ÁTLÁTOTT ÉLETHELYZETEK

Gerencsér Mária Jolán (78 éves)

– Nagyon szép gyermekkorom volt, annak ellenére, hogy kimondottan gyengénlátó voltam. A testvéremmel a Felvidéken töltött nyaraink feledhetetlenek maradtak. Hancúroztunk, éltük a magunk gyermeki világát. Anyukám akkor vette észre, hogy valami nem stimmel a látásommal, amikor elindultam a saját lábamon, és majdnem mindennek nekimentem. Édesanyámnak megvolt a maga észjárása, mert amikor észrevette a bizonytalanságomat, gyertyát gyújtott és hívott. Én a gyertyafény felé mentem, ő meg közben arrébb ment a világgal. Ebből állapította meg, hogy valamit azért láthatok. Négyévesen kerültem először a műtőasztalra, sajnos nem utoljára, sokszor műtöttek zöld és szürke hályoggal. Olvasni csak a nagybetűket tudtam, megkaptam az akkori szemüveget, egy lencsepótlót, és vele szemléltem a világ látványosságait. Hetvenhárom év után még ma is ragaszkodom ahhoz, hogy szemüveg legyen az orromon, pedig a fény már több mint három évtizede megszűnt számomra létezni.

Nagyon rendesek voltak a pajtásaim, nem különültek el tőlem, játszottak velem. Csodásan emlékszem vissza a tanítómra is. Segítőkész, aranyos ember volt. Tudta, hogy a látásommal jelentős problémák vannak, ezt maximálisan figyelembe vette, és úgy tanított írni meg olvasni, ahogy beleérző képessége diktálta. Diáktársaim mind jól láttak. Abban az időben nem volt speciális tanintézmény a számunkra, legalábbis nem tudok róla. A testvérem abban volt a segítségemre, hogy felolvasott nekem, ezzel pótolva a látásom hiányosságát. Minden nagyképűség nélkül állíthatom, hogy jófejű lány voltam, ám közepes tanuló, ami talán érthető. A tanítónő azt mondta nekem, hogy számára még az is csoda, hogy el tudtam végezni az iskolát ilyen látással. Öt elemit végeztem ily módon, továbbtanulásról orvosi indokok miatt szó sem lehetett.

A szüleim szeretete biztosított arról, hogy szép a világ, jó benne élni. Anyu mindenbe belevezetett, az önellátásomba, a ház körüli munkákba, a házon belüliről nem is beszélve. Azt mondta: – Ha esetleg nem fogsz majd látni, és én sem leszek már, akkor majd csak magadra számíthatsz. – Nem volt probléma a gyújtóst berakni a sparheltbe és meggyújtani, de még a tűzifát összevágni sem. Mostam, vasaltam, takarítottam. Mindez annyira természetes volt, mint az, hogy délben ebédeltünk, és este aludtunk. Egyedül a gomb felvarrását nem tanította meg anyukám, majd felvarrom én, szokta mondani. Azóta persze rávitt a kényszer, na meg az akarat sem hiányzott hozzá.

Kicsit büszkén mondhatom, hogy tánciskolába is jártam. Elég jó ritmusérzékem volt, könnyen ment a lépések megtanulása. Szüleim, de a környezetünk is úgy kezelt, mint aki teljesen jól lát. Őszintén mondhatom, nagyon szép gyermekkorom volt, öröm visszaemlékezni rá! Volt egy vőlegényem is, de meghalt kint a fronton. Nagyon nehezen tudtam túlélni az elvesztését, a későbbiekben sem mentem férjhez. A fiú haláláról a szüleit értesítették, én meg tőlük hallhattam meg a történteket. A lelki bánat után elgondolkoztam azon, mi lett volna velem, ha gyermekünk lett volna, én meg nem látnék. Ráéreztem a helyzetemből adódó lehetőségekre, és inkább amellett döntöttem, hogy nem hívom ki a sorsot.

A háború minket egyébként nem érintett annyira, de maga a tény borzasztó volt. A filmek nem tudják érzékeltetni azt, amit a valóságban jelentett a benne élőknek. Édesapám fogságba került, ahonnan szerencsére hazatért. Jött a béke meg a kommunizmus. Munkát nem vállalhattam, de erről inkább nem beszélek… A ház körül tevékenykedtem, egyszerűen teltek az évek. A falubeliekkel jó maradt a viszonyom, szerettem élni. Előbb édesapám hunyt el, mondanom sem kell, hiánya űrt hagyott bennem.

A látásomat 1968-ban veszítettem el, retinával műtöttek, sikertelenül. A műtét után két hétig kellett mozdulatlanul hanyatt feküdni. Az orvosok mindent elkövettek, ez biztos. Nehezen éltem meg a változás sötét képét, de volt, ami erőt adott a további életre. Anyukám egyre romló állapota tűzte ki számomra a feladatokat. A szívinfarktus és az agyembólia külön-külön is elég lett volna neki, hát még egymást követően! A falusi orvos azt mondta, nem leszek képes anyámat ellátni, ezért tegyem be egy intézménybe, de ennek még a gondolata is elképzelhetetlen volt számomra. Azt válaszoltam, hogy bízza csak rám. Nagy konyhánk volt, anyu ott feküdt egy fotelágyon, és készültében végigkóstolta, amit főztem. Mindent megcsináltam, amit kellett, és örömömre sikerült talpra állítanom az édesanyámat. A későbbiekben azt mondta az orvos, hogy sok látóháznál példát vehetnének arról, milyen körülmények között van az én beteg édesanyám, az ágynemű tisztaságán pedig nem győzött csodálkozni. Jó volt hallanom, amikor anyukám azt mondta: – Milyen jó, hogy te vagy nekem!

Az, hogy tökéletesen elláttam a feladatokat, tette súlytalanná számomra a nemlátást. Több alkalommal voltak kint a tanácstól, hogy mint nemlátót, figyelemmel kísérjenek. Éppen mosogattam, amikor jött az egyik tanácsi hölgy. – Ne mondja nekem, hogy nem lát! – mondta. Mosolyogva válaszoltam: – Higgye csak el nyugodtan. Az otthonomban mindent ismerek, és tudom, hogy mi hol van. Ha elmennék magához, ott tehetetlen lennék. – A felületes szemlélő számára ennyire megtévesztő lehet egy általa elképzelhetetlen valóság. Állatokat nem tudtunk tartani, nem volt megfelelő udvar, de nem hiszem, hogy különösebb gondot jelentett volna az apróbb állatok ellátása. Mivel nem volt bevezetve a víz, az artézi kútból hordtam vödörrel. Anyukám először nem akarta megengedni, hogy cipekedjem, de nekem a teli vödör súlya és behordása nem jelentett különösebben nehéz feladatot. A bevásárlásban viszont már elkelt a segítség.

A palackos gáz használatától tiltani akart anyu, de rövidesen rá kellett jönnie, hogy nagyon ügyes a lánya. Télire felvágtam a fát, és fűtöttem, semmilyen problémát nem jelentett számomra. Nagyon jólesett, amikor anyukám azt mondta: – Nem hittem volna, hogy szinte mindent el tudsz majd végezni, úgy, ahogy én tettem fiatalon! – A tésztagyúrás vagy a dagasztás sem okozott nehézséget.

Alapvetően a baráti kör jelentette az igazi kapcsolatomat a világgal. Teljesen egyenrangú félként számítottak rám, látták, hogy rátermetten viselem a rám nehezedő feladatok súlyát. Tiszteltek a nyugodtságom és az elszántságom miatt. Ma már hatvanéves barátság fűz a barátnőmhöz, akivel segítség útján, de levelezek. A későbbiekben említette, hogy igazából akkor érezte át a helyzetemet, amikor szürke hályog miatt ideiglenesen elveszítette a látását. Igen, egy látó embernek csak így lehet fogalma a mi helyzetünkről. Köztünk igazi jó barátság van, és lesz, amíg élünk.

Bár legyeskedtek körülöttem férfiak, de szoros kapcsolatról szó sem lehetett. A nemlátás teljesen egyértelművé tette az amúgy is meglévő elhatározásomat. A barátnőm gyermekei pótolták az esetleges hiányérzetemet. Szóltak, ha egy jó film ment a tévében, és jöttek, ha fel kellett nekem olvasni, akár egy könyvet is. Így pótolták a látásom hiányát.

Édesanyám halála után megörököltem a lakást. Eltartási szerződésbe nem mentem bele, mert a jelentkező nagyon szerette a tütüt. A sógornőm agyvérzése után, aki addig a segítségemre volt, felköltöztem vele Budapestre, a gyerekeihez. Négy évig bírta, ami alatt most már én voltam az ő segítségére. Vizet, gyümölcsöt adtam neki, és mivel tolókocsira szorult, a lakáson belüli közlekedésében segítettem. Évekkel a halála után szóltam a gyermekeinek, hogy nézzenek számomra egy megfelelő intézményt, mert nem akarok a terhükre lenni. Annak ellenére döntöttem így, hogy egyszer sem éreztették velem azt, hogy útjukban lennék. A félelem azért bennem volt. Fogalmam sem volt arról, milyen lehet az élet egy ilyen intézményben.

Nagyon jól sikerült a kiválasztás, hamar be tudtam illeszkedni az itteni környezetbe. Először négyágyas szobába kerültem, most már kétágyasban vagyok. Mivel nem voltam pesti, csak emberi segítséggel mertem elmenni vásárolni. Ma már így sem megyek, mert a lábaim bizony megérzik a koromat. A külvilágtól azonban nem vagyok elzárva. A barátok és az ismerősök nem felejtettek el, többükhöz kijárok, és az sem jelent rendkívüli eseményt, ha pár napot náluk töltök. Van, akivel levelezek. Nem csak addig voltam jó nekik, amíg a közelükben éltem. Ha kényszerből segítettek volna, nem keresnék velem a kapcsolatot. Az állandó bentlétemet sem érzem elzárásnak a külvilágtól. Nem is lehetne az, hiszen van televíziónk, rádiónk, és egymástól is szerezhetünk információkat. Kedvencem az Esmeralda, csak az a baj, hogy nincs műsorújságunk, ezért biztosan sok jó műsort elmulasztunk. Az előző szobatársamnak járt a pontírásos műsorújság, de nekünk hiába járna, mert nem ismerjük a pontírást. Talán az adottságom miatt, de mindenkivel kijöttem ez idáig, Nem mondom, egyeseket kevésbé szívelek, de kijövök mindenkivel. A negyedik szobatársammal lakom, őt én kértem, hogy jöjjön hozzám. Az intézeten belül irodalmi kör is van, ahol felolvasnak nekünk. Az ünnepekről megemlékezünk. Mi magunk, itt házon belül is rendezünk magunknak szórakoztató műsorokat. Egyáltalán nem bántam meg, hogy idekerültem. Honvágyam nincs a kinti létre, mert, mint mondottam, kivisznek.

Mi, nemlátó emberek, ugyanúgy nem vagyunk egyformák, mint a látók. A kinti életben azt gondoltam, a nemlátók talán jobban összetartanak, ha másért nem, a helyzetük miatt. Ebben viszont tévedtem. Nekem egyébként sem a “vak”, sem a “világtalan” szó nem tetszik. Nem vagyunk világtalanok, van világunk. A “vak” jelző meg azért bántó, mert akikre mondják, azokról azt gondolják, hogy nem tudnak semmit, és talán nem is normálisak. Előfordult, hogy idegennel találkoztam, aki azon lepődött meg, hogy el lehet velem beszélgetni. Éppen olyan emberek vagyunk, mint a látók, csak nem látunk. Persze tudom, hogy az a “csak” óriási különbség, de elsősorban emberek vagyunk, és nem vakok meg világtalanok, hogy a “fogyatékos” címkénkről ne is beszéljek. Egyszóval emberileg lekicsinyítők ezek a kifejezések. Ezt az értheti meg legjobban, aki semmit sem lát. Ez az igazság! Talán csak a közvetlen, személyes beszélgetések alkalmasak arra, hogy kellőképpen felismerhessék bennünk az egyént, és rájöjjenek arra, hogy nem egy sematikus csoportot alkotunk.

Összehasonlítva a látást a nemlátással, azt mondhatom, hogy a nemlátás nem jó. Azt is mondhatom viszont, a magam tapasztalata alapján, hogy ha nem is könnyen, de meg lehet szokni, lehet persze, hogy más ennek ellentmondana. Igazából bele kell nyugodni, lázadni nem érdemes, mert minek. Intelligensen el kell viselni! A tevékeny, sokrétű ember nem töpreng annyit a helyzetén, és az önállósága révén nem lesz kiszolgáltatott. Ez az alapvető feltétele annak, hogy megszabaduljon a nemlátás óriási terhétől. Ha ezt tudnák, a látók is kevésbé hinnék azt rólunk, hogy életképtelenek vagyunk. Gondoljanak bele abba, hogy néha látóként sem egyszerű az élet, és ha bekötnék a szemüket, vajon mennyi idő után mernének átutazni a városon, vagy állnának neki főzni? Arról nem is beszélve, hogy talpra álljanak, és elfogadtassák magukat a környezetükkel egyenrangú, nem vak társként. Nem így van?

A nemlátás akkor zavar, ha elmegyünk kirándulni vagy múzeumba. Ilyenkor egy kicsit fáj a szívem. Ha lehet, megtapintom a kiállított tárgyat, mást úgysem tehetek. Egyszer sem fordult elő, hogy szégyelltem volna a nemlátásomat. Nem tehetek róla, és nem loptam. Ha lehetne, akkor viszont abban a pillanatban akarnám, hogy láthassak! Hallottam egyébként olyanról, aki nemlátóként született, aztán valamilyen ok folytán látni kezdett, és azt mondta, hogy nem ilyennek képzelte a világot...

Mit néznék meg, ha újból láthatnék? Jó lenne látnom a visegrádi várat és a Dunakanyart a túloldalról. Az állatok közül a kutyust meg a cicát. A teniszt meg a műkorcsolyát.

A látás elvesztésének ténye és a tudata is szörnyű. Nehéz túltennie magát az embernek rajta, de inkább az életet válassza az, aki ilyen helyzetbe kerül. Sokan nem vállalták ezt a terhet, pedig talán meg kellett volna próbálniuk. Az első időben nagyon nehéz beilleszkedni a tárgyi környezetbe. Szinte mindent újból meg kell tanulni, ami által sokkal ügyesebbek leszünk, mert látás nélkül is megoldjuk a feladatainkat. Később már mindezt, az ablaktisztítást, vasalást, közlekedést rutinosan végezzük el, és csodálkozni fogunk, hogy mi ebben a hihetetlen. Aki akarja, az meg is szokja a nemlátást.

Nagyon kell akarni! Az, aki megtalálja a helyét ebben az új világban, emberileg sokat fejlődik. Mélyebben látja a világot, és érzékenyebb lesz az emberi viszonyokra. Aki nem képes elviselni a látásvesztést, az visszasüpped valahová, ahonnan, ha ő nem akarja, senki sem ránthatja ki. Sokkal nyitottabbá kell válnunk, annak ellenére, hogy sokkal zártabb helyzetbe kerültünk. Úgy gondolom, hogy azoknak jobb, akik sohasem láttak. Mi tudjuk azt, hogy mit veszítettünk.