Biztos alapot nyújt — kerékbe törés helyett

Az óvárosban vagyunk. Két fontos előnye is van a turista szempontjából: élő, és jó értelembe véve, nem turistás. Néhány bontásra ítélt épületen kívül az összes többi lakott. Árudák és vendéglők mértéktartóan. Mivel dombra épült, gyakran került elénk lépcsősor. Kis terek szűk utcákkal kombinálódtak. Tágasabb tér vendéglővel, kávézóval, zöldségessel, kápolnával. A mellékutca elejében a Flamenco bemutató helye – zsebünkben az előre megváltott jegyek. Romos ház emeleti ablakán óvatosan kidugta fejét egy fekete, de már el is tűnt. A közeli téren padon ülve, hasonszőrű társai és fehér hajléktalanok beszélgettek. Kutya is volt velük. Egy- és kétemeletes házak között bolyongtunk, keresve a Miraflores San Nicolas-kilátót.

Odafentről emlékezetes panoráma tárult elénk: Alhambra, cigány negyed, folyópart és a város innen látható része. Hiányossága az odavezető út jelzetlensége. A városközpontból ide és még feljebb is, busszal is tarthatunk. Irány Sacromonte, az egykori cigány negyed, a flamenco őshazája. Kisebb csalódásként éltük meg, mert tényleges településrész helyett csak a barlanglakásokra kihegyezett Cigány múzeum várt ránk. Meredek hegymenetet követően szuszogva megérkeztünk a bejárat elé. Jegyet váltottunk. Tágasabb tér szélében magas sziklafal, amelybe nyolc barlangot vájtak a cigányok. Jelenleg tematikus bemutatótermekként szolgálnak: lakhely, állattartás, munkavégzés. Az egyik üregben, a monitor fekete-fehér alapon tárta elénk a fél évszázaddal ezelőtti világot. Néhány színes kocka is vegyült közéjük. Alapvetően a flamenco téma volt terítéken. Láthattuk és hallhattuk, ahogyan az egyesével előkerülő purdék ügyesen ropják a táncot. A körülöttük földön ülő vagy álló közösség tagjai pedig tapsolnak, énekelnek, bekiabálnak. A fellépésre érkező egyik kislányt kimondottan szépnek festette le a feleségem.

Távozóban lefelé indultunk, hogy utána felkapaszkodhassunk a környék legmagasabb pontjára, a San Miquel-templomhoz. Útközben kármentőnek rátaláltunk néhány egykor és még ma is lakott barlanglakásra, amelyre párnégyzetméteres üregként kell gondolni. A lábat és tüdőt igénybe vevő menetelés legvége hosszas lépcsősor. Ha lehetőség nyílt rá, inkább mellette törtünk felfelé. Leizzadva álltunk meg az 1673-ban emelt, most zárva lévő templom előtt. Akadálytalanul sütött a nap. Makettként hatott az alattunk elterülő város. A frissen érkezett vándor ártatlanságával elcsodálkoztunk: ide minden nap így feljönni? Hamarosan kiderült, a templom háta mögül gyalogosan és gépjárművel is könnyen eljuthatunk a belvárosba, így a szállásra is. Ez utóbbi következett be. Lepakoltunk, felfrissítettük magunkat, és már indultunk is a várva várt flamenco estre. Santa Ana Flamenco bemutató. A belépőjegyek felmutatása után engedélyt kértem és kaptam hangfelvétel készítésére. A nyolcvan fős terem első sorában hat széken foglalt tábla, a maradék kettőre ültünk. Három méterre a színpad. Nem lett telt ház. A mellettünk lévő székek is üresen maradtak. Az előadásnak négy szereplője lett: az énekes, a gitáros, valamint egy-egy női és férfi táncos. Természetesen itt nem a zenéé, hanem a táncé a főszerep. Azon belül is a férfié. Ha röviden össze szeretném foglalni a flamenco lényegét: szenvedélyes tánc, hangsúlyos arc és testmimikával. A program első felében a női táncos mellékszereplőként volt jelen a színpadon. A műsor második felében bizonyíthatta tehetségét. Az itt megjelenő élménynek, nekem, mint nem látónak, csupán a töredéke jutott. Az énekes kesergőket adott elő, gitárjátékával kiteljesítette. A sztepptánc – jellemzője a tánc közben hangosan kopogó cipősarok – pedig hosszútávon inkább kellemetlen a fül számára, mintsem zenei élmény. Az egyórás műsor végén teljesen megelégedetten tapsolt Kati. Én meg örültem a csontra sikerült felvételnek.

Történelmi városközpontnak az Alhambra, és a lábánál csörgedező folyam túlpartján lévő Nueva tér számít, amely megtestesíti az óváros centrumát. Két útvonalon is felgyalogolhatunk, az elképzelésnek ajánlott 300 × 500 méter alapterületű Alhambrához, amely elérhető busszal is. Civil emberek XXI. századi szavazatai alapján a világ hét új épített csodája egyikének megválasztották. Vele kapcsolatban erősen megoszlanak a vélemények. A mienk is a fejcsóválók közé tartozik. Bármelyik nyomvonalon vágunk neki, lépcsősor és rámpa vár ránk. A két gyalogutat kiterjedt park köti össze egymással. Remek életteret biztosít a madaraknak. Csókából lehet ezer is. A zöld térben patak csacsog, párás levegőt biztosítva a növényzetnek, és ivóvizet az állatoknak. A zöld lombtenger alatt könnyen pórul járhat az óvatlan turista. Az Alhambra főbb terei: Nasarides-palota, a park, és a katonai erődként szolgált Alcazaba. Fő látványosságnak a palota számít, ahova érdemes előre jegyet foglalni. Aki elsőként találkozik mindazzal a különlegességgel – míves kőfaragások, mozaikcsempék, faragott márványoszlopok és medencék szökőkúttal –, azokat valószínűleg megérinti. Akik többször is találkoztak az ókorból, és az utána következő évszázadokban épített társaival, azokat kevésbé. Az épületegyüttes kívülről magán hordozza az évszázadok koptató nyomát. Belső terei épségben maradtak fenn. Mór uralkodók lakóhelyeként és katonai támaszpontként szolgált. Az Ibériai-félszigeten Granada lett az utolsó bástyájuk. A spanyol király csapatai elől legvégül visszavonultak Észak-Afrikába.

A hatalmas parkot gondosan nyírt bokorsövény keretezi. A kert kinézetre nagyjából olyan, mint a városi parkok zöme. A katonai erőd területe lépcsőzve bejárható. Fő érdekessége, a bástyákról a városra nyíló akadálytalan rálátás. Rövidebb napfürdővel kombinálva, három óra bőven elegendő a terület mértéktartó bejárására. Betértünk a főtér közelében lévő Néprajzi és Történeti múzeumba. Szerény véleményem szerint, a város gazdag történelméhez képest szegényes tárgyi anyag fogadja a látogatót. A háncsból fonott papucs valamelyest javított a jelképes érdemjegyen. A sorban következő helyet most kihagyom, hogy legvégül vele zárhassak.

Következett a Frederico Garcia Lorca-park és benne a múzeum. Gyönyörű zöld terület, karbantartott épület, de a közel egyórás kényszervárakozás rádöbbentett minket, odabent lényegében egy bebútorozott lakást tekinthetnénk meg – az ablakokon belesett Kati. Továbbálltunk.

Átsétáltunk a római hídon, és megkerestük az Interaktív múzeumot. Vasárnap 14 óra – gondoltam, 18 óráig van időnk. Nem így lett, mert egy óra múlva zártak. A fogadóteremben készítettünk néhány fotót, és fordultunk ki az utcára. Sajnáltam, mert biódomban nem jártam még, és itt lett volna rá lehetőség. Végére hagytam a mindkettőnk számára legmélyebb emléknek megmaradó sajátságos élményt, mely sokakban értetlenkedésre adhat okot.

Palacio de los Olvidados, Inkvizíciós múzeum. A flamenco őshazája Granada, míg az európai inkvizíció fő színtere Spanyolország volt. Nem egyházi, hanem állami hatáskörben működött. A földszinten délutántól flamenco est várja az érdeklődőket. A kiállítórész az emeleteken: akasztófa, nyaktiló, három méter hosszú fűrész, vízzel feltöltés tölcsérrel, talpégetés, ágy görgős szöges hengerrel, szék tüskékkel, csigolyába tekerhető hegyes végű fémrúd, fémsisak étkezés megakadályozása céljából, bordásfalféle lábra köthető kövekkel és a kerékbe törés eszköze. Csupán a töredékét soroltam fel az itt látható kínzóeszközöknek. Felettük a falon rajzok a szakszerű használatról.

Vajon miért ezek váltak legemlékezetesebb granadai emlékemmé? Válaszom az első saját szervezésű külföldi utam egyik állomásáról való: 1980, Auschwitz. A maga prűdségében bemutatott embertelenség életre szólóan biztos alapot nyújt a könnyen befolyásolható és megtéveszthető gondolatok kordában, valamint karbantartására.