Csabakirálylány

Munkás éveit villamosmérnökként indította Csaba, de főnökének okvetetlenkedéseit megunva, önállósította magát. Nagyot váltott. Lakásfelújítónak állt be. A festés-mázolástól a burkoláson át a szerelésig mindenféle munkát elvállalt. Örömmel vette az apróbb megbízatásokat is. Ezermester vált belőle: szavak szintjén mindig a mérnök igényességével teljesített. Szájról-szájra járt a híre. Kaptak utána a megrendelők, mivel zsebbarát órabért kért díjazásnak.

Leszállva a tömött villamosról öregecske autója felé sétált. Napi munkáját befejezve tartott hazafelé. A hegyről lejövet minden nap ugyanabban a mellékutcában hagyta a járgányát, mert oda nem telepítettek parkolóórát.

— Szia, Csaba — köszöntötte egy nála fiatalabb hölgy.

— Régen találkoztunk, Saci.

— Tényleg vége van a kapcsolatotoknak, a húgommal?

Váratlanul érte az érdeklődés. Zavarba jött. Magába mélyedt, keserű lett szája íze.

— Szereted még?

— Túl vagyok rajta, elmúlt — lemondóan.

Ezalatt tetőtől talpig végignézett, Sacin.

— Próbálkoztok a művi megtermékenyítéssel még?

— Nem hozta meg a várt eredményt a harmadik próbálkozás sem. Ettől függetlenül is nagyon szeretnék babát, de hiszen ezt te is jól tudod.

— Továbbra is kitartotok egymás mellett?

— Persze — kevésbé meggyőzően, majd következett a bővítmény:

— Legalábbis, részemről.

— Feri?

— Jelentős változás állt be nála. Két hete egy nővel és annak fiával egy hétvégét töltött el a Balatonnál.

— Beijedtél?

— Aha. Sokat segíthetne egy gyerek.

Megérkeztek az autóhoz: csomagtartóba került a szerszámokkal és anyagokkal tömött gurulós kocsi.

— Hazafelé tartasz? — érdeklődött, Csaba.

Hegynek felfelé gurulva nem kellett megszakadnia az ötajtósnak. Még a kék busz is megelőzte egy hosszabb egyenes szakaszon.

— Ez az új tempód?

— Még az életben is.

— Légy szíves állj meg a virágboltnál. Onnan hazagyalogolok. Nem szeretném, ha meglátnának veled.

— Rendben van.

A díszes pavilon előtt lefékezett, Csaba. Minden sietség nélkül a nőre nézett.

— Nagyon szeretnél egy gyereket?

— Igen.

— Ha gondolod, besegíthetek.

Zavarba jött, Saci. Percekbe telt, mire suttogva megszólalt:

— Két hét múlva lesz itt az ideje. Előtte rád csörgök. Rendben van így?

Nem volt tömegjelenség, Csaba. Első benyomásra is érződött rajta egyedisége. Visszafogott halk beszédje zárkózottságra utalt. Megfontoltan és pontosan fogalmazott. Ha bemelegedett egy-két kuncsaftnál, apránként megpróbálkozott a finom humor hintésével. Ilyenkor vizslatta a válaszreakciót: ha rákontráztak, lazított kimértségén. Jó volt ez így, ez így volt a jó. Az ő életében minden, de minden jó volt. Pedig nem villában lakott, hanem egy, mondjuk sufniban. Volt ágya, ruháit szekrényben tarthatta. Nem fagyott meg télen. Annyi pénz pedig összejött minden hónapban, hogy se ő, se a kocsija ne haljon éhen. Ha úgy alakult, a hétvégét is munkanappá tette. Szabad ember volt: maga ura, maga szolgája. Ha pedig éppen lazított, régi slágereket vagy komolyzenét hallgatott legszívesebben.

Csendes magányában egy lakásban mázolt, a kulcsot ezúttal is megkapta a tulajtól. Nem kockásak, de kimértek voltak mozdulatai. Óramű pontossággal haladt. Mobiljában hetekkel előre be volt táblázva az ideje. Jó érzéssel töltötte el a stabil jövőkép, és némileg büszke is volt önmagára, hogy nem kell munka után koslatnia. Dallamra fakadt a mobilja, újabb munkára gondolva vette kézbe.

— Szia, Csaba — hallhatta, Sacit.

— Képzeld el, túl vagyok a harmadik hónapon!

Felragyogott a férfi arca.

— Szívből örülök neki — felelte mosolygós hangon.

— Kösz! — és bontott a vonal.

A munkát félbehagyva magába révedve nézett ki a hatodik emeleti lakás ablakából, a férfi. Habos fellegeket terelt maga előtt a nyugati szél. Hol kisütött a nap, hol meg eltakarta egy-egy felhő. Olyan, mint az élet — és munkához látott. Végre egyenesbe jönnek. Nyugodt volt, mert előre megbeszélték Sacival, hogy anyagi felelősséget nem vállal a jövevényért. Lesz anyja, apja. Szerető családba fog beleszületni, felnőni. Amit tehetett ezért a földi mennyországért, megtette. A többi nem az ő dolga.

Fiatalemberként egészen másként állt Csaba szénája. Hamar megházasodott és nem kellett sokáig várni a gyerekre. Kisfiú lett a trónörökös. Minden mehetett volna a maga útján, de az anyós ravaszsága romba döntött mindent. A lényeg, hogy válás lett belőle, ráadásul a saját lakásából utcára kerülve hajléktalanná vált. Ahogy szokták mondani, padlót fogott. Kis híján ráment. Az élni akarás ösztöne mentette meg az életnek. Az eset tanulságait levonva mindent, de mindent letisztázott magában: így lett meg számára a végtelenségig lecsupaszított zsinórmértéke az élethez. Táplálkozni és magát valahol meghúznia kell, a munkát pedig nem kerülte soha sem. Akkor hol a baj? Idővel összekapta magát. Volt felesége és nagy kamasz fiuk között idővel megromlott a viszony. A srác megnősült, lett gyerek, de se az anyját, se őt nem hívták látogatóba. Anyagilag folyamatosan támogatta a fiát és minden alkalommal biztosította szeretetéről. Emiatt az ő nagypapai mellőzését is abban vélte megtalálni, hogy a lány szülei megorrolhattak egykori feleségére, aki elbánt a vejükkel. Ha így van, így van, ha másként, legyen úgy. Hidegen nem hagyta a dolog, de mivel érdemben mit sem tudott tenni ellene, tudomásul kellett vennie. A napok, a hetek és hónapok a maguk kiszámított biztonságában teltek. Igen, Saci húgát tényleg megszerette. Nem okolhatta magát érte, mert valakinek a megszeretése nem racionális, tehát kivédhetetlen. Arról pedig végképp nem tehetett, hogy egy idősebb férfi végleg elcsavarta szíve választottjának a fejét. Csapásnak ugyan csapás volt ez számára, de már felvértezve állt a bármikor bekövetkezhető legújabb gyomros előtt. Azért volt mit szuszognia utána. 16 év visszavonultságot követően és a bizakodó reménységgel eltelt 2 év után, visszaállt az alaphelyzet.

Folyamatosan bővült a kuncsaftköre. Vidékre is hívták már, autóval vitték. Fakó színekben élénkült meg az élete. Érződött rajta a megbízhatóság. Ügyes kezű értelmes férfi volt. Sokan házasodnak, fele idővel válik. Széna-szalma. De mindig kitért az ajánlatok elől. Még egyszer nem lép a kéj sikamlós mezejére. Ja, igen, Saci. De őt csak felebaráti szeretetből.

Kora nyári meleggel köszöntött be az áprilisi hétvége. Ebéd után sétára indult. Találomra rótta az utcákat. Tágas parkon vágott át. Túlsó végében a padon egy korosabb kinézetű hölgy foglalt helyet. Tekintete tovasiklott róla. Közelébe érve a magányos alak megszólította:

— Hogy vagy, Csaba.

Mintha villám sújtotta volna. Lába földbe gyökerezett. Ránézett. Saci volt, de mintha saját öreganyjának mása lett volna.

— Te vagy az?

— Ki más lennék?

Csak nézte és nézte, a nőt.

— Mi történt veled? — habogta.

— Amikor négy hónapos terhes lettem, elújságoltam a nagy hírt Ferinek, aki páros lábbal kirúgott a lakásából. Most ismét ott élek a régi házban a két húgom társaságában.

— Nem kellettél neki?

— Nem kellettünk neki.

— Nagyon sajnálom — őszintén, Csaba.

Egy ideig szenvtelen arckifejezéssel bámulta Sacit, aztán elbúcsúzva tőle továbbsétált. Nem a fák odvában zsongtak a vaddarazsak, hanem fejében a kavargó nagy összevisszaság. Képtelen volt rendet vágni közöttük. Két évtized óta most fordult elő vele először, hogy nem volt a saját maga ura. Automatikusan megállt ott, ahol éppen tartózkodott. Hümmögött néhányat magában, visszafordult és lecövekelt a nő előtt:

— Fiú vagy lány?

— Nem mindegy az, neked?

— De hát nincs apja — nyögte ki, majd folytatta:.

— Hogyan fog felnőni így?

— Ha megkérdezi majd, azt felelem neki, hogy a gólya hozta. Éhen pedig csak nem fogunk halni.

— De hát nincsen apja — szajkózta továbbra is, Csaba.

— Zabigyerek, és kész.

Tanácstalanul álldogált, a férfi. Idővel elfordította tekintetét róla, Saci. Mivel kongott a feje az ürességtől Csabának, elköszönt tőle.

Mérnöki pontossággal megtervezett és felépített élete léket kapott. A semmiből lett egy olyan elkendőzhetetlen probléma, amely orvoslásra szorul. Jó-jó, megegyeztek Sacival, hogy ő csak a „gólya” az ügyletben, semmi több. Továbbra is tartja adott szavát, mert még egy célzást sem tett a múltra. Ez így rendben is lenne. De a gyereknek nincs apja. Apa nélkül kell felnőnie szegénykének. Pedig mit tehet róla az a kis ártatlan. Hetekig tépelődött ezen magában.

Tisztánlátással vette kezébe a mobilját, Csaba:

— Szia, Saci — szólt bele.

— Mit akarsz, tőlem?

— Arra gondoltam, hogy amiben a javadra, javatokra lehetek, abban számíthattok rám. Ha szükség lenne rá, vigyázok a gyerekre, segítek ebben-abban és amíg pénztárcámból telik, anyagilag is támogatnálak benneteket.

— De te nem vagy a gyerek apja.

— De lehetnék a család barátja, pártfogója. Így nem kerülhetsz kényelmetlen helyzetbe senki előtt sem.

— De én nem szeretlek téged

— Ennek nincs semmilyen jelentősége sem. Itt és most nem rólad van szó, hanem a gyerekről. Az ő érdeke az elsődleges.

— Alaposan megleptél.

— Nos, fehér vagy fekete?

— Beszéljünk róla majd — felelte elgondolkodva, Saci.

— Majdnem elfelejtettem megkérdezni — vágott közbe megkönnyebbülten Csaba — milyen nemű a gyerek? Ja igen, és hány éves?

— Kislány és elmúlt kettő.

Ahogy teltek az évek, úgy került egyre közelebb Csabához, a kislány. Ebben óhatatlanul is szerepet játszott a férfiben fokozatosan életre kelő oldódás. Otthon és munkája közben is egyre gyakrabban jutottak eszébe a rövid találkozások emlékei. Ilyenkor néha mosoly futott át az arcán, melegség járta át iránta. Találkozásaik során igyekezett három lépés távolságot tartani tőle, mert nem az apukája volt, hanem a család barátja. Ezt a mesét adták be Saci szüleinek is, akik jót somolyogtak magukban az egészen. Húgait hidegen hagyta a dolog, mint ahogyan egymás iránt sem éreztek másként.

A kislány hatodik születésnapján, az ünnepi torta felvágása közben, a család barátjának mobiljából felhangzó hatot kakukkoló felhúzható fali óra dallama megnevettette, az ünnepeltet:

— Ez nagyon vicces volt, Csaba!

Munka után egyre többször látogatta meg a lányokat, a férfi. A ház, ahol laktak, kényszertanya volt mindenki számára. Megörökölt ingatlan, lakás híján mindhárom leánytestvér ott húzta meg magát: fiútestvérük saját otthonában lakott. Ahogy telt az idő, úgy pusztult le az egész ház. Mindenkinek jutott egy lyuk és miután bármelyikük bement a sajátjába, maga után behúzta az ajtót. A különbség csupán annyi volt közöttük, hogy Saci szobácskájában a szekrényen és az asztal két székkel kombináción túl két fekhely is volt még. A nyusziugrás technikáját nem itt sajátította el a ház legfiatalabb lakója. Egyébként értelmes teremtés volt. Korának megfelelően vágott az esze. Helyesnek is helyes volt. Csoda-e, hogy mágnesként hatott Csabára. A gyermek anyja pedig a kezdeti traumatikus lelki megpróbáltatások után szép lassan kezdte összeszedni magát. Öregasszonyos kinézetét maga után hagyva, korának megfelelő kinézetűre váltott vissza.

— A nyáron egy hétre a Balatonhoz fogunk menni nyaralni! — lepte meg bejelentésével a lányokat, Csaba.

— Hurrá! — kiáltotta, a kislány.

Kérdő tekintettel Csabára sandított, Saci — mintha észre sem vette volna. Nem a főnyereményt ütötte meg valamelyik szerencsejátékon, hanem egy Balaton parti tornyocskás ingatlan apró-cseprő munkálatai találtak rá. Helyben lakásos volt a munka és a tulajdonos az ingatlan egyik szobáját szabad kártyás szállásnak felajánlotta. Csaba szíve repesett az örömtől, pláne, hogy az örömujjongást követően a nyakába kapaszkodva arcára puszit nyomott, a kislány. Mindjárt ki is hangosította magát a gyermeki vágyálom:

— Egész nap a vízben leszek, ebédre sült krumplit fogok kérni és ugye lesz fagyi is!

A felnőttek pedig csak lestek, előbb a mámorban fürdőző gyerekre, majd egymásra.

Csaba arcán hetekig parázslott a csupa szív puszi lenyomatának lelket melengető hatása. Pár napig a megajándékozott oldalt nem érhette még víz sem. Gyerekes dolog ugyan, de a baj nem az, ha van, hanem az ellenkezője. Saci és Csaba között a gólya hozta kislány érdekén túl nem alakult ki más emberi kapcsolat.

Amikor Saci nagy lelkesen közölte Ferivel az előre haladott terhességét és ezek után mint egy körberágott almacsutkát kidobta az utcára, egy feneketlen mélységű kútban találta magát. Még a napot is elátkozta, amikor ráállt Csaba, számára akkor éppen életbevágóan fontos ajánlatára. A benne megfogant magzat is hidegen hagyta, terhére volt. Tudattalanjában ekkor elraktározódhatott a férfitől való teljes emberi elhidegülés láthatatlan lenyomata. Ez úgy tükröződött vissza a mindennapokban, hogy amikor problémáinak megoldása érdekében jóindulatúan fordult feléje a pártfogójuk, mindegyik kezdeményezése lepergett róla. Mondhatott bármit Csaba, Saci sündisznóállást vett fel. Idővel mindezt felfogta a férfi és letett a továbbiakról. Az alkalmi családi vállalkozást nem vetette fel sem a lakhatás komfortja, sem a megélhetés könnyedsége. Kiútnak maradt volna a szeretet, a másik megbecsülése, de ezen a téren sem találták meg egymással a közös nevezőt. Pedig ott volt közöttük.

Alsóban kiváló tanuló vált, Fitosból — osztálytársai körében ez lett a beceneve. Szorgalma, megfelelési vágya tette azzá. Vevő volt mindenre: zongoraóra, énekkar, no meg a viccek. Otthon az asztalra maga elé szívesen húzott rajzlapot és útjára indult a fantáziaszüleményt megörökítő ceruza. Az évközi és év végi szünetek előtt hullafáradtságra panaszkodott. De mindig összekapta magát. Jövőbe tekintő nagyreményű tervekkel állt elő otthon, vele nem kis meglepetést okozva. A suli kapcsán jól jött a férfi egyre hangosabban felköhögő motorú járgánya, mert a diákok között ciki volt nem autóval iskolába érkezni. Ezen túlmenően az urizáló flancnak láthatatlanul beintett, Csaba. Éppen elég energiát emésztett fel tőle, a mindennapok anyagi terhének biztosítása. Az osztályban a gyerekek többsége kedvelte, Fitost. Beszéltek éppen arról ami eszükbe jutott vagy foglalkoztatta őket:

— Neked tényleg nincs, apukád? — szegezte neki nem rosszindulatúnak szánt kérdését, az egyik diáktárs.

Ettől teljesen lefagyott, a kislány. Persze érezte, tudta, hogy valami hibádzik otthon ezen a téren, de mélyebben nem gondolt bele soha sem. Minden nap ott volt velük Csaba, akivel igazán megértették egymást. Citrom vagy citrompótló, az teljesen mindegy volt neki. Mire mindezeket átgondolhatta volna, a kérdést feltevő kislány már másokkal szaladgált az iskolaudvaron. Az elkövetkező napokban szabadidejében lett min agyalnia, Fitosnak. Hamarosan világosság gyúlt a fejecskéjében, amitől teljesen megnyugodott.

Szokásává vált Csabának, hogyha borravalót kap egyik-másik kuncsafttól, akkor a drága, de kedvenc csokijával állít be, a kislányhoz. Már előre mosolygott a szokássá vált színjátékon. Ezúttal is eljátszotta a ráeső szerepet és utána átadta a tábla csokit, de másként folytatódott a darab:

— Köszönöm, apa!

A férfi szemét elöntötte a könny és amilyen gyorsan csak tudta, félrekapta a fejét, hogy elérzékenyülését ne láthassa meg, a kislány. De meglátta, amiről persze nem lehetett fogalma. 

A történtek felett nem tért napirendre, Csaba se. Puszit ad magától, apának nevez magától, de hisz akkor ő szeret engem! Ahányszor eszébe jutottak ezek a lélekmelengető gondolatok, annyiszor töltődött fel energiával, jövőbetekintő reménységgel. Teljesen ismeretlen érzés volt ez számára. Ha az égen egybefüggő felhőpaplan takarta ki a napot, akkor is napfürdőben úszott a boldogságtól. Ettől kezdődően mindennapos vendéggé vált Saciéknál. Nem telepedett rá a kislányra, szemével nyalábolta magához. Itta minden szavát, dézsaszám vedelte. Nem szerelem volt ez, annál jóval több, lelke mélyében gyökerező szeretet.

Komor viharfellegek gyülekeztek a testvérlányok által lakott kertes épület felett. Az ingatlan felét birtokoló fiútestvér az eladás mellett döntött. Ennek következménye véglegesen megpecsételte volna a nők sorsát, mert a várható bevétel egyhatodából lakhatást sehogyan nem lehetett volna kihozni egyiküknek sem. Beállt a Pató Pál úr lendület, majd csak lesz valahogyan. A későbbiekben Saci csak annyit mondott Csabának, hogy: vidéki kertes házra gondol, mert szereti a virágokat. Bár minderről nem kérték ki Fitos véleményét, de az övé előre borítékolható lett volna: ő továbbra is oda szeretne járni suliba, ahova most, nem megfeledkezve a magas szintű továbbtanulás esélyéről. Persze lehet álmodozni, azt nem tiltja semmi sem, még törvény sem. Egyvalamit mégis csak sikerült egymással tisztázniuk, a felnőtteknek: ha sikerül egy olyan lakhatáshoz jutni, ahol hárman is elférnek, akkor összeköltöznek a kislány érdekében.

Csaba fia és Fitos között húsz év volt a korkülönbség. Ez még édestestvérek között is túlontúl sok. A kislányról készített fotó hidegen hagyta a családos férfit, akinek gyermeke csupán néhány évvel volt fiatalabb Fitosnál. A fiú apja szavaiból kiérezte a kislányért való rajongást, de ez akaratlanul is negatívan visszahatott rá: a múltból megmaradt érzelmi kapocs hiányát hozta felszínre.

Minden előnyével és hátrányával együtt, nagy kamasz vált Fitosból. De, hogy az előny mindig előny-e és fordítva, ki tudja? Év végi bizonyítványában Legbüszkébb a csupa 5-ös érdemjegy mellett az egyetlen egy 4-esre volt. Mutogatta is fűnek-fának, hogy ilyet nem látott még a világtörténelem. A kirívóan rossz érdemjegy a magatartás rovatban szerepelt. Azzal poénkodott, hogy azért kapta a 4-est, mert sosem tett lakatot a szájára, de szorgalomból 5-öst kapott, mondván, mert mindig, tehát szorgalmasan minden nap otthon felejtette a szájzárat. A reakciók vegyesek voltak: kortársai vigyorogtak rajta, a felnőttek szájuk szélét húzogatták.

Reggeli után Fitosnak bejelentette az anyja, hogy munka után találkoznak Csabával és bevásárolnak. Egyedül maradt. Először a barátjára gondolt, de eszébe jutott a másnapra halasztott találkozás, aztán a barátnőjére, de valami kisöpörte fejéből az ötletet. Bement a szobába, hanyatt feküdt a heverőn, feje alá húzta a díszpárnát. Lábát terpeszbe tette, karját teste mellé helyezte. Szemhéját lehunyta. Olyan megérzése támadt, mintha a fején kívül nem lenne más testrésze. Légzésének ritmusa fokozatosan lassult. Szervezete alvóállapotot vett fel: végtelen kiterjedés, végtelen energia, végtelen nyugalom.

Délután hazaérkezett Saci és Csaba. A szatyrokkal a konyhába tartottak. Miután megszabadult azoktól Saci, benyitott a szobába: lányát az ágyon hanyatt dőlve találta, szeme csukva. Visszatérve a konyhába közölte a hírt Csabával.

Az ajtónyitásra a lány tudata fokozatosan visszatért a jelenbe. Már érzékelte a hangokat, és a teret is. Felült az ágyon, majd talpra állt. Míg anyja és Csaba tettek-vettek odakint, addig nesztelenül beállt a nyitva lévő ajtóba. Nem szólt semmit sem, csak ott volt, mint egy jelenés. Csaba vette észre először, látványától dermedté vált — és ebben hamarosan követte őt Saci is. Mint egy éteri jelenség, úgy mutatkozott előttük a lány. Arcán végtelen békesség, de egész alakja erőt sugárzott, legyőzhetetlen erőt. Megsemmisülve nézték. Tekintetét Csabára irányította:

— Te vagy az édesapám. Igaz?

A hallottaktól porszemmé vált, Csaba. Szemét önkéntelenül lesütötte.

...

— Te vagy az édesapám! — megkérdőjelezhetetlen kinyilatkoztatással.

...

— De kislányom... a tehetetlenség hangján, Saci.

Kedvesen, de határozottan közbevágott, Fitos:

— Meddig akarsz ártani még, nekem?

...

Újra Csabára tekintett Fitos. A férfi idővel felemelte a fejét és a lány szeretetet sugárzó szemével találta szembe magát. Rogyadozó lábakkal odament hozzá és az édesapa szeretetével magához ölelte, Csabakirálylányt.