87. BÉLYEG – önmagára felnyalva (1980)

Első munkahelyem nagy csalódást okozott. A Közért vállalat ellátási területe fél Budát lefedte. A kereskedelmi osztályvezető köpcös, kerek képű ötvenes férfi. A munkába állás első napján kezet nyújtott – megtisztelve éreztem magam: milyen nagy szakmai tudású ember lehet. Teltek a hónapok és az évek. Egyre jobban kinyílt a csipám.

A továbbiakban nem róla, hanem az egyik középszintű vezetőről lesz szó. Egy évig lehetett a közvetlen főnököm. Ötvenes éveinek elején járó szemüveges hölgy, akin nem akadhatott meg egy férfiszem sem. Fennhangon zengedezett a társadalmi tulajdon védelméről, miközben megpakolt szatyrokkal fizetés nélkül távozott a rábízott egységekből. Mivel nem tartotta önmagához méltónak a degeszre tömött szatyrok cipelését, ezért odarendelt egy autóval közlekedő boltvezetőt, akivel hazafuvaroztatta a szajrét. Később felhívta a figyelmemet, hogy az én ellenőrzési körzetemhez tartozó boltvezető munkaidőben a városban furikázik. A szálak összeértek.

A végtelenségig mohó és kapzsi elvtársnő testét – sajnos – a második világháború folyamán számjegyalapú stemplivel látták el. Az ő helyében én inkább megbecsültem volna a számára újból veszélymentes életet. Fiatal voltam még, ilyenképpen felkészületlen az életre. Az egész förmedvényt ott akartam hagyni a fenébe, de mégis úgy voltam vele, hogy ha az első adandó alkalommal megfutamodok a nehézségek elől, akkor a második és a sokadik alkalom után is így fogok tenni, ami nem helyes. Végül is abban maradtam önmagammal, hogy csak akkor fogok felmondani, ha másféle okból szeretnék váltani. Három és fél év elteltével erre is sor került. Haszontalannak tartottam az áruforgalmi-ügyintézői munkakört, és bár magam oszthattam be a saját munkaidőmet, megelégeltem az értelmetlen feladatkört. Utólag helyeselni tudom a régi döntéseket. Később mindig kiálltam a saját igazamért, ha kellett, nekimentem a felettesemnek is.