87. BÉLYEG —
önmagára felnyalva (1977.)
Első munkahelyem nagy
csalódást okozott. A közért vállalat ellátási területe fél Budát lefedte. A
kereskedelmi osztályvezető köpcös, kerek képű ötvenes férfi. A munkába állás
első napján kezet nyújtott — megtisztelve éreztem magam: milyen nagy szakmai
tudású ember lehet. Teltek a hónapok és az évek. Egyre jobban kinyílt a csipám.
A továbbiakban nem
róla, hanem az egyik középszintű vezetőről lesz szó. Egy évig lehetett a
közvetlen főnököm. Ötvenes éveinek elején járó szemüveges hölgy, akin nem
akadhatott meg egy férfiszem sem. Fennhangon zengedezett a társadalmi tulajdon
védelméről, miközben megpakolt szatyrokkal fizetés nélkül távozott a rábízott
egységekből. Mivel nem tartotta önmagához méltónak a degeszre tömött szatyrok
cipelését, ezért odarendelt egy autóval közlekedő boltvezetőt, akivel
hazafuvaroztatta a szajrét. Később felhívta a figyelmemet, hogy az én
ellenőrzési körzetemhez tartozó boltvezető munkaidőben a városban furikázik. A
szálak összeértek.
A végtelenségig mohó
és kapzsi elvtársnő testét — sajnos — a második világháború folyamán
számjegyalapú stemplivel látták el. Az ő helyében én inkább megbecsültem volna
a számára újból veszélymentes életet. Fiatal voltam még, ilyenképpen
felkészületlen az életre. Az egész förmedvényt ott akartam hagyni a fenébe, de mégis úgy voltam vele, hogy ha az első adandó
alkalommal megfutamodok a nehézségek elől, akkor a második és a sokadik alkalom
után is, így fogok tenni, ami nem helyes. Végül is abban maradtam önmagammal,
hogy csak akkor fogok felmondani, ha másféle okból szeretnék váltani. Három és
fél év elteltével erre is sor került. Haszontalannak tartottam az
áruforgalmi-ügyintézői munkakört és bár magam oszthattam be a saját
munkaidőmet, megelégeltem az értelmetlen feladatkört. Utólag helyeselni tudom a
régi döntéseket. Később mindig kiálltam a saját igazamért, ha kellett,
nekimentem a felettesemnek is.