadhatónak tartom ezeket, bár nem osztatlanul. Ám, amennyiben felnőttek követik el, mi több, folyamatosan használva, már kiakadok rajta. Én egy nagyfokú emberi és nyelvi igénytelenségnek tartom. Viccesen szoktam mondani olykor, amikor épp helyénvaló: „Ezerhuszonnyolccal tépek!” — ezzel a választékos beszédre szoktam utalni.

Igen ám, de engem is utolért a májhízás növelő szurka piszka! Egyik barátom széles mosollyal kezdett bele: Te beszélsz? A hóhért akasztják most! Vezetsz egy klubot... (Ezer arc, ezer talentum”, írtál egy következő című könyvet is... (Ezermester kutyák”, és ekkorra a szájának két széle már ezer méterre volt egymástól...