Arca rémültté vált — mint a nő és a férfi

Teljesen más környezetben tértünk vissza a fővárosba. A hegyről levezető levadát (a szigetet teljesen behálózó vízelvezető kőárokrendszer) végigkövette a turistaút. Az első kilométer beillett sétaútnak. Feketeleves követte. A kijelölt csapás láthatósági szalagokkal tiltva – kérdőn egymásra néztünk Katival. Megszámlálhatatlan lépcsőfok követte egymást kiszámíthatatlanul, mind mélységben, szélességben, felületben, minőségben, irányban. Ennyi elég. Többre nincs is szükség a teljességhez. Tőlünk jobbra mély, dús növényzettel takart árok követte a túra útvonalát. Az aláfutó hegyoldalakat babérerdő uralta. A kitett szakaszokon fém rudakhoz erősített vastag műanyagzsinór szolgált kapaszkodásra. Erős lábra, jó bokaszalagokra volt szükség. A kezemben lévő fehér bot nem alkalmas támaszkodásra, ezért egyensúlyom megtartására ügyelni kellett. Szemből lengyel házaspár érkezett, hátulról angolul beszélő fiatal hölgyek hagytak le minket. Útközben folyamatosan morgolódott Kati. Minden egyes lépés helyét pontosan be kellett mondania. Feje kezdett gőzölögni. Elhagyva az utolsó lépcsőt, kissé fellélegeztünk. Korán tettük. Más kihívás várt ránk. Fából összeütött hídon keltünk át. Rálátás nyílt a mélyen alattunk vezető árokra. Balról függőleges sziklafal került mellénk. Teljesen beszűkült a mezsgye. Néhol centizni kellett a fal és a korláttal nem védett sötétlő árok között. A környezet vitathatatlan díszévé vált a szikla tetejéről sűrű cseppekben aláhulló vízfüggöny. Izzadtságtól csatakos arcunkat lemostuk. A szárítást rábíztuk az időnként viharos erejűvé fokozódó szélrohamra. A magasban a sziklaalagutakat összekötő viadukton robogtak az autók, a mélyben is dübörgött a járműforgalom – különleges látványvilág az erdő mélyében.

Lakóházak közé érkeztünk. Ott állhattunk volna a buszmegállóban, de nem tettük. Helyette betértünk az útszéli ivóba, és levezetésnek lenyeltünk egy-egy üveg kólát.

A Krisztus király-szobor Praia de Garajau település sziklaszirtjén magasodik. A fővárosból odáig a 155-ös busszal juthatunk el. A megállótól előre irányba kilométert kell gyalogolni. Többen a riói Megváltó Krisztus-szobor hasonmásaként tartják számon helytelenül, mert ez készült előbb. Az óceán felé néző 14 méter magas műalkotást 1927 őszén avatták fel. Aki szemből is meg szeretné nézni, örökíteni, annak a jól kiépített és hosszasan elnyúló lépcsősoron az óceán felé kell ereszkednie. Aljában zsebkendőnyi terület, ahonnan a vízfelületre csak jobbra és balra lehet rálátni, mert előre irányba több méter magas sziklafal zárja el a kilátást. A mélység tekintélyes, akár 300 méter is lehet.

Hátraarcot tettünk. A lépcsősort kísérő vastag fakorlát kapaszkodórúdja napsütötte oldalán forró volt – ez alaposan meglepett. Lendületet nem veszítve érkeztünk meg a szobor mellett lévő parkhoz. Faltunk egyet a rendkívül ízletes funchali zsemléből. Ennek köszönhetően lett ismeretünk felőle, hogy a helyi gyíkok imádják a pékárut. A köves partra kabinos kötélvasúton is le lehetett volna jutni. A retúrjegy ára négy euró. A lábukban és a tüdejükben bízó turisták szerpentinen ereszkedhetnek alá.

Érdemes volt lesétálni. Változatos dús vegetáció, sziklafalról alácsepegő erecske. Az aszfaltút végétől a víz széléig lapos köveken billegve lehet eljutni. Itt várt ránk a fül számára pazar élmény. A szélcsendben érkező tajtékok öklömnyi köveket görgettek maguk előtt. Egymásnak csapódva, zörögve koppanó hangjuk újdonság volt számomra. Mintha a türelmetlen jégeső sorozatvetőként kopogtatott volna végig a palatetőn. Felvevőt nem vittem magammal, mert normál hullámokra számítottam. Így jártam. Megpróbálkoztunk a balra eső sziklafal tövében továbbsétálni, de a csúszós kövek miatt elálltunk tőle. Visszafelé tartottunk. Kati fényképezője láttán a szemérmes tarisznyarákok csukafejest ugrottak a habokba – erről is lemaradtunk.

A következő napot szabad kártyásnak hagytuk. A fővárosi buszpályaudvar tájékoztató táblája előtt, célratörő egyezkedést követően Canico település mellett döntöttünk. Az óceán felett, magas sziklákon terül el a város. A centrum helye felől érdeklődtünk a buszon, mindenki nyugalomra intett minket. Ereszkedésbe kezdett a járat, megérkeztünk a nagy víz mellé. Fehér színű, három emelet magas hotelek gyűrűjében tájékozódtunk. A köves strand és a szállások előtt vezető sétányon keltünk útra. Viharos erejű szél korbácsolta a hullámokat. Ezt nem tekintettem jó előjelnek, mert nem titkoltan a víz által görgetett köveket kerestem a hátizsák aljában lapuló felvevő tudatában. Ebből aligha lesz énekes halott gondolattal haladtam. Egy bizakodásra okot adó jel volt, nem az Atlanti-óceán felől támadt a szél. Végre-valahára meghallottam, amiért jöttünk. Nádas mögül érkezett a hang. A közel méter magas sétány víz felőli oldala mellé a kavicsokra leültem. Jobb felől a sétány zárt betonfala falazott. Hátulról a bal vállam mögé elhelyezett kínai esernyő szél árnyékolt. Majdnem elölről irányból pedig a nádas takarása sietett segítségemre. Kissé körülményesen, de elfészkeltem magam. Szeretem a felismerésből fakadó váratlan helyzeteket. A mikrofon és a görgő kövek közötti jelentős távolság miatt (20-30 méter is lehetett), valamint a viharos erejű szél hangokat tovarepítő hatása miatt (a legerősebb széllökések 100 kilométer/óra sebességűek lehettek, átlagban a fele), a távoli hangok csak tompán hallhatók, adhatók vissza. A szélcsend egyenesen a mennyországot jelenti a mikrofonos ember számára. Ilyen volt az előző nap, a Krisztus király-szobor közelében lévő partszakaszon. A felvételek értékét, a rögzítésre alkalmas mód kitalálása, és megvalósulása jelenti.

A Szent Lőrinc-félszigetre szóló kirándulást ajánlatában sétának tüntette fel a nemzetközi programszervező iroda. Amikor beszálltunk a helyi utazási iroda kisbuszába, rám nézett a túravezető, és sokatmondóan megvakarta a feje búbját. Szavait angolul intézte hozzám, én meg magyarul: semmi gond, indulhatunk. Értettük egymást. Ekkor már sejtettünk valamit a ránk váró kihívásról. Caniçal falunál, az Abra-öbölnél kezdődik a túra. A parkolóból akadálytalan rálátás nyílik a Kopár-szigetekre és a nyugat felé eső Sasok sziklájára. Utolsó, csaknem két kilométer hosszú szakaszát pár méter széles csatorna választja el a félsziget nagyobbik részétől. Önálló sziget. Folytatása a miniatűr Világítótorony-sziget, rajta a Szent Lőrinc-világítótoronnyal. Ez Madeira legrégebbi ilyen épülete. 1870 óta küldi jeleit az éjszakába. Ezeket olvastam előzetesen a kirándulás helyéről.

Vajon mi várt ránk a valóságban? Mi más, mint az addigra már kívülről fújt koreográfia: lépcső fel és le, meg fordítva. Mindez vegyítve, köves sziklákra fel és le. A lépcsők kiképzése a lehetőségek szerint. Mindezektől megizzadhatott volna a homlokunk, de a gyakran 100 kilométer/óra sebességgel ránk lecsapó széllökések lehetetlenné tették. A vándorlás során végig veszélyt jelentett az úton lévőkre. A lépcsőzés közben érkező bősz légáramlat könnyen a mélybe taszíthatta volna az óvatlan embert. A programleírásban a szervező cég túrabotot is biztosított a résztvevők számára, de a valóságban nem lett belőle semmi. Kezemben a széltől erősen kilengő segédeszköz. Menetoszlopban haladtunk, muszáj volt szaporázni. A fehér botot használtam úgy, ahogyan lehetővé tették a körülmények. Ide is erős lábra, jó bokaszalagokra volt szükség. Érdemes volt az Atlanti-óceán felé pillantani. Változatos kiállású sziklaszirtek vonzották a tekintetet. Egyikük diadalívhez hasonlított. Egy órát trappolhattunk, mire megérkeztünk a féltávhoz. A köves dombok után zöld oázis. Két lehetőség között választhattunk, a büfé kényelme, valamint fel a magas, meredek domb tetejébe panorámáért között. Ez utóbbi mellett döntöttünk. A meredély negyedénél mégis elbúcsúztunk egymástól. A továbbiakban a kapaszkodást nem nyújtó köves és nagyon meredek hegyoldalnak már csak a feleségem vágott neki. A kihúzott acélzsinór végében megkapaszkodva, mosolygó szoborként pózoltam. Kőszáli kecskeként álltam a viharos erejű széllökéseket. Volt, aki rákérdezett a segítségnyújtásra, mások simán gratuláltak. Bőven volt időm. Udvariasan intéztem az adódó ügyeket. Kezdtem kimondottan jól érezni magam. Kissé fáradtan érkezett vissza Kati. Odafenn szobányi nagyságú hegytető, rálátással a fehér tarajú hullámokra. Tucat kaland. Lefelé a drótba fogódzva egyedül indultam el. A pihenőidő másik felében a magunkkal hozott elemózsiából haraptunk a vendéglőként üzemelő Szardínia háznál.

Az idefelé vezető úton történt: a túravezető ismertetőjét hallgatták a többiek. Kissé távolabb álltunk tőlük. Velünk szemben francia anyuka hét év körüli csemetéjével. A kövek között szaladgáló gyíkokat figyelte az öcskös. Egyikükre tenyerével lecsapott, és kiegyenesedve, szétnyitott markából egy megszeppent gyík került elő. A vadászat sikerétől meglepődött kisfiú arca rémültté vált, és jó messzire elhajította a kis állatott. A körülötte állók hangosan derültek rajta. Szélesen mosolygó anyukája vigasztalásul agyonpuszilgatta megszeppent fiacskáját.

Szedelőzködik a csapat. A már jól ismert kőrengetegen át iparkodtunk a parkoló felé. A fővárosba visszaúton, ingyenes fakultatív program keretében a lerobbant járgányból átülhettünk a felmentésünkre küldött hasonmásába.