Vidám napot / az élet iskolája...,

Ahol a legtöbbet tanultam.

Aki ismeri a Rózsadombon lévő Baba utca legvégét, képben van. Mindenképpen jobban jártam úgy, hogy nem látva kerültem beljebb a villába, de nem azért, mert így nem nézhettem szét vizuálisan, hanem, mert a látásvesztésből saját magamat rehabilitálva kerültem ki addigra. Az évezredforduló táján ismerkedtem meg az ott lakókkal. Néhányukról pár gondolatot megosztok veletek.

Akkor még találkozhattam az utolsó hazai vastüdőssel, Gyurival. Talpra esett, intelligens férfi volt, aki mindösszesen három ujját volt képes minimális mértékben mozgatni. Ilyen semmi feltételekkel a tarsolyában elektromotoros kerekes székével eljutott a Flórián térre vagy éppen Csepelre. Egy ideig tőzsdézett,és nagyker áron vásárolt cigarettát árult a környékbeli építkezésen dolgozó munkásoknak. Mindvégig tiltakozott a gégemetszés ellen, mondván, hogy: azzal jelentősen megnő a fertőződés veszélye. Mégis műtőasztalra került, és bebizonyosodott a jóslata: egyik látogatásom alkalmával már csak a hűlt helyét találhattam.

Egy másik férfi csak az egyik lábát volt képes mozdítani: vele nem kezet fogtam, hanem lábat. Ő egy háromkerekű motorral járta a várost. A speciális járműben volt egy fotel, abba őt beletették, és már repesztett is: a kormányt lábbal használta. Szívesen viccelődött a hölgyekkel, nem volt magába forduló fajta. Ám egyszer neki is csak a hűlt helyét találhattam.

A legfelfoghatatlanabb eset egy pedagógus hölggyé, aki azután került oda, hogy már jártam ott. Rohamtempóban leépült a teljes izomrendszere: a szemhéját sem volt képes magától felnyitni. A szobájában a tévé mindig be volt kapcsolva, és a képernyőt úgy állították be, hogy ráláthasson. Családja rendszeresen látogatta őt, és karácsonykor mindig hazavitték. Évekig élt így. Akárhányszor eszembe jutott, mindig az ugrott be nekem, hogy: vajon mi járhat a fejében; és mi olyasmit ismerhetett meg önmagából fakadóan, amit mi talán soha nem fogunk. Nyugodj békében te is!

Utolsónak egy velem egy korú hölgyről szólok, akivel egy utcába jártunk középiskolába. A gyermekorvos véleménye szerint, a huszadik életévét nem élhette volna meg: maholnap hatvan lesz. Lélegeztető gép helyettesíti a jelképes tüdőkapacitását. Ahogy szokta mondani, ő egy lusta ember, ezért csak nagy ritkán hagyja el az ágyat. Két kezét egymástól ötven centinél távolabbra nem képes mozdítani. Ilyen szűk korlátok mellett elkezdett rajzolni, majd festeni. Sok kiállítása volt azóta — hármat én is szerveztem neki öntevékenyen. Jártas a számítástechnikában is, honlapján az összes alkotása megtalálható. Mind a mai napig őrzi női mivoltát: önmagát haját és a szűkebb környezetét rendben tartja. Ő is örül az életnek — mint ahogyan a többiek is értékén kezelték.

Tudom, pl. ezer emberből kilencszázkilencvenkilenc elborzadva olvasta a fenti sorokat: de sokan el sem jutottak idáig. A jelképesen idecitált emberek a saját lehetőségeiket száz százalékosan kihasználva élnek, éltek. Ők aztán valóban mindent megtettek azért, hogy valamennyire mégis csak emberként élhessék meg a rájuk szabott időt. Nem létező kalapomat megemelem előttük, és őket képes vagyok abszolút példaképnek tekinteni!