Vidám napot / A túravezető oldalcsapása...

Az egyenes út helyett.

Az emlék régi. Még a vakvezető idejéből datálódik. Első teljesítménytúránkon vettünk részt, a Budai trappon. Havas februári nap. A Piliscsabától Budapest III. kerületéig tartó út harminc kilométer hosszan kacskaringózik, aközben ezer méter szintet kell megmászni. Négyen képeztünk csapatot. A táv egy részét a német juhásszal tettem meg, a többit a társak mellett vagy éppen őket füllel követve. A Vörös pocsolyásnál a „menetlevélre” egy túravezető nyomta rá az igazoló pecsétet: mellette ott rotyogott a bográcsba való. Pár szó, és mentünk tovább. A megjelölt időhatáron belül célba érkeztünk, így eredményesen teljesítettük a távot.

Másnapra tovább hízott a hó. A Pilisben leszálltunk a távolsági buszról. Az előző nap még bográcsozó férfi volt a túravezető. Nem egyszerű a fél lábszárig érő szűz hóban haladni. Leginkább a csapat elején voltunk fellelhetők a kutyával. Pár kilométer után a hátunk mögött lépkedő túravezető egy hangos „állj”-t kiáltott. Felesége lemaradva utolsónak csatlakozott a bakancsosokhoz.

— A túrakiírás szerint itt most balra kellene kanyarodni — kezdett bele a túravezető — de mivel velünk van a nem látó Laci, ezért a könnyebb utat választjuk a továbbiakban. Kár lenne tagadnom, hogy hangos méltatlankodásba kezdtem, és javasoltam az „eredeti” útvonal követését; ám, ezt mintha meg sem hallotta volna. Kaptam magam és úgy meglódultunk Kicsivel, hogy hamarosan jó messzire elléptünk a csapattól. Az egyik ismerős utánunk eredt a biztonság kedvéért (ugyanis: honnan tudhatta volna a német juhász, hogy merre menjen a szűz hóban?). Kibosszankodtam magam, megálltunk. Percek múltán érkezett meg az előőrs, középtájon a túravezető, és legutolsónak a felesége. — Nem kell annyira sietni! Szólalt meg felém fordulva az észkombájn.

A rejtély kulcsa csak később csikordult meg a nem létező zárban: áldott állapotban volt az asszony...