69. ÁRNYJÁTÉK — jó
utat! (2018.)
Az idős házaspár túl
volt a gyémántlakodalmon. A tisztes kor elérése megcsendesíti az embereket.
Sorsuk iránt egyre inkább belenyugvóvá válnak. Számot vetnek ezzel is, meg
azzal is. Előre is néznek, meg hátra is. Aztán magukba révednek.
Hat év elteltével
újra nagybeteg lett a feleség. Egész életében félt a haláltól. Két nappal az
áttét hírül vétele előtt megbékélt az elmúlással. Elengedte magától a vég nyomasztó lelki terhét. Neki állt a zászló. Ezt ő is így
gondolta, a családtagok és az őt ismerők is. De nem így lett.
A váratlanul életre
kelő reggeli gyászhír özveggyé tette. Magába mélyedt, nem sírt. Órákon át
rezdületlenül ült az ágy szélében. Déltájban megérkezett a nem rég még a komor
hírrel beállító fia.
- Már nem vagyok
képes egyedül felállni!
A fiú édesanyját
Lábra segítette, aki Rátámaszkodott a járókeretre. Két karját hátulról
édesanyja hóna alá dugta, így mentek ki a mosdóba. Sóhajtott egyet az anya, és
tudomásul vette.
Naphosszat ül az ágy
szélében. Éjjel-nappal ott szól mellette a rádió. Továbbra is érdeklődik az
ország dolgai iránt. Nem unatkozik, nem esett letargiába. Aki megszületik, az
meg is hal — szokta önmagát bátorítani.
Éjszakánként több
alkalommal is megkísértette őt egy ismétlődő látomás. Elhunyt férje sejtető
alakja beáll a nappali ajtajába, eközben két kezével a két ajtófélfát fogja.
Sziluettje elmosódott, árnyszerű. Az özvegyben nem keltett félelmet ez az eddig
ismeretlen jelenés. Az emberi agy fura játékának tartja. Belefér az élet
végébe. Ha ilyenkor behunyta a szemét, majd kinyitotta, eltűnt a vízió.
Közvetlenül a temetés napja előtti éjszaka jelent meg előtte utoljára a
megboldogult férj. A végső tisztességadáson egészségi állapota miatt nem tudott
részt venni.
Emlékezete friss,
mint a tavaszi hajnali harmat. Gyerekként soha nem hittem a falubeli
öregasszonyok szavának — mondta — hogy halott férjük megjelent nekik. Amolyan,
se füle, se farka, handabandának tartottam. Most meg, tessék!
Az özvegynek lett
egy másik víziója is. Az ajtókeretbe immár a fia állt be úgy, mint annak előtte
a férje. De az ő vizuális megjelenése teljesen életszerű volt olyannyira, hogy
az éjszaka közepette minden teketória nélkül megszólította:
— Te vagy az, fiam?
A kérdésfeltevés
után egyszeriben szertefoszlott a látomás. Ezt is tudomásul vette. Azóta is ott
ül az ágy szélében. Ereje fogytán fogy. Néha elkeseredik sorsa felett, ilyenkor
elpityeredik. Nem tart sokáig a keserv, nem akar gyengének mutatkozni, nem akar
további terhet róni a segítőkészen mellette álló fia vállára.
Rosszabbodott az
édesanya állapota. A fiú úgy döntött, mentőt hív, de hosszas meditálás után
letett róla. Tudta, hogy a korházból nincs visszaút. Úgy érezte, mintha ennek
kissé megörült volna az édesanyja. Órák teltek el így. Ám a kezelhetetlen
állapot fokozódott. Nagyon nehéz volt a visszavonhatatlan döntést meghozni. A
hírt a legtermészetesebb módon kezelte az édesanya.
Egy égig érő,
tarkaruhás, deszka-alakú ember jelent meg előtte többször is a kórteremben.
Hogy ez álom volt-e vagy valóság, nem tudta megmondani. Az arctalan árnyat
férje és fia egyező keresztnevén megszólította, mire az kámforrá vált. Már a
rádiót sem hiányolta. Elvan magában, de mindenkivel figyelmes. Szellemi
képessége él és virul, teste pedig szemlátomást elfogy. Naponta kétszer meglátogatja
őt a fia — szemében ilyenkor fény gyúl. Nyelve egyre lassúbbodó, akadozó
ritmusban tolmácsolja az összefüggő, kerek, logikus gondolatait. Érti a humort,
ilyenkor elneveti magát. Arca kiegyensúlyozottságról, megbékélésről árulkodik.
Szeretetre inti a hátramaradókat. Kedvenc helye, immár a kórházi ágy széle, háta
székkel megtámasztva. Az utolsó árnyjáték a combján megjelenő elmosódott fia
látkép volt. Lehelet gyenge. Egyre inkább áhítja a végső megnyugvást... — állapota miatt röntgenre, ultrahangra és CT-re került
sor. A CT előtt „Jó utat!” kívánt neki a fia, amelyet
ekként fogadott:
— Remélem, meglesz!.
Késő este másik
kórházba került, életmentő műtétre. A semmi test, az áttétek sokasága, velük
szemben pedig egy megfoghatatlan konok erő dacol, mely itt tartja még. Reggel
van. Arcán szájmaszk. A párás oxigéntől Nyelve és szája már nem olyan száraz,
mint ahogyan szokta mondogatni: „mint a csizmatalp”. Mélyen ülő barna szeme nem
reagál az ágya előtt megrendülten álló fia láttán. Moccanatlan kezét érző kéz
simogatja, mindhiába. Ez a búcsú pillanata...
Mindeközben
egyvalamit nagyon sajnál: itt hagyni a szeretett fiát!