72. BESZÉDES HALLGATÁS — a megvilágosodás pillanata (1989.)

Szerettem seftelni. Leginkább azért, mert nem, mint munkára vagy pénzkeresési lehetőségre tekintettem rá, hanem, mint kedvemre való hasznos időtöltésre. Hajnalban keltem, délelőtt árubeszerzés, délután terítés. Jól jártak velem az újonnan felhúzott lakótelep sokgyermekes családjai. A szülők megfáradva tértek haza a munkából: degeszre tömött táskával a vállamon, becsengettem hozzájuk. A rákövetkező hónap elején is ráértek fizetni. Jóleső érzés volt, hogy a kapualjak előtt játszó gyerekek érkezésemkor odarohantak hozzám és kíváncsian érdeklődtek, hogy mit hoztam nekik.

A szemre való háromgyermekes vörös hajú anyukához délelőtt csengettem be. Nagy boltot nem csináltam vele, viszont panaszra nyílt a szája. Ekként foglalnám össze röviden a mondókáját: a hétvégén valahol végig büfézett, a sok állást nem bírta a gerince. Ha ülő munkát végezne, az sem lenne sokkal jobb — mondta — mert akkor máshol jelentkezne a baj.

— Mond meg, mit tegyek? — és tanácstalanul rám nézett.

Gondoltam egyet merészen.

— Van egy ötletem, de inkább nem mondom! — és finom mosolyra húzódott a szám széle.

Mély hallgatásba burkolóztam. Az anyuka csak lesett rám a zöld szemével, majd szép lassan az ő szája széle is mosolyra húzódott:

— Menj a fenébe! — felelte barátságosan.