Biológiai lábnyom — csontsorminta

A város talán legforgalmasabb főútvonala mentén sétálunk. Az emeletes ház utcára néző falán az ablakok és az erkélyajtók helye befalazva. A homlokzat annak rendje és módja szerint lefestve. Az erkélyek felújítva. Oldalunkat egyre erősebben furdalta a kíváncsiság. Elindultunk megkerülni az épületet. Gyorsan elmúlt a lendület, mert a ház hátulja totál romos. Váratott magára a bontás, és inkább elölről felújították, mintsem városképileg csúful meghagyják. Kevés olyan ország lehet Nyugat-Európában, ahol kávézóban jó minőségű eszpresszó kapható 1 euróért. Még sütit is kaptunk hozzá. Közelében ritkaságszámba menő pálmafabokor: több pálmafatörzs szorosan egymás mellett nő — egyik levele 1,5 méter hosszú. Mellékutcában jártunk, ahol hirtelen lelkessé vált a feleségem. Az úttesten hatalmas testű madarat pillantott meg a távolban. Mivel autók is járták az aszfaltot, hosszasabban nem figyelhette meg. Futásnak eredtünk. A vége egy félig-meddig sikerült páváról lőtt fotó lett. A kertvárosban már lenyugodva fedeztük fel a Madeirán jobb híján „tökfának” elnevezett növény két fajtatársát (ilyen nevű fa nem létezik). A fás szárból egy csomóban akár tucatnyi, több öklömnyi nagyságú termés nő. Érintése a gesztenyére emlékeztet. Ágai nincsenek, mert a törzsből már a levelek sarjadnak. Szót érdemel a szemétbegyűjtés módja. Az utcákon — mint például a szállásunk előtt is — kerek alakú, három eltérő színű inoxból készített begyűjtőpontok lettek kihelyezve. Éjszakánként érkeztek a szállítók. A hosszan tartó motorizációs zajokból és neszekből arra következtettem, hogy itt valamilyen eddig nem ismert újdonsággal állok szemben. A kertvárost járva az egyik szemetes tetejét nagy bátran felnyitottam. Az edény üres volt, de nem volt alja sem. A tartály körülbelül 2,5 méterszer 2,5 méter nagyságú felhajtható rozsdamentes fémlapra volt felszerelve. A mélyben kétszer kétszer kétméteres, két vagy négy füllel ellátott 8 köbméteres vastartály fogadja a hulladékot. A darus emelővel érkező szemétbegyűjtők a fülek segítségével kiemelik a vélhetőleg nyitható aljú tartályt, és annak tartalmát a jármű rakodóterébe zúdítják.

Kati kedvéért felsétáltunk a „várba” újrázni. Ötletszerűen betértünk egy múzeumnak kinéző épületbe. Szembejött velünk az ügyeletes art kiállítás: ha nem keressük, magától is ránk talál. A kortárs képek látványvilágát megpróbálta szavakkal visszaadni a feleségem, én pedig címet ragasztottam hozzájuk. Eléggé gyatra volt a felhozatal vagy én nem voltam kirobbanó formában, mert csak két címet sikerült megszülni. Az egyik tusrajz: ülő férfi, mellette a földön a gitárja, előtte egy nő áll és annak kezét fogja — új húrokon. A másik tusrajz: a ballagó tehén menet közben egyet pottyant — biológiai lábnyom. Ám még ezeknél is jóval érdekesebbé vált számunkra maga az épület. Az art kiállításnak helyet adó terem falában templomra utaló jegyek, és tényleg, régen istenháza volt. Továbbhaladva egyértelművé vált előttünk, kolostorként is szolgált. Az egészben az lepett meg a legjobban, hogy teljesen új funkciót kaphatott az egyházi épületegyüttes. A helytörténeti kiállítás további újdonsággal nem szolgált. A helytörténet jelenére az utcán találtunk. Az egy belterű lakóház ajtaja a járda nélküli utcára nyílt. A házigazda a bejárati ajtó két szélében köveket halmozott fel, továbbá dézsában virágokat helyezett ki.