Vidám napot / árnyjáték...

Jó utat!

A gyémántlakodalom után lett még egy újabb alkalom az emlékezésre. A tisztes kor elérése megcsendesíti az embereket. Sorsuk iránt egyre inkább belenyugvóvá válnak. Számot vetnek ezzel is, meg azzal is. Előre is néznek, meg a hátuk mögé is. Aztán magukba révednek.

Hat év elteltével ismét nagybeteg lett a feleség. Egész életében félt a haláltól. Két nappal az áttét hírül vétele előtt megbékélt az elmúlással. Elengedte magától a vég nyomasztó lelki terhét. A diagnosztikán alapuló ténnyel belátható időn belül megpecsételődhet a sorsa. Neki állt a zászló: ezt ő is így gondolta, a családtagok és az őt ismerők is. De nem így esett meg. A többé-kevésbé váratlanul életre kelő reggeli gyászhír özveggyé tette. Magába mélyedt, nem sírt. Órákon keresztül moccanatlanul ült az ágy szélében. Déltájban megérkezett a nem rég még a komor hírrel beállító fia. Lábra segítette édesanyját, aki Rátámaszkodott a járókeretre. Megérezte pár órán belül bekövetkezett jelentős fizikai meggyengülését. Sóhajtott egyet és tudomásul vette.

Naphosszat ül az ágy szélében. Éjjel-nappal ott szól mellette a rádió. Továbbra is érdeklődő az ország dolgai iránt. Nem unatkozik, nem esett letargiába. „Aki megszületik, az meg is hal” — szokta ismételve, önmagát bátorítólag mondogatni.

Éjszakánként több alkalommal is megkísértette őt egy ismétlődő látomás. Férje sejtető alakja beáll a nappali ajtajába: eközben két kezével a két ajtófélfát fogja. Sziluettje elmosódott, árnyszerű. Az asszonyban nem keltett félelmet ez az eddig ismeretlen jelenés: az emberi agy fura játékának fogja fel. Belefér az élet végébe. Ha ilyenkor behunyta a szemét, majd kinyitotta, eltűnt a látomás. Közvetlenül a temetés napja előtti éjszaka jelent meg előtte utoljára ekként a megboldogult férj. A végső tisztességadáson egészségi állapota miatt nem tudott részt venni.

Emlékezete friss, mint a tavaszi hajnali harmat. Gyerekként soha nem hittem a falubeli öregasszonyok szavának — mondta — hogy halott férjük megjelent nekik. Amolyan, se füle, se farka, handabandának tartottam. Most meg, tessék!

Az asszonynak lett egy másik víziója is. Az ajtókeretbe immár a fia állt be úgy, mint annak előtte az apja. De az ő megjelenése annyira életszerű volt vizuálisan, hogy az éjszaka közepette minden teketória nélkül megszólította őt: te vagy az, fiam? Válasz nem érkezhetett rá: megszólalásával a színes, életnagyságú fantáziaszülemény, egyszer, s mindenkorra, szertefoszlott előle. Ezt is tudomásul vette.

Azóta is ott ül az ágy szélében, naphosszat. Ereje folyvást fogy. Néha elkeseredik sorsa felett: ilyenkor elpityeredik. Nem tart sokáig a keserv: nem akar gyengének mutatkozni, nem akar további terhet tenni a segítőkészen mellette álló fia vállára.

Pár óra leforgása alatt a meghozott második döntés következményeként kórházba került. Egy égig érő tarkaruhás, deszka-alakú ember jelent meg előtte többször is a kórteremben. Hogy ez álom volt-e vagy valóság, nem tudja. Az arctalan árnyat férje és fia azonos keresztnevén megszólította, mire az kámforrá vált. Már a rádiót sem hiányolja. Elvan magában, de mindenkivel figyelmes. Szellemileg korát és egészségi állapotát messzemenően meghazudtolja: feje él és virul, teste pedig szemlátomást elfogy. Naponta kétszer meglátogatja őt a fia: ilyenkor szemében fény gyúl. Nyelve egyre lassúbbodó és már akadozó ritmusban tolmácsolja az összefüggő, kerek és logikus gondolatokat. Érti a humort, ilyenkor elneveti magát. Arca kiegyensúlyozottságról, megbékélésről árulkodik: szeretetre inti a hátra maradókat. Kedvenc helye továbbra is az ágy széle, hátát székkel megtámasztva. Az utolsó árnyjáték a combján megjelenő elmosódott fia látkép volt aztán elgurult a gyógyszer. Lehelet gyenge. Egyre inkább áhítja a végső megnyugvást... — állapota miatt röntgenre, ultrahangra és CT-re került sor. A CT előtt Jó utat!” kívánt neki a fia, amelyet ekként fogadott: Remélem, meglesz!.

Késő este másik kórházba került, életmentő műtétre. A semmi test, az áttétek sokasága és velük szemben egy megfoghatatlan konok erő dacol, amely itt tartja még. Reggel van. Arcán szájmaszk. A párás oxigéntől Nyelve és szája nem olyan száraz már, mint ahogyan szokta mondogatni: „a csizmatalp”. Mélyen ülő barna szeme nem reagál az ágya előtt megrendülten álló gyermeke láttán. Moccanatlan kezét érző kéz simogatja, mindhiába. Ez a búcsú pillanata...

Mindeközben egyvalamit nagyon sajnál: itt hagyni, a szeretett fiát!