A túratábor hozadéka — Kicsivel könnyebb...

Kicsi: Mátyás királynak sem volt olyan jó dolga, mint nekünk, táborlakóknak. Naponta háromszor kaptunk Annus néni ízletes főztjéből. A repeta ismert szó volt errefelé, ezért akár degeszre is tömhettük a gyomrunkat. Szinte szégyellem bevallani, de volt rá példa, hogy otthagytam a húst, amit a gyerekek elém tettek. És — minő romantika! — autók dudálása helyett tehenek bőgése és kecskék mekegése tette még hangulatosabbá a vacsorát.

Aki az összes túrán részt vett, az száztíz kilométert gyalogolt, és közben háromezer méter szintkülönbséget kellett leküzdenie. Én körülbelül hetven kilométernyit mentem. Nagyon gyorsan fogytak az utolsó napok, és szedelődzködésnél éreztem, hogy Kicsi is szomorúan lát hozzá a teniszlabda megkereséséhez. Feledhetetlen élményekkel tértünk haza.

Mi születhet meg az első könyv és a túratábor frigyéből? Az Életbajnokok című kötet! Amúgy is szerettem volna írni az érzékszervi, mozgásszervi, mentálisan sérült és a szervtranszplantált emberekről. Már csak az őket összefogó vezérszálat kellett megtalálnom, és ebben segített Szőlősardó. Mi az a tevékenység, amire a legkevésbé tartaná alkalmasnak őket az átlagember? Hát a sportra, és az egyéb, kiemelkedő emberi teljesítmények! — legalábbis én így gondoltam. Az első könyvemet is ősszel kezdtem: így tettem most is.

Elsőnek a látássérült sportolók nyomába eredtünk Kicsivel. A kiválasztás fontos szempontjának tartottam, hogy még fényt se lássanak.

— Mit sportolhatnak? — kérdezné az ember — Hiszen még az orruk tövéig sem látnak!

Sorolom: sakk, teke, atlétika, ötpróba, súlyemelés, tandem, csörgőlabda, úszás — és ezzel még korántsem teljes a sor. Engem leginkább a sakkozók képesztenek el. A szabályokat csak minimálisan tágítják ki számukra (a látássérült lépése csak akkor válik visszavonhatatlanná, ha kezével elengedi a figurát). Az átláthatatlant kell átlátni képzeletükkel és memóriájukkal — mégpedig tökéletesen, ha győzni akarnak. És akarnak — máskülönben nem ülnének le játszani! De kiváló példa az atlétika számos ága is: futás, gerelyhajítás, távolugrás, súlylökés… Megannyi érdekes kérdés: Hogyan tudja körbefutni a pályát az, aki nem lát? Halkan jegyzem meg: a világ legjobb százméteres síkfutó időeredménye 11 másodperc alatt van — a nem látóknál. Négyszáz méteren sem sokkal maradnak el a látók eredményeitől. Éppolyan keveset tudtam a sorstársaim által űzött sportokról, mint rajtuk kívül bárki más: lassan állt össze bennem egységes egésszé a sok információ.

A több évtizedes, kitartó edzésmunka és versenyek nemcsak fizikai, de szellemi frissességet is adnak. Barátokká kovácsolják össze a korábban többnyire magányos fehérbotosokat: ha valamelyiküknek elkél a segítség, máris tettre kész kezek nyúlnak felé. Tán megmosolyognak, ha azt mondom: jó néhányuk világlátott ember! A cipőtalppal remekül érezhető például a luxushotel bokáig süppedő perzsaszőnyege, csak-csak utalnak valamire a szaglóhámot csiklandó illatok is, a kifinomult hallás szerepére pedig kár is lenne szót vesztegetnünk. És mindig akadt körülöttük olyan kísérő, aki lát. Nem egy látássérült sportolónak kerekes székes csapattársa mesélte el, hogy mennyire látványos a világjáték nyitóünnepsége.

Nemcsak a sportban születnek kiemelkedő teljesítmények: ki gondolná, hogy egy ember látás nélkül is gazdagon termő veteményeskertet és gyümölcsöst alakíthat ki, azt szakszerűen művelheti, és kifogástalanul betakaríthatja a termést?!

Csupa rejtelem volt számomra a mozgássérültek világa, mert közülük még eggyel sem hozott össze a sors. Míg a látássérült sportolókhoz szövetségükön keresztül jutottam el, az újabb csoport tagjaihoz többnyire a vakszerencse vezetett.

Egyik barátom kedvelt időtöltése a hegymászás. Tőle tudtam meg, hogy kis hazánkban él egy olyan, lábprotézissel járó férfiú — vonatbaleset miatt csonkolni kellett az egyik alsó lábszárát —, aki a Himaláján 8201 méter magasba jutott fel. Amikor — még nagykamaszként — kórházi ágyán ébredezve megtudta, hogy amputálták a lábát, ekképpen kommentálta az eseményt: Magamnak köszönhetem! Azóta is egészséges humorral szemléli a világ dolgait.

— A hófödte hegyekben óriási előnyöm a többiekkel szemben, hogy nekem csak az egyik lábam fázhat — mondja.

Két, kerekes székes beszélgetőtársam autóbaleset következtében kényszerült a segédeszközbe. Egyikük — rövid lábadozás után — folytatta addigi sportját, mint kerekes székes vívó. A másik fiatalember újonnan kapott, mozgáskorlátozottat segítő kutyája révén jutott el a sporthoz. Magánéletük is rendeződött: már mindketten boldog családfők.

Az élet sokféle módon vethet gáncsot az embernek. Eshet úgy, hogy valakibe szántszándékkal beleeresztenek egy golyót, míg más a negyedik emeletről leugorva lépne ki zűrzavaros életéből. Mindkettőjüknek a halál torkából kellett meglépnie, és utána kimondottan mobilis emberré váltak: igencsak ostobaság lenne otthonülőnek nevezni például azt, aki kerekes székében hétszer is végighajtja a Bécs—Budapest távot (360 kilométer).

Esküvőre voltunk hivatalosak Süskével. Jószerivel senkit sem ismertünk a vigalomra érkező társaság tagjai közül: még a menyasszonnyal is csak kétszer találkoztunk addig. Nagy vehemenciával meséltem könyvtervemről alkalmi asztaltársamnak, mire ő elmondta, hogy az egyik Balaton-átúszáson azon kapta magát a magyar tenger közepén, hogy elviharzik mellette egy kar nélkül úszó lány. Hitetlenkedve hallgattam. Létezhet ilyen?! Igen, létezik — rátaláltam arra a fiúra, aki elsőként úszta át kar nélkül a Balcsit. Számtalan dolgot meg akartam tőle kérdezni — őt meg a nem látás érdekelte éppily élénken. Nagyon közel kerültem Csabához, akit mérhetetlenül becsülök — nem csak sportteljesítményéért, de azért is, ahogy az életét rendezte.

Szervátültetett embert sem láttam korábban. Mivel a sportszövetségük a lakásom közelében van, egyszerűen átsétáltunk hozzájuk Kicsivel. Az irodában egy roppant gyakorlatias fiatalember fogadott; de azért a humor se állt tőle távol — mint ahogy tőlem se.

— Kikkel szeretnél beszélgetni? — tudakolta Vili.

— Hadd adjam le a rendelést úgy, mintha étteremben lennék!

— Oké! Hát akkor: mit szolgálhatok fel az úrnak?

— Egy-egy szívest, májast, vesést, csontvelőst és vese-hasnyálmirigyest kérek!

— Vettem a rendelést! — és már nyúlt is a tolla után.

Gyorsan felírt két-két nevet a különböző transzplantáción átesett betegek közül — sportágukkal —, majd egyeztettünk róluk. Már nyúlt is a kagyló után, hogy sorra felhívja őket. Sok ilyen rugalmas emberre lenne szükség, ha intézkedni kell (segítőm maga is szervátültetett sportoló volt).

Milyen szívszorító érzés, amikor valaki megtudja, hogy fokozatosan leáll az egyik életfontosságú szerve! Ha netán sikerül új szervhez jutnia, akkor is tízszázalékos immunvédettség mellett kell tovább élnie. Ezt a nem is tudom, hogy micsodát csak ők érezhetik át.

Merné-e gondolni a “külső”, nem szakavatott ember, hogy a szervműtétből felépültek számára a sport az egyik legjobb segítő, hogy újra megtalálják életkedvüket? Egyikük, aki ezt időben felismerte, emberfeletti erővel látott a szervtranszplantáltak sportjának honi bevezetéséhez. Sikerrel járt, le a kalappal! A legszórakoztatóbb az a beszélgetés volt, amikor egy — már áldott állapotban lévő — fiatalasszony mesélte el, hogyan törte ketté utolsó gimnáziumi évét a váratlanul szükségessé vált csontvelő-átültetés. Nemes egyszerűséggel, humorral, őszinte iróniával beszélt a többhetes “sátoros buliról”: előbb teljesen lenullázták az immunrendszerét, majd a transzfúzió után hetekig bizonytalan volt, hogy “beindul-e” az új csontvelő. Bár több mint hússzor műtötték a két szememet, de ha úgy adódna, újra azt választanám, és nem a csontvelő átültetést.

A siketség sem úri huncutság. Sokakat megmosolyogtat egy nem látó és egy siket beszélgetése — ki ne hallott volna ilyen viccet rólunk? Mellesleg, az elmés vicc sosem sértő. Magam is faragtam egy-két “vakos” találós kérdést: Hogyan mondjuk másként azt, hogy nem látó, utálatos ember? Vakundok! — Milyen közmondás illik a nem látó, nőimádó férfira? A vak szem is talál magának tyúkot!

A valóságban ahhoz, hogy beszélgetni tudjak a hallássérültekkel, jelnyelvi tolmácsra volt szükségem. Őszintén meglepett, hogy a születésüktől fogva nem hallók szavait is meg lehet érteni, ha az ember erősen figyel. Mindhárom beszélgetőpartnerem az idősebb korosztályt képviselte — sűrű élettapasztalattal, számtalan sportsikerrel. Mélyen elgondolkodtatott az egykori futballista vallomása, miszerint őt (őket) rendszeresen leköpdösték az ellenfél halló játékosai. Élt-halt imádott sportjáért, ezért a végletekig türtőztette magát a megalázókkal szemben. Amikor pedig végleg elfogyott nála a cérna, egy-egy belemenéssel törlesztett — de ők, siketek, sárga vagy piros lapot is sokkal hamarabb kaptak, mint az “ép” sportolók. Vízilabdázó barátja is hasonló “élményekről” számolt be: máig sem értik, miért bántak velük így “a hallók”. A siket hölgy maga volt a tenni akarás. Sorstársai neki köszönhetik, hogy autót vezethetnek. Sportpályafutásának csúcsának azt a fényes győzelmet tartja, amikor testvérével és lányával állhatott fel az asztalitenisz Európa-bajnokság dobogójának tetejére — a fotózás kedvéért edző férje társaságában.

Találkoztam két, mentálisan hátráltatott sportemberrel is. Egyikük — egy fiatalember — gyermekkori álmát akarja valóra váltani: egy világversenyen szeretne felállni a dobogó legtetejére. A sorsdöntő asztalitenisz-csaták közben minduntalan “beremeg a keze”, de ez nem veszi kedvét. Sacit háromévesen dobták el italozó szülei, és attól fogva egyszer se látogatták meg — nem úgy, mint a többi “intézeti” gyereket. Látogatási időben, amikor rátört a szeretethiány, az intézet udvarán futott körbe és körbe, hogy kiadja magából a keservet. Majd nehéz rönköt emelt ráadásnak, hogy megpihenhessen zilált kis lelke. Így kezdett el sportolni. Többek között súlylökésben jeleskedett — de még mennyire! Amikor a paraolimpián tizenkét méter alatti teljesítménnyel győzni lehetett, ő még csak itthon versenyezhetett, és tizennyolc méter felett teljesített — mire pedig kijuthatott a nagyvilág sportszínpadára, a cukorbetegség, a vele járó, sokféle egyéb nyavalya alaposan legyengítette a fizikumát, és már csak tíz méter alatti dobásokra futotta erejéből.

— Nem sajnálod, hogy elmaradt életedből a fényes siker? — kérdeztem tőle.

— Egész életemben azt csinálhattam, amit szerettem. Elégedett ember vagyok!

Mivel elsősorban nem a sportról, hanem az élet kegyetlenségén diadalmaskodó, erős akaratú emberekről akartam írni, ellátogattam a Rózsadombra, a Légzés Rehabilitációs Intézetbe is. Lélegeztetőgép vagy vastüdő — e kettő közül választhatnak az ott lakók, ha életben akarnak maradni. Mindkét megoldás jelentősen korlátozza mozgásukat — sokukét szinte teljesen. Vajon szeretnek-e élni az intézet lakói ilyen, fenemód korlátozott feltételek mellett? Egyértelmű igen a felelet: megpróbálják maximálisan kihasználni csekély lehetőségeiket. Célokat tűznek ki maguk elé, és megpróbálják azokat elérni.

Zsuzsa gégemetszett. Csodaszép grafikákat készít az ágyában ülve — az ő rajzai illusztrálják a kötetet. Gyuri napja felét vastüdőben tölti. A másik felében három, mozgásra képes ujjával működteti elektromotoros kerekes székét, amivel a tíz kilométerre lévő Flórián térig is elcsatangol — mégpedig egyedül. Ők, mind a huszonhárman valóban életbajnokok. Ki is vitatná?

Kicsi: Ne izgulj, Laci, nem vitatja senki! Még annyi okod sincs izgalomra, mint amikor első alkalommal igyekeztünk a Baba utcába! Ha emlékezetem nem csal, bizony kissé begazoltál: nem tudtad, hogy engem vajon beengednek-e az intézetbe. Aztán csak megvilágosodtál, hogy ez nem a vakok szövetségének üdülője: mindkettőnket szó nélkül beeresztettek. És milyen kedvesen fogadtak!