Búcsú

Egy kézszorítás még, s kis kezed

szorongató kezemből kikapod.

Egy síp sikolt, zeng-zúg a gépezet

s prüszkölve megindul vonatod.

Nevetve intesz búcsút. Visszaintek,

mint ahogy az ember tűnt reménynek int.

A sors megint hát elválasztott minket,

mit szenvedek, te meg ne tudd a kínt.

Az élet is, mint vonatod rohan.

De jó is lenne büszkén, boldogan

haladni együtt egy nagy cél felé.

Az éjbe tűnt a száguldó vonat,

könnyek barázdálják az arcomat,

s a szívem fáj, hogy meghasad belé.