Bedobtam a köztudatba — lenni 

A prágai történet, amelyet az elutazás előtt elmeséltem a feleségemnek, elmúlt negyvenéves. Nekem örökbecsű, és egyben rávilágít az utazások kiszámíthatatlanságára, varázsára. Történt az 1980-as évek legelején. Krigliemelgetés közben baráti körben bedobtam a köztudatba, hogy valamelyik hétvégén munka után kiugorhatnánk Prágába sörözni. Az elképzelést tett követte.

A Jugoszlávia felől érkező nemzetközi gyors, péntek 23 óra helyett másnap 7-kor gördült ki a Keleti pályaudvarról. A Kelet-Európát frissen beterítő, szokatlanul intenzív havazásban keresendő a menetrend megcsúszása. Térképtáskámban piros útlevél, Panoráma útikönyv, fényképező, gatya és zokni. Sűrű hópelyhek nélkül nem úszhatta meg a Csehszlovák főváros sem. Előzetesen nem foglaltunk szállást. A vasútállomásról egyenesen a Csedok Irodához tartottunk. Szombat késő délután lévén, nem lepődtünk meg az ajtóra kifüggesztett zárva táblán. Tanácstalanul toporogtunk az épület árkádja alatt. Középkorú férfi szólított meg bennünket. Feketén szállást kínált. Gyorsan megköttetett az alku. Megérkezésünket követően másfél órán belül lakáson voltunk. Szokatlansága, hogy a fürdőszoba a lépcsőházból nyílt. A házigazda a televízió elé invitált minket. Megnézhettük volna vele a Csehszlovákia-Szovjetunió világbajnoki jégkorongmérkőzést. Talán éppen a döntőt. Mi azonban a cseh irodalomból oly jól ismert Svejk söröző felől érdeklődtünk tőle.

Nem a szomszédban volt, de megtaláltuk. A mellékutcában lévő ikonikus hely ajtajában tábla, zárt körű rendezvény. Mint megtudhattuk az ajtónállótól, a Davis Kupában egyesben aratott győzelmét ünnepelte baráti körben Ivan Lendl. Az u Kalicha sörözőtől a főútvonalra visszatérve, a túloldalon az egyik épület üzletajtaján szokatlan gyakorisággal mentek be és jöttek ki férfiak. A nappali közétkezde estére átalakult sörözővé. A környék közkedvelt ivójának magával ragadó hangulatába fejest ugrottunk. Aki az utolsó kortyot is kihörpintette a korsóból, és azt az asztal szélére tette, a terítést végző felszolgáló kérés nélkül újabbra cserélte. Aki befejezte a folyékony kenyérrel való táplálkozást, az üres korsót maga előtt hagyta. A pincér pedig érkezett a számlával. Torkunkon lendületesen gurult le a kemény habú ital árja. Élveztük a hely hangulatát, löktük a szót — igazán jól éreztük magunkat. Utolsók egyikeként tápászkodtunk fel az asztal mellől. Az utcára kilépve előbb fejben össze kellett rakni a szállásig tartó utat. Nem semmi volt. Szerencsésen visszataláltunk.

A vasárnap délelőttje a prágai várban talált bennünket. A fehér galamb márványszobor előtt azon vitatkoztunk hangosan a haverokkal, hogy giccs-e vagy nem. Az Aranymívesek utcájában a járófelületbe tömlöcnek gödröt ástak, amelyet ráccsal fedtek — emlékezetes maradt. Az egyik céh ajtajának szemöldökfa magassága 150 centiméter. A várfal széléből lenézve feltűnt, hogy az egyik épület ajtaján fiatalok ki, és be. Hangulatos söröző, négyszemélyes asztalokkal. Pezsgett az élet odabent. Kortyolgatás közben arra gondoltam, csukott szemmel is eltalálok a vasútállomásra. Ráérős sörözésre intettem a két havert. Elérkezett a tologatott indulás végső pillanata. Útközben kiderült, mégsem vágom a tésztát annyira. Negyed órával a vonat indulása előtt kifulladva megérkeztünk az ismerős pályaudvarra, de mint kiderült, onnan a kilométerre lévő másik állomásról indul vissza a vonatunk. Kár a gőzért — értékeltük a helyzetet. Mázlink volt. Kiderült, hogy 22-kor indul innen egy vonat Budapestre. Addig még tengernyi az idő. A helyi utasellátóban, poénból három pohár whiskyt rendeltünk. Óra múlva kaptuk meg. A számla kiegyenlítése után még 1 korona sem maradt a zsebünkben. 30 órát töltöttünk Prágában.