Vidám napot / beszédes hallgatás...,

A megvilágosodás pillanata.

Szerettem seftelni. Leginkább azért, mert nem munkára vagy mint pénzkeresési lehetőségre tekintettem rá, hanem mint hasznos időtöltésre. Hajnalban keltem, délelőtt árubeszerzés, délután pedig terítés. Jól jártak vele az újonnan felhúzott lakótelep sokgyermekes családjai is. A szülők megfáradva tértek haza a munkából, én degeszre tömött táskával a vállamon becsengettem hozzájuk, és a rákövetkező hónap elején is lehetett számlát egyenlíteni. Jóleső érzés volt, hogy a kapualjak előtt játszó gyerekek érkezésemkor odarohantak hozzám és kíváncsian érdeklődtek tőlem, hogy mit hoztam nekik.

A szemre való háromgyermekes vörös hajú anyukához délelőtt csengettem be. Nagy boltot nem csináltam vele, viszont panaszra nyílt a szája. A hétvégén valahol végig büfézett, és a sok állást nem bírja a gerince. Ha ülő munkát végez, az sem jobb semmivel sem, mert akkor máshol jelentkezik rajta a bibi. — Mond meg, mit tegyek? — és tanácstalanul rám nézett. Gondoltam egyet, és kettő lett belőle. — Van egy ötletem, de inkább nem mondom el! — kezdtem bele, és finom mosolyra húzódott a szám széle. Mély hallgatásba burkolóztam ezután. Az anyuka csak lesett rám a zöld szemével, majd szép lassan mosolyba húzódott a szája széle: — Menj a fenébe! — felelte barátságosan.