Vidám napot / beteljesülés...,

Közel tíz év kellett hozzá.

Az elmúlt évek során szeptember hónapokban szinte az ország összes tájékát felkerestem, hogy mikrofonra kaphassam a bőgő bikákat. Látszólag egyszerű a feladvány: meghallom a gímszarvas hangját, megnyomom a felvétel-indító gombot a felvevőn, a végén pedig kikapcsolom. Ez rendjén is lenne, de a bika mindig távolabb hallatta a hangját tőlem, mintsem kellett volna. További nehézséget okozott az erdők sűrűje — amely tovább tompította az állat amúgy is távoli hangját — nem beszélve az esetleges szélről vagy a civilizációs zajokról.

Idén fordult a kocka. Kedvenc helyünkön az ország észak-keleti végében próbálkoztam újra, de az eddigiektől eltérően, egy új környezetben. Az előzetes hírekre alapozva tutinak tűnt a hanggyűjtés sikeressége. Három napot kaptam rá a vadásztársaság vezetőjétől.

Szarvasbőgés idején napközben csak kilenc és tizenhat óra között szabad a területen tartózkodni: ezt minden alkalommal kitöltöttük kirándulással a párommal. Napközben is bőgnek a bikák. Szinte kizárólag magányosan tették. A fák sűrűjében egy helyben állva hallatták a hangjukat. Egy húsz kilométernél nem hosszabb természetjárás során akár két tucatnyi gímmel is találkozhattunk ilyenképpen.

Első nap a szürkület leereszkedésével egy időben kimentünk a rét szélibe. Itt-ott rázendített egy-egy bika, a felvétel is értékelhető lett, de bizony nagyfokú elégedetlenség maradt bennem, miután visszaérkeztünk a szállásra. Másnap estig vakargattam a fejem búbját: érdemes volt így tennem.

Ismét az aszfaltút mellett álltunk meg a párommal, ahol a turistajelzés levezet a rétre, majd be a rengetegbe: idáig szólt az engedély, tovább nem mehettünk egy tapodtat sem.

A levegőbe varázspálcával belerajzolt mágikus körök megfűszerezve ákombákom halandzsával szemfényvesztés nem lehetett volna olyan eredményes — még, ha balul sült volna el is — mint amilyen hangterítéket kaptam ajándékba a szagot fogott bikáktól. Mintegy tucatnyian verődtek össze a rét környékén. Szerencsés helyen tettem le a mikrofonállványt, mert több mint száznyolcvan fokban fogtak körbe minket a szarvasok. Már az első perctől kezdődően a páromban egyre fokozódott A feszültség: a tőlünk balra bőgő bika folyamatosan közeledett felénk.          A völgy közepén állhatott a háremtartó kegyúr — ő volt a leghangosabb, és a legintenzívebb torkú — a csordáért nyálukat csöpögtető hoppon maradtak pedig, körülötte szétszóródva gyülekeztek. A dombok gyepteknőjében tüzesedett a hangulat: a lankák felerősítették és visszhangozták a felajzott hímek hangpárbaját. A közel másfél óra minden hangmorzsáját kiélveztem a fülemmel: jövőre ugyanitt, veletek!.