Vidám napot / árukapcsolás...,

Egy kutya eszével megtámogatva.

Kilencemeletes házban lakom. A régi szép időkben naponta egy alkalommal lifttel felutaztunk a legfelső szintre a vakvezetővel. Mindezt csak azért jegyeztem meg előzetesen, mert most az onnan lefelé vezető út lesz érdekes esetünkben.

Idővel hiába indultam le a kilencedikről egy fél emeletet a liftig, a kutya nem követett. Eleinte nem értettem az okot, csak lassan világosodtam meg. A szuka két dolgot összekapcsolt addigra. A kilencedik emelettől fél emelettel feljebb lett kialakítva a gépház. A lift megérkezett a kilencedikre, a gépházban megszűnt a monoton zaj, és egy nagy kattanás után síri csend lett: ekkor kinyitottam a liftajtót. Mellettem állva ezt fejben összerakta a kutya.

A későbbiekben a következőképpen zajlott a történet. A kilencedik emeleti lakásból kijőve én lementem tíz lépcsőfokot, ő pedig megállt a lépcsősor tetejében. Felhívtam a liftet. Amikor meghallotta a gépházból érkező hangos kattanást, nem mozdult még, csak miután szélesre tártam előtte a liftajtót, sietősen lerobogott a lépcsőn és zajosan bevágódott a kabinba.

Néha előfordult, hogy a lift fent volt a kilencediken. Ilyenkor minden előzetes hanginformáció ellenére csendben feltárult a liftajtó. Pár másodpercbe beletelt ilyenkor, amíg kapcsolt a kutya — ekkor nagy gubanc lehetett a fejében.

Tudjátok-e, hogy ki jutott róla eszembe? — Honthy Hanna! Az egyik operettben a lépcsőjelenet alapvető fontossággal bírt a számára. A próbákon számtalanszor képes volt — a tökéletesre törekedve — a lépcsősor tetejéből éteri méltósággal alálibbenni, hogy a mennyből alászálló angyalka képében bevésődhessen a publikum szívébe. Mivel én őt egyszer sem láthattam szerepelni az operett ház színpadán, ezért tervének sikerességéről nem tudok érdemben nyilatkozni. De, hogy esetemben ez sikerült-e a nagy franc német juhász primadonnának, arra a válaszom egyértelmű: — Igen!