Az a foci — Kicsivel könnyebb...

Váltsa humor az iróniát! A most következő eset talán négy hónappal történt azután, hogy elveszítettem a látásomat. Szomszédolni mentem, na meg üzletelni. Békésen cseverésztünk a szobában, amikor újságot lobogtatva jött felém a házigazda. Mutatta a lapot: nézzem meg, milyen remek aktfotó van benne! Elvettem tőle az újságot — amúgy rutinosan —, és mélyrehatóan néztem a képet. Rövid csend után megszólalt a felesége: De hülye vagy, fiacskám! A férje, csak ekkor csapott a homlokára. Alig győzött elnézést kérni — én meg csak mosolyogtam: kimondottan élveztem a szituációt.

— Semmi gond! Azt javasoltad, hogy nézzem meg a pipit, és én meg is tettem. Az más kérdés, hogy mit láttam belőle…

Fárasztó sportág-e a kutyasétáltatás? Nem véletlenül tettem fel ilyenformán a kérdést. Egy éven át naponta legalább háromszor mentem le vele, hogy a dolgát végezze. Már meséltem, milyen hőfokon pezseg benne az ősi vér. Ezért hát nem volt ajánlatos szabadjára engedni, be kellett érje a hosszúpórázzal — ez végül is elég volt. Ahogy a fehér bottal közlekedő ember sem megy el csak úgy flangálni a városba, a kutyasétáltatás sem azt jelenti számunkra, mint a hobbikutyásoknak. Nekünk ugyanis az nem időtöltés, hanem feladat. Az a vakvezető kutyás, aki csak magára számíthat, mint sétáltatóra, biztosan nem lustul el.

Apukám szívesen vitte volna sétálni Süsüt, de annyira legyengítette a vírus, hogy már két métert sem bírt menni a lakásban, mert kifulladt. Az utolsó pillanatban került kórházba. Első alkalommal akkor hagytam egyedül Kicsit, amikor apukámat kísértük édesanyámmal a kórházba (mentőautó vitt mindhármunkat). Késő éjjel értünk haza. Amint beléptem az ajtón, mellém vágódott Kicsi, és úgy tekergőzött körülöttem, mint valami óriáskígyó. A tüdeje zihált, mintha kilométereken át űzte volna egy vérszomjas farkas. Vonított örömében, úgy dörgölőzött a lábamhoz perceken át. Megesett rajta a szívem, és legközelebb már őt is vittük. Mivel a tüdőszanatórium pavilonjai erdős területen vannak, Kicsi bejöhetett velünk a kórházba — az épületbe persze nem vittük be. Még igencsak gyenge lábakon állt apukám, de már lejött az udvarba, hogy láthassa. Legalább rámosolygott, ha már többre nem futotta erejéből.

Sok-sok hónap telt el a kórház óta, amikor apukám bejelentette: lemegyek Kicsivel! Első alkalommal még csak a lakótelepen bolyongtak, később elmerészkedtek a Rákos-patakig, majd bejárták a Duna-partot is. Megesett, hogy a Margitszigetre mentek, és volt, hogy két és fél órát csatangoltak. A kórház előtt még a két méter is rettenetesen sok volt apukámnak, most meg jöhettek a kilométerek, számolatlanul. Fizikai és lelki gyógyulásában is segített a kutya. Egy rég elveszített vadászkutya szellemét hozta vissza, okozott vele örömöt az egész családnak. Volt össznépi fotózás, de nincs olyan családi képünk, amiről hiányozna a közös kedvenc. Legnagyobb sikere annak a fényképnek lett, amin egy Toldi Miklós kezébe való petrencerúddal a szájában szalad.

Kicsi: A Népfürdő utcában haladtunk gazdám papájával. Jó szokásomhoz híven, legalább húsz méter fórom volt vele szemben. Megugattam a büfés kutyáját — jó haverok vagyunk. Tovább ügettem a kerítés mellett, orrom a földet bújta. Na, nézd csak, tárva-nyitva a kapu! Amott a távolban két tucat ember szaladgál. Miért futkosnak úgy, mint a mérgezett egerek? Bementem a tágas területre. Labda is volt az emberekkel, méghozzá jó nagy. Ide-oda rugdosták a bőrt — csak úgy rövidnadrágban és mezben. Ej, de izgat az a labda! Ahogy odaértem a füves rész széléhez, uccu, utána! Berontottam áttörtem a középpályások vonalán, és célba vettem a pattogó labdát. Hiába iparkodott az egyik játékos is, jócskán lemaradt mögöttem. Lengettem a farkam, mint a győzelmi zászlót, számban ott volt a kövér zsákmány — alig tudtam a fogam közt tartani, akkora volt. A futkározó emberek kővé dermedtek. Egy sötét ruhás koma a szájába tette a sípját, és jó nagyot belefújt. Éles sivítást hallottam, majd: vezessék ki a pályáról az idegent!

Már jóval Kicsi érkezése előtt vettek szüleim egy háromajtós szekrényt, aminek a közepén egy hatalmas tükör díszlik. Úgy tűnt, a kutya megszokta és elfogadta a látványt. Aztán történt egyszer, hogy bejött a nagyszobába, és mértani pontossággal lefeküdt a szőnyeg közepére, szemben a tükörrel. Váratlanul arra lettünk figyelmesek, hogy izmai megfeszülnek, majd talpra szökkent, és vad csaholással a szekrényhez rohant. Egész testén felmeredt a szőr, és ugatott, ugatott, ahogy csak a torkán kifért! Mellső lábaival kaparni kezdte a szekrény előtti műanyag padlót (a szekrény alsó lapja pár centi magasan van, és a száját be akarta dugni a résbe). Teljesen begerjedt, elkapta a harci hév. Bizony, kinevettük. Próbáltuk csitítani, de nem hallgatott ránk. Nem volt mit tenni: felálltam a fotelből, és odamentem hozzá. Megsimogattam a hátát és fejét, majd a tükörre böktem az ujjammal. — Az ott te vagy, és nem egy másik kutya! — próbálkoztam. — Az meg én vagyok ott! — mutattam saját tükörképemre. Valamelyest lecsillapodott, de látszott rajta, hogy továbbra is borzasztóan izgatott. Mereven lecövekelt a tükör előtt. — No, akkor nézzük meg, mi van az ajtó mögött! — mondtam, és eltoltam az üvegezett ajtót. Kicsi azonmód, morogva előreugrott, és félig eltűnt a felakasztott ruhák között — ezen aztán végképp halálra nevettük magunkat. Nagyon meglepődött a ruhahalmon — hol a másik kutya? Kihúzta a fejét a szekrényből, én meg visszatoltam a szekrényajtót a helyére. Újra rámutattam a tükörképre: Az ott te vagy, te nagyokos! Néhányat még vicsorgott önmagára, aztán visszafeküdt. Fél szemmel még vissza-visszapislantott a “megfoghatatlan” kutyára, de a morgást abbahagyta. Később többször is megpróbáltam megértetni Kicsivel, hogy mit is lát a tükörben.

Mondják, hogy csak az emberszabású majmok képesek megérteni a tükör játékát. Lehet, hogy így van… de az is biztos, hogy már Süsü is konyítja! Néha odamegy az üvegezett ajtóhoz, és nyelven nyalja önmagát. Ennél lényegesen gyakoribb, hogy hosszú percekig nézi magát a tükörben — időnként az oldalára dől, és elnyújtózik a szőnyegen. Ez még hagyján, ám szüleim nemegyszer arra figyeltek fel, hogy a tükörből bennünket les! Ez már valahol súrolja a “tükör titkának megfejtését” — talán tényleg érti is, hiszen okos kutya Kicsi, az nem vitás!