Az igényesség teljességével — Kicsivel könnyebb...

Egyik osztálylátogatásunkon megkérdeztem a gyerekektől:

— Szívesen találkoznátok-e a veletek egykorú, nem látó gyerekekkel? Mit szólnátok hozzá, ha alkalmanként egy-egy napot együtt tanulnátok velük az iskolátokban?

Most sem csalódtam a kiskamaszokban. Harsogva felelték:

— Jó lenne!

Az osztályfőnöknek is tetszett az ötlet — erre nem annyira az igenlő válaszból, mint inkább hangszínéből következtettem. Még vagy két osztályban elsütöttem az ötletet, majd puhatolózni kezdtem Juditnál, az igazgatóhelyettesnél. Hamarosan az iskolaigazgató irodájában találtuk magunkat Kicsivel.

— Úgy gondolom, hogy a látó és a nem látó gyerekek sokat tanulhatnának egymástól. A látó iskola megismerése nagyban elősegítené a látássérült diákok beilleszkedését, ha azok gimnáziumban akarnak továbbtanulni. Sokat segíthetne, ha időnként egy-egy napot közösen tanulnának. Elképzelésemről még nem tudnak az Ajtósi Dürer soron, de ha itt most zöld jelzést kapok, akkor megkeresem őket — mondtam bizakodva.

Másnap délelőtt izgatottan nyúltam a telefonkagyló után. Tudtam: tíz perc alatt le kell bonyolítanom a beszélgetést. Szerencsém volt, mert telefonközelben volt Katalin, az intézmény vezetője. Bemutatkoztam neki, majd beszámoltam iskolalátogatásaim tapasztalatairól. Az igazgatónő kedvezően ítélte meg a hallottakat:

— Pár nap múlva újra hívjon fel, addigra kikérem az általános iskola igazgatónőjének a véleményét is.

Úgy is tett. Ha lehet, a második telefon előtt még jobban drukkoltam, mint az első alkalommal. De kár volt annyira izgulni: találkozóra hívtak az iskolába. A beszélgetés első felében rólam, a másodikban elképzeléseimről esett szó. A két igazgató három— vagy négyhetente egy-egy egynapos, közös tanulást tartott célszerűnek, megvalósíthatónak. Engem pedig megtettek koordinátornak. Szokatlan és örömteli volt: addig “vakos” környezetben nemigen találkoztam nyitott, a “külső” gondolatok fogadására kész vezetőkkel.

Kicsi: A vakoda széles folyosóján lépkedtünk a hatodikosok osztályfőnökével. Az osztálytermek előtt jóval kevesebb volt a gyerek, mint a Hunyadiban. Az első osztályos diákok még a fal mellett óvakodtak, de a nagyobbak már a széles folyosó közepén szedték a lábukat (fehér bot nélkül). Tudtam: kétszer két napot töltünk ebben az iskolában: Laci meg akart ismerkedni a gyerekekkel és azzal is, miként tanulnak itt a diákok. Alaposan fel akart készülni belőlük.

Becsukódott hátunk mögött az üvegtáblás ajtó.

— Osztály, vigyázz! — hangzott fel az ofő hangja.

Kicsi: A hetes jelentett, a nebulók visszahuppantak a székre. Ágnes bemutatta gazdámat a gyerekeknek, majd — nagy büszkeségemre — hozzátette:

— Vele van egy csodaszép vakvezető kutya!

Kicsi: Na, erre olyan zsivaj kerekedett, hogy még az utcán is leállt a forgalom.

— Milyen fajtájú az a gyönyörűség?

— Hány éves a kutyuli?

— Fiú vagy lány? — No és persze:

— Hol van az a segítőkész, cuki német juhász, hogy megsimogathassuk?!

Kicsi: Így váltam egy pillanat alatt a kedvencükké. Laci röviden felvázolta a gyerekeknek, hogy miért is jöttünk, majd elkezdődött a tanítás. Gazdám közelébe heveredtem le, úgy figyeltem. Néha fél szemmel Lacira sandítottam: csupa fül volt. Aztán megszólalt a csengő, és a gyerekek rugó módjára pattantak ki a pad mögül, hogy rám vessék magukat. A totális lerohanás közben azért még meghallottam, hogy az osztályfőnök megkérdezi:

— A szünetre bejöttök a tanáriba?

— Inkább maradnánk a gyerekekkel!

Kicsi: Továbbra is csak úgy záporoztak a kérdések — most aztán megint kibeszélhette magát! Nyílt a terem ajtaja, és egy kisebb fiú lépett be. A nyüzsgő sokadalom felé vette útját.

— Vigyázz! — rivallt rá valaki. — Nehogy rálépj a farkára!

— Micsoda…? — tudakolta a paffá vált srác.

— Hát, egy nagyon okos német juhászt dögönyözünk itt. Igazi vakvezető kutya!

Ahogy ez a nem mindennapi eseményeknél lenni szokott, szájról szájra járt a hír, hogy négylábú osztálytárs érkezett a hatodikosokhoz. Jöttek is a többi osztályból seregestől, hogy meggyőződjenek róla, igaz-e a hír, vagy csak egy újabb vaklármáról van szó?

Kevés “civil” figyelheti négy napon át, miként folyik az élet az ország egyetlen, nem látó diákokat tanító iskolájában. Eszembe jutottak saját általános iskolás emlékeim, és összehasonlítottam a két világot. A különbség jóval kisebbnek tűnt, mint azt egy laikus, látó ember gondolná. Miért? A nem látó gyerekek teljes biztonsággal közlekedtek vagy épp szaladgáltak a suliban. Az alacsony osztálylétszám következtében senki sem lóghatott ki végérvényesen a közösségből. Olyannak tűntek, mint egy nagy család — ahol persze szintén vannak viták és összezörrenések.

Hiába nem láttam már vagy nyolc éve, fejben továbbra is látó ember maradtam: a tanulás folyamatát nehezen tudtam elvonatkoztatni a vizualitástól. Csodáltam ezeket a gyerekeket, amint szélsebesen püfölték a pontírógép billentyűit, ahogy huzigálták ide-oda az abakusz golyóit. És ahogy kapásból válaszoltak a kérdésekre. Olvasni persze csak az ujjukkal tudnak. Micsoda agymunka kell mindehhez! — döbbentem rá, mint se ide, se oda nem tartozó fehér botos.

A harmadikosok is mély benyomást tettek rám. Nyitottak, érdeklődők, barátságosak voltak. Szeretetet adtak, mégpedig nagykanállal, de tőlem is elvárták. A negyedik nap után aludtam párat, hogy letisztuljon fejemben a kép. Következő lépésként a két osztályfőnökkel — külön-külön — felkerestük a két érintett évfolyamot a Hunyadiban. A közös látogatást azért tartottam fontosnak, hogy a látó gyerekek fejében véletlenül se maradjanak értelmezési problémák.

Hogy mifélékre gondolok? Álló testhelyzetben sok született, vagy korai látássérült — olykor még felnőtt korában is — előre-hátra dülöngélve hintázik, fejét megállás nélkül jobbra-balra forgatja. Sokan nem “néznek” arra a személyre, akivel épp beszélgetnek. Mi tagadás, ezektől a szokatlan viselkedési formáktól gyakran idegenkednek a látó emberek. Célszerűnek láttam, hogy ezek okait megvilágítsam a gyerekek előtt.

— Ugye, ti is szoktatok kalimpálni a lábatokkal a pad alatt? A kezetekkel meg olykor megpiszkáljátok a fületeket vagy épp az orrotokat, pedig az nem is viszket. Mindezek afféle tudattalan pótcselekvések a belső feszültség levezetésére szolgálnak. A félrenézés pedig nem illetlenség, hanem olyan, rossz beidegződés, amiről irtó nehéz leszokni. Ne higgyétek, hogy közülünk mindenki ekképpen viselkedik, de előfordul!

Közben a harmadikosok osztályfőnöke a táblához lépett, és felvázolta a Braille-írás lényegét. A gyerekek pedig bőszen kérdeztek tőle, hogy felkészüljenek az első találkozásra.

A hatodikos, nem látó gyerekek érdekes programmal fogadták vendégeiket — de haladjunk sorjában!

Megérkeztek a kamaszok, néhány tanár kíséretében. Nem lepődtek meg azon, hogy a fogadó gyerekek többsége magasabb és termetesebb náluk, hiszen már tudták: azok két évvel idősebbek náluk, mivel az első osztály előtt két évig előkészítőbe járnak, hogy megtanulják a pontírást és az olvasást. Hamar egymásra találtak. A vendégek számára érdekes újdonság volt, hogy nem függött tábla a falon, kevesen jártak egy osztályba, és mindenkinek pontírógépe volt. Aztán idegenvezetőnek csaptak fel a helybeli diákok, és négy-öt látó kamaszt maguk mellé véve a pincétől a padlásig bebarangolták a hatalmas épületet. Visszaérkezve a hunyadisok hitetlenkedve mesélték:

— Úgy vezettek minket, mintha látnának!

Mindegyik csapat megérkezett már: jöhetett a beígért show. Mindenki kézbe kapta a tornacsukáját, és irány a tornaterem! Csörgőlabda-bemutató és közös játék várt mindenkire. Először két, háromfős honi csapat állt fel a tornaterem két végében. A játék és egyben paraolimpiai sport lényege: a tornaterem két rövidebb fala a kapu, bő egy méter magasságig. A játékteret több szektorra osztják (az ezt jelző ragasztócsíkok alá vastag madzagot húznak). A kosárlabda méretű labdában apró fémlemezkék csörögnek (a zörgés a labda apró lyukacsain hallatszik ki). A lövést, ami voltaképpen egy erőteljes gurítás, az ellenfélnek vetődéssel kell hárítania, majd rövid időn belül viszonoznia. A nézőknek persze síri csendben kell ülniük a helyükön, különben a védők nem hallanák a labdát. Amikor a hunyadis diákok már értették a szabályokat, maguk is pályára léptek. Hármas csapatokat alakítottak, elslattyogtak a kapujuk elé, és ott annak rendje és módja szerint vakosították őket egy-egy kendővel. A már tapasztalt labdazsonglőrnek számító helyiek óvatosan gurították el a labdát, a zöldfülű hunyadisok pedig hegyezhették a fülüket, és vetődhettek a vaksötétbe, ha a közelben vélték hallani a lasztit. Hatalmas üdvrivalgás csapott fel a nézőközönség soraiból egy-egy remekbe szabott védés láttán, de ha valamelyik társuk mellett épp hogy csak elcsordogált a labda, a potyagól után éppily harsány nevetés harsant. A legnagyobb elismerés azoknak az újsütetű fenomén sportembereknek járt, akik gólt tudtak szerezni. Az ügyességet és állóképességet egyaránt megkívánó sorozat végén zsibongó örömhangok öleltek körbe a tornateremben.

Kicsi: Mielőtt bevonult volna a díszes társaság a tornaterembe, engem bezártak az egyik öltözőbe. Ott kuksolhattam napestig a sok levetett lábbeli között. Micsoda disznóság!

Kicsi valóban kimaradt a jóból. Miért? A játéktér és a tornaterem oldalfala között alig van egy méter. Tornapadokra ültünk le, és neki bizony nem maradt hely. Félő volt az is, hogy egy eltévedt lövés eltalálja a fekvő, védtelen kutyát — ezért hát a cipők őrzésével bíztam meg.

A harmadikosok is eljöttek évfolyamtársaikhoz, és persze az ő viszontlátogatásuk sem maradhatott el. A hunyadisok az iskolájuk előtt várták új barátaikat, és kézen fogva vezették be őket.

Tartsunk a harmadikosokkal! Sok-sok métert és lépcsőfokot kellett megtenniük az osztályteremig. Útközben kellő gonddal jelezték a le- és fellépések helyét: egyetlen botlás nélkül jutottak föl. A gyerekek maguk találhatták ki, hogy mivel foglalják el pajtásaikat. Megmutatták a táblát és a krétát, a füzetet és a tolltartót, az íróeszközöket. A padok is mások voltak, mint az Ajtósi Dürer soron. Zsongott-bongott az osztály, láthatóan jól boldogultak egymással. Néhányan megkérdezték:

— Megmutathatjuk nekik az iskolánkat?

Osztályfőnökük kérdőn nézett kolléganőjére.

— Csak óvatosan vezessétek őket! — felelte Ágota.

A Hunyadi két, különálló épületből áll — hatalmas, körbekerített udvarral. Pár percen belül kiürült a terem: Kicsit is beszámítva mindössze négyen maradtunk. Az udvaron négyfős csapatok tartottak távoli céljuk felé. Nagy részük eltűnt a másik épülettömb valamelyik ajtaja mögött, míg mások labdát pattogtatva haladtak a kézilabdakapu vagy éppen a kosárlabdapalánk felé. Hunyadis diák állt be védeni a kapuba, a büntetőt pedig nem látó barátja lőtte. A kosárlabdapalánk körül a hunyadisok voltak a labdaszedők, kosárra pedig a vendégek dobhattak. Óriási éljenzésbe csaptak a helybeliek, ha egy-egy labda a palánknak csapódott! Egymásnak is passzolgattak: tapssal jelezték a képben nem lévő társuknak, merre is dobja.

Néhányan felszaladtak a tanterembe, hogy elújságolják az udvar eseményeit, a dicséret után pedig rohantak vissza — még boldogabban, mint ahogy érkeztek. Talán másfél óra is eltelt, mire az utolsó csatangolók is visszaérkeztek. Itt is mindent bejártak — az alagsortól egészen a legfelső szintig. Nemcsak a lurkók, de mi, felnőttek is feledhetetlen élménnyel gyarapodtunk. A figyelmes vendéglátók kikeresték a ruhafogason lógó kabáthalomból a vendégek felöltőit, majd újfent kézen fogták őket, és kikísértek minket az iskola elé. Az osztályfőnökök megegyeztek, hogy a harmadikosok tartják a kapcsolatot, a hatodikosok pedig háromhetente egy-egy napot együtt tanulnak.

Kicsi: Most nem én voltam a fontos. De az fontos, hogy mindkét iskola nebulói a barátjuknak neveztek!

Elérkezett a közös tanulás első napja. Nyolc diák bandukolt csoportosan az iskola felé: hátizsákjukban ott pöffeszkedett a pontírógép. Osztályfőnökük és egy nevelőnő kísérte őket. Mi már korábban megérkeztünk az iskola elé Kicsivel, ahol találkoztunk a szintén korán érkező, helyi hatodikosokkal.

— Ott jönnek! — kiáltott fel egyikük. Hamarosan egymásra találtak a régi ismerősök, és most is kézen fogva mentek be a suliba.

Már eddig is nagy hírük volt az új osztálytársaknak a Hunyadiban, de most még nagyobb lett! Megjelenésük híre futótűz módján terjedt el az épületben. Mi felnőttek is követtük a felvezető diákokat — mire beléptünk az osztályterembe, már kibújtak kabátjukból. Mindenki megtalálta a helyét: kikérdezéssel kezdődött a matekóra. Mi hárman — Kicsivel együtt négyen — az osztállyal szemben foglaltunk helyet. A matektanár felváltva kérdezte az “őshonos” és a frissen érkezett diákokat: egynek sem kellett szégyenkeznie. A számolásnál az abakuszok komoly vetélytársaivá váltak a hagyományos íróeszközöknek. Rutinosan mozogtak a begyakorolt ujjak a kis golyócskákon.

Ritkán fordul elő velem, hogy hiányzik a látásom. Akkor viszont mérhetetlenül sajnáltam, hogy nem láthattam a gyerekek tekintetét — de hát a glaukóma harmincegy év alatt tökéletes munkát végzett. Így odaálmodtam magam az egyik közeli padba, és nosztalgiáztam egyet — csekély kárpótlás az elmaradt élményért.

A Hunyadiban kabinetrendszer volt, ezért a kicsöngetés után talpra szökkentek a matekzsenik, kézbe kapták a táskájukat, vállukra csapták a kabátot, és továbbindultak. Ez a vándorlás merő újdonság volt az Ajtósi Dürer sorról érkezetteknek. A folyosón a csúcsforgalomban bizony igen kemény kritikát kapott egy-egy figyelmetlen nebuló, ha nekirohant valamelyik nem látó diáknak. Mi, felnőttek nem kísértük tovább őket: lementünk beszélgetni az első emeleti folyosóra. Ott vártuk meg a tanítás végét, hogy utána közösen ebédeljünk az iskola étkezdéjében.

A második félévben háromhetente egy napot töltöttek együtt a két hatodik osztály tanulói. Lehetett történelemóra, fizika, vagy akár német — egyre ment nekik. Nem vallottak szégyent a vendégtanulók. Sőt! Több hunyadis diák megfogalmazta: — Okosabbak, mint mi!

Ebben azért az is benne volt, hogy magukat képtelennek tartották arra, hogy szemük használata nélkül is elsajátítsák a tananyagot. Nagyon megnőtt szemükben a nyolc gyerek ázsiója. Milyen nagy dolog nem látva megtenni mindazt, amit látva sem könnyű! A sajnálkozás helyét egyre inkább a megbecsülés vette át. A személyes megismerés révén mindegyikük gazdagabb lett emberileg. Teljes joggal bíztam a jövőben, hiszen diák és tanár egyöntetűen pozitívan értékelte az együtt tanulást. Külön hozadéka volt a gyerekek egymásra találásának, hogy az egyik harmadik osztályos nem látó kislány születésnapi bulijára egy hunyadis barátnője is elment.

Kicsi: Közeledett a tanév vége. Az iskola udvarán heverésztem. Melegen sütött a nap. Nem csak én vártam izgatottan a déli harangszó utáni első csöngetést, de a diáknépség is. Miért? A Vakvezető Kutyakiképző Iskola tart bemutatót! A suli udvara hatalmas. Úgy tűnt, hogy akadt némi gond útközben, mert késve érkezett meg a két oktató és velük az egyik fiatal kollégám. Hamar felállították az akadálypályát, amit diákok azonmód körbesereglettek. Sokan az ablakokból is lestek, hogy kellő rálátásuk legyen. A különféle megoldási módozatot igénylő akadályok kikerülését nagy tapssal honorálták. Aztán — hogy, hogy nem — az én nevemet kezdték el kórusban kiabálni. Mi tagadás, belepirultam. A nagy figyelem annyira zavart, hogy nem valami fényesen szerepeltem az akadályok között. Szerencsére a gyermekek elnézőek voltak, így én is vastapsot kaptam a félbehagyott produkcióért.

Elkezdődött a következő tanév. Akárhányszor mentünk el az iskola kerítése mellett Kicsivel, mindig meg kellett állnunk, és kutyám azonmód bedugta a fejét a rácsok közé. Hamar kiderült, hogy ki merre nyaralt a nyáron, melyik a legújabb vicc.

— Mikor jönnek a vak diákok? Jönnek-e a mi osztályunkba is, hogy együtt tanuljunk? — kaptam a kérdést mindannyiszor…