AZ ÉLET AJÁNDÉK!

Molnár Tibor (23 éves)

– Csíksomlyón születtem, és ott végeztem el az általános iskolát. A bal szememmel egészen jól láttam, a jobbal meg tompán. Életemnek volt olyan időszaka, amikor nem kellett szemüveget hordanom. A gimnázium utolsó évében, közvetlenül az érettségi előtt, elmentem egy szemészeti magánrendelésre, ahol alapos vizsgálat után megállapították, hogy glaukómás vagyok. A vizsgálat alatt már 30-40 volt a szemnyomásom, ami körülbelül duplája a normálisnak. Mivel nem voltak fájdalmaim, meglepetésként ért az egész. Hazaérve elmondtam a szüleimnek, ők is meglepődtek. Azt tudtuk, hogy rosszul látok, de hogy szembetegségem van, azt nem. A doktornő azonnali műtétet javasolt, de mivel érettségi előtt álltam, azt tekintettem az elsődlegesnek. Erdély egyik legerősebb középiskolájában, Gyulafehérvárott, a román katolikus gimnáziumban tanultam, nagy nehézségek árán. Érettségi után akartam megműttetni a szememet.

Sikeresen leérettségiztem, Mivel a doktornő szabadságra ment, én meg eljöttem Magyarországra nyaralni, elhanyagoltam a műtét kérdését. Ősszel, Kaposvárott mentem el egy szakorvoshoz, és ott is megállapították, hogy nagyon elhatalmasodott a szembetegségem, a látótérvizsgálat eredménye is alátámasztotta a diagnózist.

Nekem érdekes módon nem tűnt fel annyira, hogy romlik a látásom. Római katolikus pap szerettem volna lenni, és már a gimnáziumban elhatároztam, hogy ha lehet, Magyarországon végzem el a teológiát. A veszprémi egyházmegyénél kezdtem el a tanulmányaimat. Ekkor már komolyan vettem a szembetegségemet, és újból elmentem a szemészetre, ahol szemcseppet írtak fel, és ezt rendszeresen használtam. Csak részleges eredménnyel, mert a szemnyomásom újból magas lett. Eleinte, amikor tudatosulni kezdett bennem, mennyire komoly az állapotom, rossz volt, de megpróbáltam nem foglalkozni vele. A teológián nagyon jól éreztem magam, fantasztikus élmény volt ott tanulni. A bal szememmel ekkor még elég jól láttam, talán négydioptriás szemüveget viselhettem, ezért a tanulás nem okozott gondot. A jobb szememre azonban már nem láttam. Az első évfolyam elvégzése után hazautaztam a szüleimhez. Ekkorra már nagy fájdalmaim voltak, és nem halasztódhatott tovább a műtét.

A pécsi szemklinikára kerültem, 40-50-es szemnyomással. Megműtötték a jobb szememet, de a varratok örökké kiszakadtak. Négy hét alatt hatszor vittek a műtőbe, hogy rendbe hozzák. A második év alatt már folyamatosan fájt a szemem, hiába szedtem rendszeresen fájdalomcsillapítót, nem használt.

A bal szememet Budapesten operálták meg, mindent végig éreztem, mivel nem használt az érzéstelenítő injekció. A műtét közben felültem, alig bírtam ki. Ettől kezdve rohamosan romlott a látásom. Hiszem azt, hogy az orvosok mindent megtettek, hogy megmentsék a látásomat. A püspököm minden esetben beszélt az orvosokkal. A szemklinika professzora szerint tízéves koromban kellett volna először megoperálni a szememet. Itt már megmondták, hogy a rohamosan romló látásomat nehéz lesz megmenteni.

Amikor visszakerültem az egyetemre, már nem tudtam írni és olvasni. Eléggé visszahúzódtam, magányossá váltam, nagyon egyedül éreztem magam. Alaptermészetem a csendesség, de korábban azért voltak barátaim. Diktafonnal sem tudtam tanulni, fel kellett fognom az állapotomat, és el kellett helyeznem az életemben. Lelkileg is tudomásul kellett vennem. Törést nem okozott, de nagy bizonytalanság vett erőt rajtam. Sokat beszélgettem Miklós atyával, aki megerősítette bennem a hitet, segített felfogni és feldolgozni a helyzetemet.

Karácsony előtt úgy döntöttem, kérek egy év betegszabadságot, és hazamegyek a szüleimhez. Megpróbálok megnyugodni és feldolgozni a történteket, gondoltam. Az is rossz volt, hogy a műtétek alatt nem volt a családomból látogató, igaz, messze laktak, és nem is tudtak róla. Mindez és a honvágyam 1995 karácsonya előtt hazavitt. Az állomástól taxival mentem a szülői házhoz. Nem mondtam meg egyből a tényt, amit én már tudtam. Óvatosan a látásom “romlásáról” kezdtem beszélni, és különböző segédeszközökre is utaltam. Később aztán elmondtam, hogy az éjszakai közlekedés már nem megy, meg azt a tervemet, hogy pár hónapig itthon szeretnék lenni, azután visszamegyek, és remélhetőleg folytathatom a tanulmányaimat. Így tudattam fokozatosan az állapotomat a szüleimmel.

Pár napig nagyon jó volt velük lennem, de valahogy nem találtam a helyem. Elkezdtem eltékozolni magam. Nagyon vágytam társaságra, barátokra. Az egész napos otthon ülés után este ki kellett szabadulnom, mert meghülyültem volna. Olyan szörnyű két hónap következett, amelyet legszívesebben kitörölnék az életemből. Utólag azonban úgy tekintek vissza erre az időre, hogy valamilyen szinten ez is hasznos lépcsőfok volt az életemben. Szerencsémre sikerült túljutnom rajta. A két hónap alatt nagyon lecsúsztam a lejtőn. Elég sokat ittam és dohányoztam a barátaimmal. Barátnőm nem volt. Nem éltem bűnös életet, csak sokat ittam. Talán egy rossz menekülés volt a helyzetemből, ami nemcsak morális kárt okozott, hanem további látásromlást is. Nagy hülyeség volt az is, amikor a 80 kilós barátomat vagy két kilométert vittem a hátamon, brahiból. Hiába mondtam a barátaimnak, hogy meg fogok vakulni, nem hitték el. Bátorítottak és vigasztaltak, hogy nem hagynak el, bármi történjék is. Ez nagyon jólesett! De azt hiszem, egyikünk sem hitt ebben igazán.

Egy kedves ismerősömtől hallottam a VERCS-ről, ők ajánlották, hogy próbáljam meg. Igazából egy levélből szereztem tudomást erről a lehetőségről, ahol olyan hasznos dolgokat tanítanak meg, amikre feltétlenül szüksége van egy gyengénlátó vagy vak embernek. Bizonyos fokú menekülési lehetőséget is jelentett, hiszen már nagyon vágytam el Csíksomlyóról, fájt az életmódom hasztalansága, ki akartam lépni belőle. Tudatosabb, hasznosabb életet akartam élni.

Visszautaztam Budapestre, és beszéltem Katival, a VERCS vezetőjével. Megtudtam tőle, hogy megtanulhatok számítógéppel tanulni, aminek nagyon megörültem, hiszen akkor akár folytathatnám is a teológiát, gondoltam. A püspök atya azt mondta, ha a látásom úgy javul, hogy tanulhatok, szívesen visszafogadnak. A mostani látásommal azonban nem tud biztatni. Az emberek nem értenék meg, hogy egy pap nem lát. Sokan támadhatnák az egyházat. Én ezt nagy lelki nyugalommal tudomásul vettem. Hasznosnak tartottam az ott eltöltött időt. Végül is azért tanácsoltak el, mert nem biztos, hogy falun a hívek elfogadnának egy vak papot. Utalt a püspök atya még arra is, hogy hátravan még a tanulásból öt évem, ami nagy idő. Élhet valaki pap módjára felszentelés nélkül is, áldásos hatással lehet a környezetére, tette még hozzá. Nem éltem meg a dolgot diszkriminációként, inkább Isten akaratának tekintettem az egészet. Lehet, hogy csak én akartam pap lenni, de Ő nem akarta.

Eljött 1996 májusa, amikor végérvényesen megvakultam. Fokozatosan romlott a látásom, de az igazi látásvesztés egy-két hét alatt történt. Egyik nap még láttam az arcokat, két nap múlva viszont már nem. Akkorra már csak homályos foltok voltak. Totálkáros lettem, hat hétig az alvásba menekültem, és egyáltalán nem tudtam magammal mit kezdeni. Szerencsére akkor már a VERCS-en laktam, mert azt a segítséget, amit itt kaptam, nem hiszem, hogy bárhol máshol megadták volna. Kati, de főleg Zsuzsa segített rajtam, sétáltunk, beszélgettünk, nem maradtam magamra a szörnyű helyzetben. Mindezek ellenére is szörnyen nehéz volt. Nem akartam öngyilkos lenni, mert tudom, hogy az életet Istentől kaptuk. Az viszont igaz, hogy végig öngyilkos hangulatban voltam. Pokol volt az egész, nagyon megszenvedtem.

A sivatagon azonban túl kell jutni, mondták nekem. Az embernek ilyenkor talán az a legfontosabb, hogy legyen, akinek kibeszélheti magát, persze úgy, hogy oda is figyeljenek rá. Gyöngyi néni, a pótszülőm, aki a levelet írta, szintén meleg emberséggel viseltetett irányomban. Hétvégeken olykor elhívtak magukhoz, próbálták feledtetni velem a problémámat. Előfordult, hogy pénteken lefeküdtem, és vasárnapig aludtam! Nehéz ezt a hangulatot megfogalmaznom, de talán akkor járok legközelebb az igazsághoz, ha azt mondom, hogy nem akartam élni, menekültem a valós világból. Menekültem, menekültem. Sokat dohányoztam, de alkoholhoz nem nyúltam. Zenét viszont csak olyat hallgattam, ami mélabút, szomorúságot fejezett ki.

A megvakulásomkor megmondtam Istennek: – Meg vagyok győződve arról, hogy vagy, de hagyjuk egymást békén! El akarok Tőled szakadni, hagyjuk egymást békén! – Tudatosan elszakadtam Istentől, bár tudtam, Ő nem akarhatta, hogy megvakuljak, mert Isten nem tesz rosszat. Zsigmond, az egyik VERCS-es barátom azonban elvitt hetente egyszer hittanra, a Domonkos-templomba, hogy kikapcsolódjam, emberek közé kerüljek. Később Gergővel jártam oda. Sokszor kérdeztem magamtól, hogy mit keresek itt, hiszen elszakadtam Istentől. Egyik vasárnap a hatórás szentmisén azonban úgy éreztem, az atya prédikációja személyesen nekem szólt. Mintha rajta keresztül Isten szólna hozzám! A prédikáció arról szólt, hogy az élet úgy működik, ha rábízzuk magunkat Istenre, elfogadjuk az akaratát, és belenyugszunk. Ha Istenre bízzuk magunkat, meg fogja mutatni nekünk, hogy irgalmas.

A mise után a templomban maradtam, csendben sírtam, és bocsánatot kértem Istentől. Nagyon örültem, hogy újra rátaláltam, megtapasztalhattam az Ő irgalmasságát. Nagy lelki élmény volt, amikor ki tudtam mondani: – Visszatérek Hozzád, Rád bízom az életemet. Legyen meg a Te akaratod! – Azt a napot nem fogom soha elfelejteni. Remény, fény gyúlt a szívemben. Már akartam élni, mert tudtam, ha bízom Istenben és az emberekben, akkor tudok élni. Eleinte nagyon sokat szenvedtem, nagyon nehezen ment, a későbbiekben is volt, hogy elbizonytalanodtam, de türelmesen, vért izzadva megtanultam mindazt, ami kellett ahhoz, hogy talpra állhassak.

Ettől kezdve beindult az életem. Először az épületen belül kellett megtanulnom tájékozódni. A bottal közlekedést a Városligetben gyakoroltatták velem, Zsuzsa mutatta meg a bot használatát. Útba ejtettük a kis kápolnát, ahol imádkoztunk, fantasztikusan jó volt, feltöltődtem a csendben. Később, amikor már bátrabban közlekedtem, kimentünk egy csendesebb utcába, és ott gyakoroltunk tovább. Hónapok teltek el, mire egyedül, igaz, még bizonytalanul, de közlekedni mertem. A mai napig is nagyon zavar, amikor a járdán parkoló autókat kell kerülgetni. Ha nekimentem valaminek, annyira bepipultam, hogy elborult az agyam. Szó szerint agresszív lettem, nagyokat csapkodtam a botommal. Nem tudom megérteni azt az autóst, aki feláll a járdára, hogyan képzeli vajon azt, hogy az emberek kerülgessék az autóját? Ha olyankor mentem neki egy ilyen kocsinak, amikor közvetlenül utána úttest jött, akkor idegességemben nem is vettem észre, és simán leléptem a járdáról az úttestre. Ez a feszültség öt-tíz percig szokott tartani.

Lassan megjött a nyár, és a gondviselésnek köszönhetően nagyon jól és tartalmasan telt el. Az egyik számítógépes oktatóm segítségével eljutottam egy táborba, ahol egy hetet tölthettem. A Szent Imre-plébánia szervezte a tábort, Eger mellett. Több százan voltunk. Elmondtam az ottlévőknek, hogy három hónapja vakultam meg, és kértem őket, legyenek erre tekintettel. Fantasztikus volt az ott eltöltött egy hét. A fiatalok segítettek elmenni a programokra, néha labdáztunk. A kitárt kezembe dobták a labdát, majd amikor nekem kellett dobnom, tapssal jelezték az irányt. Nagyokat sétáltunk a réten, és volt egy túra, amire én is elmentem, el is fáradtam iszonyúan. Gondtalanul telt el a hét.

A látásom elvesztése után problémát jelentett a kulturált étkezés. Nem éreztem az ételek ízét, a leves kifolyt a kanalamból, és nem találtam meg a villával a húst a tányéromon. Sokszor ment az evőeszköz “üresjáratban”. Nagyon bonyolulttá vált az étkezés, ezért nem is ettem szívesen főtt ételt. Nekem a közlekedés után az étkezés jelentette a legnagyobb nehézséget. Két hónap után Zsuzsával elmentünk egy étterembe, ahol teljes “nyugi” volt, rendeltünk, majd amikor kihozták az ételt, Zsuzsa azt mondta, nyugodtan ehetek kézzel-lábbal. Ügyesen segített, a végén még jól is laktam, a mosogatónak nem hagytam sok munkát.

A legnagyobb feszültséget még ma is az jelenti számomra, ha ismeretlenek között vagyok, és rám jön a szükség. Nem merek szólni, inkább szorítom.

Az Eger melletti táborban sikerült két látó lánnyal baráti kapcsolatot kialakítanom, mind a mai napig rendszeresen szoktunk találkozni. Megismertem Gergő baráti körét is, akivel együtt jártunk templomba. Az ő segítségével eljutottam egy kéthetes tiszai táborba. Mozgalmas időket éltem, nem volt sok időm a sebeim nyalogatására. Persze mindezek ellenére néha rám tört a valóság könyörtelen képe. A reggeli felébredés után szoktam egy kicsit elkeseredni, a várható nagy feladatok miatt.

Májusban vakultam meg, de a szüleim még júliusban sem tudták. Az utolsó ottlétem után elhatároztam, hogy nem megyek többet vissza Erdélybe, és teljesen megszakadt a kapcsolatom a szüleimmel. Aztán mégis hazamentem. Két hetet töltöttem otthon. Egész nap csak hallgattunk, a szüleim meg sírtak. Apukám szipogva mondta, hogy már nem láthatom a kertbe ültetett virágokat. Nehezen teltek a napok, étel sem akart lecsúszni a torkunkon. A barátaim is féltek velem találkozni, ha mégis, talán leginkább az időjárásról tudtunk csak beszélgetni. Nagyon vártam, hogy visszatérhessek Budapestre, mert jobb, ha egy ilyen eset fokozatosan emésztődik meg. Időt, méghozzá hosszú időt kell hagyni a feldolgozására. Akkor még nem próbáltak marasztalni, szerintem ők sem tudtak mit mondani. A sok cimborából hárman maradtak mellettem, ők a mai napig is jó barátaim.

Az 1996-os karácsonyi ünnepeket már Pesten töltöttem. Röviddel később újra útnak indultam haza. A felszállásnál segített egy lány, aki az útitársam lett, majd két hónapos szerelem fakadt az ismeretségből. Nagyon-nagyon szép volt, fantasztikusan jó volt. A lány szülei már régen áttelepültek, de mivel ugyanaz a város volt az úti célunk, sokat sétáltunk a városunkban, és a szüleim is megnyugodtak egy kicsit.

Az 1997-es év nyarán egyetemistákkal egy kis boszniai faluba zarándokoltam. Ennek az útnak az lett a gyümölcse, hogy a szüleimmel rendeződött a kapcsolatom, megtaláltuk egymást újra, úgy, mint a régi szép időkben. Nagyon szeretjük egymást, és már mindent meg tudunk beszélni, teljesen ideális a kapcsolatunk. Egy év kellett ahhoz, hogy az én hibámból megromlott kapcsolat helyreálljon. Tavaly már kilencszer voltam otthon, és telefonon is tartjuk a kapcsolatot. Ha nem tudom elintézni a magyar állampolgárságot, előfordulhat, hogy haza kell mennem. Még egy évig tartózkodhatom hivatalosan Magyarországon, aztán majd kiderül, mi lesz a sorsom. Szeretném, ha maradhatnék, ez azonban nem rajtam múlik. A szüleim azt mondták, nekik az a jó, ami nekem, mindemellett azért aggódnak értem.

Ősszel azután újra elkezdtem egy VERCS-es tanfolyamot, és az elvégzése után mondhatom, hogy nagyjából egyenesbe kerültem. Megtanultam használható színvonalon azokat a dolgokat, amelyek feltétlenül szükségesek a viszonylagos önállósághoz. Egyre több az ismerős arc, kezd kialakulni egy baráti kör. Lassan szállásról is kellett gondoskodnom, de se munkám, se pénzem, bizony így elég nehéz lesz, gondoltam. A Vakok Intézetébe nem költözhettem be, mert nem vagyok magyar állampolgár. Az utolsó pillanatban mégis megoldódott nehéz helyzetem, mert sikerült egy 3 négyzetméteres helyiséget kapnom, de ezen a 3 négyzetméteren kívül semmit sem használhattam a lakásban. Enni, mosni és fürödni a VERCS-re kellett bejárnom. Kilenc hónap után egy másik albérlet következett, ahol normális körülmények mellett nyolc hónapot tölthettem el. Innen Gergőékhez költöztem, itt most külön szobában lakhatok.

Vakon közlekedni nagyon nehéz, és szinte őrültségnek tűnik. Nagyon fárasztó csukott szemmel mászkálni a városban, folyton erősen figyelni, nagyon fárasztó idegmunka. Eleinte zavart, ha nekimentem egy oszlopnak, mostanra már inkább csak mosolygok rajta, olyan természetes lett, mint amikor egy látó kikerül egy oszlopot vagy egy kocsit. Nekünk ez, nekik meg az a természetes

Az emberek segítségét mindig elfogadom, legtöbbször rosszul segítenek, de mindig a jó szándékot próbálom meglátni bennük. Ha leszállok a buszról, a kezemet fogják meg, amivel tulajdonképpen megnehezítik a leszállásomat, mert ha a botot nem tudom használni, az olyan, mintha egy látó embernek bekötött szemmel kellene leszállnia. Az is rossz, ha kérdezés nélkül megragadják az embert, és viszik, sokszor arra, ahová nem is akart menni. Gyakran vittek már át az úttest túloldalára, pedig csak a járda szegélyét akartam követni. A 6-os busz helyett raktak már fel a 72-es trolira. Ez szerintem mind jóindulatból van, csak az emberek rohannak, és nem igazán tudják, hogyan kell jól segíteni egy vak embernek. Mivel félénk és gátlásos vagyok, ritkán merek szólni, segítséget kérni. Inkább megvárom, hogy valaki felajánlja. Ha vásárlás után fizetnem kell, oda szoktam adni a pénztárcámat, kiveszik a pénzt, a visszajárót meg beleteszik. Ez részben kényszer, hiszen a papírpénzeket nem tudom megkülönböztetni. Ha az ember vállalja a vakságát, és kimegy vele az utcára, mindig fog találni jó embereket, akik segítenek neki!

Jelentkeztem a gyógymasszőrtanfolyamra, felvettek, elvégeztem. Nagyon megszerettem a szakmámat, de elhelyezkedni nem tudtam, mert nincs meg az állampolgárságom. Magyarországon abból a pénzből élek, amit a barátaimtól kapok, az egyház nem támogat.

Amióta megvakultam, a hitem egyre fontosabb. Szükségem van egy baráti közösségre is, ahová tartozónak érezhetem magam. Bár utálok közlekedni, de a baráti társaságért mindent megteszek, még azt a szörnyű közlekedést is vállalom. Mivel már tudom, hogy nem leszek pap, vágyom arra, hogy legyen egy társam, nagyon érzem a hiányát. Nyitott szívvel élek a világban, és türelmesen várom azt a lányt, aki beköti majd a fejemet. Ha feleségül jön hozzám, az lesz az igazi csoda!