Vidám napot / bölcső...,

Körbesétálva.

A nők túlnyomó többsége ösztönösen szeretne anya lenni. A női és férfi nemben az evolúció során millió egy kód rögzült, amely többé-kevésbé, életünk során valamikor automatikusan megjelenik bennünk, mintha az a saját felismerésünkből vagy elhatározásunkból született volna meg.

Sok fiatal- vagy már évtizede házas-párnak okoz gyötrő fejfájást a gyermektelenség. Próbálkoznak, próbálkoznak, de csak nem kelepel az a bizonyos gólya. Ha nem is az ornitológusok, de az orvostudomány a segítségükre sietett anno: kezdetben enyhén szólva is, erősen a sötétben tapogatóztak. Emlékezetem szerint, az 1970-es évek közepén hazánkban is beindult a mesterséges megtermékenyítés állami programja. Igen ám, de a nagy beharangozás ellenére, nem jöttek a porontyok. Valamit lépni kellet.

Érkeztek az utolsó szalmaszálba kapaszkodó párok. Egy idő után az orvos négyszemközt elbeszélgetett a pár nőtagjával. Ebben a következő ajánlat szerepelt: a közelben lévő egyetemről több fiatalembert is megismerhet itt nálunk, közülük válassza ki magának a legszimpatikusabbat, és csapjanak egy pásztorórát!

Volt, aki belement, volt, aki nem. Az eredmény nem maradt el: jelentősen megugrott a teherbe esett nők száma, amit persze a mesterséges megtermékenyítés területén elért világra szóló magyar útnak adtak elő országnak-világnak. A hozzá nem értő emberek milliói pedig lelkesen tapsoltak a sikernek. A gépezetbe porszem került, és ez kisebb vihart kavart a műlombik körül: az egyik szakasszisztens nem kapott az orvosok zsebébe tömött zsákszámnyi hálapénzből, és kitálalt. Az orvosok persze tagadtak.

Bár semmilyen konkrét ismeretem nincs az ekkoriban a mesterséges megtermékenyítés szent oltárán apává vált férfiak későbbi baljós vagy megalapozottnak tűnő sejtéseiről, de szép számmal akadhattak családi perpatvarok a ringó bölcső körül.

Ennyi évtized elteltével már minden egyes érintett elszámolhat a saját lelkiismeretével.