Butaságom igazi története

Nem voltam rosszul, de piás szinten kóvályogtam. Előbb vissza az iskolába, majd haza. Életemben először a sulitáskát (hátizsák) dühömben bevágtam a sarokba. Centire sikerült — jó a szemmértékem. Hiába kereste volna az okot, mert a ma kapott három ötös érdemjegyben nem találhatta volna meg. A tetemrehíváskor nem lehetett jelen. A piálásról szóló megjegyzésemet nem kell tök komolyan venni, mert tizenegy éves vagyok. De azért, tényleg!

A matekból és történelemből kapott kiváló osztályzat mellé a haverok is megszavaztak egyet, a sajnos nem hivatalos tananyagnak számító hülyéskedésre hivatkozással. Ezt nem fogom a szüleim orrára kötni, mert nem mindig megértőek velem annyira. Ilyen összetett a gyermekkor. Néha tiszta káosz a fejem. Most is az.

Oka nem a suliban keresendő, hanem a délutáni osztályprogramban. A mellénk hivatalból kirendelt gyermekfelügyelők azzal akartak motiválni minket a könyvtárlátogatásra, hogy ott jelen lesz egy még nálunk is okosabb kutya. Erre a fájó szövegre farkasként felvonyítottam — az osztálytársak felnevettek, még az egyik napközis tanár is fogta a humort, csak a kommunikátor nem. Afelől érdeklődött tőlem némi szigorúságot erőltetve az arcára, hogy van-e további jó ötletem. Én pedig olyan gyerek vagyok, ha kérdeznek, hát megfelelek: biztosan el fogja szavalni az Arany Lacinak című verset — az alsóban ez volt a kedvencem. Na, erre már erősen összeráncolta szemöldökét. Orrunkat nem lógatva indultunk el társaimmal és a két egymástól eltérő szellemiségű koordinátorral, a közeli könyvtár felé.

Kívülről-belülről ismerjük a lerakatot, mert évente egy-két alkalommal elcipelnek minket oda. Közülünk többünkre is falánk könyvmolyként tekintenek a halk szavú könyvfelügyelők. Közéjük számítódok én is, mármint a könyvmolyok közé. És tényleg, a mindig kedves könyvtáros néniken kívül egy értelmes pofájú négylábú is várt ránk. Elsőre nem néztem ki belőle a versszavaló képességet, de ki tudja?

A gyermekkönyvtár részleg felé tereltek minket. Ott egy ismeretlen bácsi várt ránk. Ő lehetett a kutya gazdája, mert többször is odament hozzá, de már jött is el tőle, közénk. Elvitathatatlan, addigi megkérdőjelezhetetlen népszerűségem eltörpült az övé mellett: osztálytársaim többsége oda volt érte. Nem tekintettem konkurenciának, mert ami igaz az igaz, nagyon is megdobogtatta a gyermeki szívet. Helyet foglaltunk az előkészített székeken. A könyvtáros néni bemutatta a bácsit és még mondott is valamit róla, de ekkor én már szemeztem a kutyával. Hogy-hogy nem, de a szellemre erősen ható kötetek ármánykodása következtében kiszakadtam a valóságból.

Az utcán sétálva egyet korgott a gyomrom. A hentesbolt illatfelhője a kutyával együtt beszippantott minket az odabent fecsegve falatozó emberek közé. Előttem főtt kolbász mustárral. Felszegte fejét a blöki, és beleszippantott az éteri illatfelhőbe. Erre fel a gőzölgő kolbász leugrott a pultról és esés közben hosszúságát megtízszerezve, kezdett rátekeredni a kutyára.

— Segítség! — kiáltotta rémülten.

— Hiszen ez fel akar falni! — elszörnyülködve.

Kommandósként hasra vágtam magam és a hosszabbik oldala felől elkezdtem felzabálni, az óriáskígyóként viselkedő mustáros főtt kolbászt. Éhes voltam, de annyira azért nem, hogy egymagam elbánjak vele.

— Te tényleg nem vagy éhes? — fordultam ártatlan képpel, a kutya felé.

Észbe kapva gyorsan ráharapott a kolbász másik végére, és egyszer csak összeért a mustáros orrunk.

Arra riadtam fel, hogy a legjobb barátom ujjával megkopogtatja a fejem búbját:

— Ébresztő! — látom, megint formában vagy.

— Ezt most nagyon benézted — feleltem — mert valóban elaludtam. Elcsesztem a programot.

— Miről volt szó?

— A közlekedésben sokrétűen segíti gazdáját a kutya, mert valóban okos.

— Megirigyelted, tőle? — de ezt már csak félig hallhatta, mert elsietett a többiek után.

Nagy nehezen összekapartam magam. Míg kifelé tartottam, belebotlottam az egymagában várakozó bácsiba ekkor az utcáról visszatért az egyetlen egy hiányzóért, tehát értem, a szemöldökét összevonó gyermekfelügyelő. Az lehetett bennem akkor, hogy amíg tartott az előadás, addig a kutyával más térsíkban kalandoztunk és emiatt az elhangzott ismeretanyag tekintetében, fehér szégyenfolt keletkezett a szürkeállományomban. Ezt pedig jó lett volna valamiképpen árnyalni. Valamilyen idevágó szitura szerettem volna rákérdezni, de semmilyen értelmes dolog nem jutott az eszembe. A számat mégis elhagyta egy kósza kérdés:

— Mit tesz olyankor a kutya, ha előttetek és mögöttetek is autók haladnak el?

Megéreztem a se füle se farka kérdést — mert ilyen szituáció hirtelenjében nem jutott eszembe — de mit volt tenni, elhangzott.

– Hogyan kérdezhetsz ilyen butaságot! — dorongolt le keményen, a gyermekfelügyelő.

Alighogy elhallgatott, sokatmondóan rám nézett a bácsi és mosolyogva megkérdezte:

– Ugye olyasmire gondoltál, hogy például egy villamosmegállóban állunk a vakvezetővel, ahol előttünk és mögöttünk is autók suhannak el?

Lelkem legmélyéről szakadt ki belőlem a porig megalázottság feloldozását jelentő válasz lehetősége:

– Hát, persze!

Mesélni kezdett. A végén megköszöntem a történeteket. Mélyen a szemembe nézett és egy széles mosoly kíséretében, jól kihangsúlyozva csupán ennyit mondott:

– Nagyon jót kérdeztél! — gratulálok érte.

Napokkal később megértettem butaságom igazi történetét...