ARANYÖVÉRE PICI CSENGETTYŰKET TETTÜNK

T.-né Farkas Anikó (34 éves)

– Négyéves korom körül döbbentem rá arra, hogy nem látok. A velem egykorú gyerekek mentek óvodába. Édesanyám azt mondta, hogy nem mehetek velük, mert én egy speciális intézetbe fogok majd járni. Egy év múlva kerültem fel Budapestre, a Vakok Intézetébe. Nagyon rossz volt. Nehezen szoktam meg a közösséget, sokat voltam beteg, és bizony két-három év is eltelt, mire megszoktam az új környezetet. Nekünk azért volt rossz ebben a kis óvodás korszakunkban, mert havonta csak egyszer mehettünk haza. Eltelt egy kis idő, amire kedvesek lettek a nevelők, és összeszoktam a kis pajtásaimmal. Már nem is kívánkoztam haza. Otthon nagyon sok probléma adódott, és úgy érzem, hogy eltávolodtam a szüleimtől.

Emlékszem elsős tanítónőmre, Judit nénire, akit szerettem, neki meg én voltam a kedvence. Végig jó eredménnyel, 4,6-4,8-as átlaggal végeztem az osztályokat. Nagyon szerettem tanulni. A történelmet azért, mert bármilyen eseményről olvastunk, magam elé tudtam képzelni. A biológia meg azért érdekelt, mert a szertárban nagyon sok szemléltetőeszköz volt, és így tapintással ismerhettük meg a tanultak egy részét. Harmadik kedvenc tantárgyam az irodalom volt. Nagyon szeretem a könyveket, legyen az akár történelmi, akár kalandregény, akár szépirodalom. Annyira át tudom érezni az olvasottakat, hogy még ma is, felnőttként is elsírom magam, ha megható történetet olvasok.

Akinek volt gyengénlátó barátja, az könnyebben megtanult közlekedni az iskolában. Sokszor szaladtunk egymásnak, ha rosszalkodtunk, és így reflexszerűen kialakult, hogy miként kerüljük ki egymást. Figyeltünk a léptek zajára, és lassan megtanultunk közlekedni. Botot nem lehetett használni az iskolában, ezért az első időben a kezünket kicsit magunk elé nyújtottuk, nehogy a falnak vagy az ablaknak menjünk. Később már természetes tartással közlekedtünk, úgy mentünk, mint bármely más ember.

Azért szerettem idejárni, mert sok alapvető dologra tanítottak meg bennünket. Megtanultuk az étkezés kultúráját, a kés-villa használatát. Ebédnél nekünk is kitették a levesestálat az asztalra, aki látott, szedhetett magának. A nemlátóknak a nevelők segítettek. A második fogást mindig az ott dolgozók szolgálták fel. Azt a gyereket, aki nem evett kulturáltan, felállították étkezés közben, és kiküldték. Bizony nem ehette meg az ételét. Sokszor előfordult, hogy valamelyikünknek nem ízlett az étel, és megmondta, mire mindannyian otthagytuk az ebédet, nem ettük meg. Ilyenek voltunk.

Voltak köztünk, akik egy kicsit láttak, ők csináltak olyan csínyeket, hogy ment a nemlátó gyerek, és elgáncsolták. Ugyanezt mi, nemlátók is megtettük egymással. Esténként nem maradhatott el a párnacsata vagy a szellemesdi. Mi is megpróbáltunk ugyanúgy élni, játszani és mozogni, mint a látó gyerekek. Erre tanítottak minket az iskolában. Nagyon sokat álmodoztunk. Volt, aki óvónő szeretett volna lenni vagy rádióban dolgozni, énnekem pedig azóta is az a vágyam, hogy lovakkal és kutyákkal foglalkozhassak.

Vágytam is haza, meg nem is. Édesanyám eljárt dolgozni, és ha a szünidőben otthon voltam, sokszor egész napra bezárt. A velem egykorú gyerekek elkerültek, mivel nem láttam. Bátyám nyolc évvel idősebb volt nálam, neki is kialakult a baráti köre, de ő sok helyre elvitt. Elmentünk együtt sétálni, fagyizni, és nagyon sokat olvasott nekem.

A nyári szünet vége előtt két-három héttel mindig visszavittek az intézetbe, az állami gondozott gyerekek közé. Nem bántam, szerettem velük lenni, bár úgy éreztem, és úgy érzem a mai napig is, hogy azt a lelki harmóniát, amit kellett volna, nem kaptam meg tőlük. Nem törődtek velem úgy, ahogy kellett volna. De volt egy kedvenc nevelőm, Marikának hívták. Ő megpróbálta pótolni az anyát és a barátnőt, mindent meg tudtam vele beszélni. Sohasem utasított el, és nem nevetett ki. Azután, lehettem úgy tizenkét éves, leült velem, és elmagyarázta, hogy lassan nagylánnyá érek, lesznek bizonyos változások az életemben. Bármilyen kényes kérdést tettem fel neki, mindig elmagyarázta türelmesen.

Mire kijártam az iskolát, a szüleim meghaltak. Bátyám nem kereste a kapcsolatot velem, így egyedül maradtam. Tovább tanulni nem tudtam, bár jó tanuló voltam, de pénzem nem volt, nem tudtam megfizetni a síkírásos tankönyvek felolvasását. A pontírásos anyag ebben az időben még elég silány volt. Pénz nélkül nem lehet élni, ezért el kellett mennem dolgozni. Kefekötőként helyezkedtem el, sajnos nagyon rosszul fizettek, legalábbis nekem úgy tűnt. A kefekötés nehéz és egészségtelen munka. Két év múlva, mert közben tanultam, elmentem telefonközpontosnak az Óbudai Szeszgyárba.

Munkásszállóra költöztem, mivel szerettem volna megtanulni önállóan élni. Nehéz volt, mert az emberek eleinte nem akartak velem szóba állni. Azt hiszem, féltek attól, hogy egy nemlátó ember milyen lehet. Nem köszöntek, és mivel én meg nem láttam, és így nem tudtam, ki kicsoda, én sem köszöntem. Kétszemélyes szobába kerültem, egy munkaügyis dolgozó mellé. Úgy kezdtem el vele kapcsolatot teremteni, hogy amikor a holmimat kipakoltam, bár jól tudtam, milyen színűek a ruháim, megkérdeztem tőle a színüket. A szobatársam volt a későbbiekben segítségemre, hogy megismerhessem a környezetemben lévő embereket.

A munkásszállón úgy tanultam meg tájékozódni, hogy a kolléganőm kihívott a folyosóra, és elmagyarázta, hogy ha itt elindulunk, bal kéz felé van a konyha, szemben meg a mosókonyha. Később bevitt oda is, és megmutatta a mosógépet, a centrifugát és a vasalót. Elmondtam a szobatársamnak, hogy egy látó ember úgy segíthet a legjobban, ha a nemlátó belekarol, mert így jobban tudja követni. Amikor először kísért el a munkahelyemre, a bal kezemben lévő bottal kitapogattam az akadályokat, megnéztem a lelépőket és azt, hogy mi mellett tudok elmenni. Három-négy alkalom után már egyedül tudtam menni a munkahelyemre. Nehezen ment viszont, hogy eljussak a környék üzleteibe. Nemigen segítettek az emberek, volt, hogy tíz-tizenöt percet is álltam, mert kikerültek. Hiába hallottam egy-egy cipőkopogást, a kérésemre nem figyeltek fel. Közvetlen munkatársaim, a telefonközpontosok abban tudtak segíteni, hogy megtanítottak arra, hogyan jutok el a Szövetségbe. Tőlük kaptam igazi segítséget a lakókörnyezetem megismeréséhez is. Így kezdett fokozatosan kitágulni körülöttem a világ.

Életem első nagy szerelmével telefonon ismerkedtem meg. Egy közös ismerősünktől kapta meg a telefonszámomat. Felhívott, de én elutasítottam, mondván, hogy telefonon nem szeretek ismerkedni. Azután újra és újra hívott, végül mégis elkezdtem vele beszélgetni. Szimpatikus lett a hangja meg a kedvessége. Két-három hét után randevút kért. A Nyugati pályaudvarnál találkoztunk. Könnyen észrevett, mert egy kicsit látott. Amikor először találkoztunk, valamilyen különleges, megmagyarázhatatlan érzés támadt bennem. Nagyon kedves és figyelmes volt. Egymásba karolva sétálgattunk, bármiről tudtunk beszélgetni. Fél éve jártunk már együtt, amikor bemutatott a szüleinek. Ott már nem ment minden zökkenőmentesen. A szülei nem örültek annak, hogy nemlátó lánnyal jár. Amikor a barátom ezt elmondta nekem, engem ez lelkileg nagyon megtört. Addigra ugyanis komoly kapcsolat kezdett kialakulni közöttünk, testileg is. Szerettem, és szerelmes is voltam belé. Leültünk, beszéltünk a dologról, de ő a szülei kérését tartotta fontosabbnak, nem engem. Sajnos három-négy hónap múlva megszakadt a kapcsolatunk. Ekkorra a szülei már nyíltan kimutatták ellenséges érzelmüket velem szemben.

Két évvel később ismerkedtem meg azzal a fiatalemberrel, Istvánnal, aki később a férjem lett. Társaságban mutattak be minket egymásnak, a Szövetségben. Egyévi ismeretség után megkérte a kezemet. Kaptam tőle jegygyűrűt, eljegyzett. Ezután kerültem ki a munkásszállóról, közösen béreltünk egy IBUSZ-lakást Csepelen. Itt azonban nem tudtunk sokáig maradni, mivel szénfűtés volt, amit egyikünk sem mert vállalni. Innen Rákospalotára, a kertvárosba költöztünk. Összes jövedelmünk egyharmadát fizettük a lakbérért. Ősszel házasságot kötöttünk, szép tanácsi esküvőnk volt. Férjem szülei nem jöttek el, mivel ellenezték a kapcsolatunkat, de a barátaink és az ismerőseink mind ott voltak. Az esküvői vacsorát az IBUSZ-lakás tulajdonosai tálalták fel az otthonukban.

Két éve laktunk már ott, amikor terhes lettem, bár ez nem volt betervezve. Örömömben elszóltam magamat a lakástulajdonosok előtt, erre azt felelték, hogy a gyerekkel nem maradhatunk ott tovább. Választás előtt álltunk: vagy elvetetjük a babát, vagy kereshetünk más lakhatási lehetőséget. Férjem ragaszkodott ahhoz, hogy megtartsuk a babát. Így kerültünk a Kőrakás parkba, a szobabérlők házába, ahol egy 9 négyzetméteres szobát kaptunk. Kérelmeket írtunk minisztériumokba és más hivatalos helyekre, hogy saját lakásunk lehessen. Mivel érdemleges választ nem kaptunk, férjem bejelentkezett a Kossuth Lajos térre a miniszterhez, és elmondta a helyzetünket. Végül megjött a segítség, és december közepén Kőbányára költözhettünk, egy egyszobás, összkomfortos lakásba.

A terhesség teljesen megváltoztatta az életemet. Csodálatos dolog volt. Amikor megtudtam, hogy lesz egy gyerekem, akit szerethetek, és mindenemet neki adhatom, lesz kiért élnem, az elmondhatatlanul jó érzés volt. Nagyon boldog voltam, amikor a baba először megmozdult a hasamban, és minden ismerősöm azt mondta, hogy teljesen ki vagyok virulva. Férjem állandóan kényeztetett, szinte semmit sem engedett csinálni. Még a széltől is óvott. Főztem, mostam, és dolgozni jártam, de a bensőm teljesen megváltozott. Mind a ketten biztosak voltunk abban, hogy kislányunk lesz, és elneveztük Anitának. Nagyon szépek voltak az esték, lefekvéskor mindig megbeszéltük, hogy mennyit mozgott a kislányunk. Harmonikus volt az életünk, de egyben nehéz is. Egész terhességem időszakára elmondhatom, hogy nagyon boldog voltam.

Alighogy beköltöztünk az új lakásunkba, és az ifjú házasok kölcsönével szerényen berendeztük, örömteli dolog történt: 1986. december 21-én megszületett Anita. Vasárnap reggel 7 órakor arra ébredtem, hogy fáj mindenem, majd szétszakadok. Felkeltettem a férjemet, mire azt mondta, hogy nyugodjak meg, szülni fogok. Gyorsan felöltözött, és átszaladt a szomszéd házban lakó gondnokhoz telefonálni. Persze ehhez tudni kell, hogy mindössze két napja laktunk ott, és a férjem sem látott. Mire megérkezett a mentő, már kezdett folyni a magzatvizem. Nyolc óra előtt érkeztünk a kórházba, jó erőben éreztem magam, gyalog mentünk fel a harmadik emeletre. Hamar jött az orvos, gyorsan megvizsgált, és azt mondta, hogy már látja a baba fejét. Átmentünk a szülőszobába, és öt perc múlva megszültem a kislányomat. Az orvos megjegyezte, hogy tizenöt éves praxisa során ilyen gyors és könnyű szülést még nem látott. Nagyon-nagyon csodálatos érzés volt az, amikor a kislányom megszületett, és meghallottam sírni. Én is sírtam vele. Mivel tudták, hogy nem látok, az orvosok a kezembe adták úgy, ahogy volt, én meg nem törődtem azzal, hogy milyen állapotban lehet közvetlenül azután, hogy megszületett, gyorsan megszámoltam kezén-lábán az ujjait. Azután elvitték megfürdetni, majd visszahozták, már pólyában, és mellém tették. Azt hiszem, ezt másnak nem engedték meg. A férjem ezalatt kint sírt a folyosón, majd az orvos kiment érte, behívta, és neki is a kezébe adta a kislányunkat.

Később átvittek a kórterembe, de ott nagyon borzasztó volt. Ha egy nemlátó embert új helyre visznek, a környezet nehezen fogadja be. Egyből halálos csend lett, egy szót sem szóltak hozzám. Még az volt a szerencse, hogy mintegy kétórányi pihenés után az orvos megfogta a kezemet, kivitt a folyosóra, és elmagyarázta, hol van a fürdőszoba és az illemhely. Ha vizsgálatra kellett mennem, mindig bejött értem, és kivitt a kezelőbe. A szobatársaim azonban nem tudtak megbarátkozni velem, nagyon egyedül éreztem magam. Érdekes volt, hogy amikor az első szoptatásra behozták a kislányomat, megjegyezték, hogy: – Jé, milyen szép a gyereke! – A megjegyzés egy kicsit büszkeséggel töltött el, de az nagyon rosszulesett, hogy engem semmibe se vettek.

Aztán eljött az az idő, amikor hazavihettük Anitát. Férjemmel mindent előre megvettünk, amire egy újszülöttnek szüksége van. Nem volt látó segítségünk, mégis megoldottuk a feladatot. Hazaértünk. Olyan óvatosan fogtuk meg a kislányt, olyan különleges dolog volt ez nekünk, mint egy mese. Éjszaka én keltem fel hozzá, és háromóránként etettem. A pelenkázást úgy oldottam meg, ahogy magamnak kitapasztaltam. A fürdetéstől először féltünk, de sikerült. A babakádat bevittük a szobába, és feltettük az asztalra. Karomra vettem Anitát, majd besamponoztam, így fürdettem meg. Az biztos, hogy a hajmosást utálta. Igazi hisztit vágott ki, és a házban tudták a szomszédok, mivel a panel nagyon jól viszi a hangot. Az egyik szomszédunk néha ránk nyitotta az ajtót, és bizony el volt ájulva, hogy nemlátó létünkre milyen szépen foglalkozunk a gyerekkel. Ebben az időben én láttam el a háztartást, főztem, mostam és vasaltam. Férjem telefonközpontosként dolgozott, és hazafelé jövet mindig bevásárolt. Ha sétálni mentünk, a kislányt kenguruba tettem, és a fehérbotokat kézbe fogva lementünk a közeli parkba, kipihenni a fáradalmakat. Bátran utaztunk a pár hónapos Anitával a járműveken, akár a barátokhoz vagy a Szövetségbe. Semmilyen gondot sem jelentett, ugyanolyan természetesen közlekedtünk, mint egy látó házaspár.

Nagyon váratlanul ért, hogy a gyermekorvos, akit kaptunk, kijelentette, hogy nem tud felelősséget vállalni a gyermekünkért, mert mi nem látunk. Olyan kifogással jött, hogy ha a gyermek nem vesz rendesen levegőt, mi ezt majd nem halljuk meg. Ehhez tudni kell, hogy a nemlátó embereknek kifinomult a hallásuk... Ránk küldték a gyámügyet. A hivatalnok, aki eljött hozzánk, nagyon gorombán viselkedett, ezért férjem a grabancánál fogva kidobta. Csak azért, mert nem látunk, el akarták venni tőlünk a gyereket. Megvívtuk a harcunkat, nagyon megérte, mert a kislány már tizenkét éves, és teljesen egészséges.

Anita egyéves korában indult el. Erre úgy készültünk, hogy mivel csúszós-mászós baba volt, férjem kitalálta, hogy egy vékony, aranyszínű övet tegyünk a derekára, és pici karácsonyfacsengőket akasztottunk rá. Így akármerre ment, mindig hallottuk, hol van. Nagy élmény volt, amikor elindult. Karácsony napján a kerek dohányzóasztal mellé állítottuk, ám ő hirtelen elkezdett körbe-körbe szaladni. Később bölcsődébe került, részben azért, hogy a gyermekorvos békén hagyjon bennünket. Másrészt az is fontos volt, hogy dolgozhassak, és így könnyebb legyen az anyagi helyzetünk. Ha tehettük, levittük a játszótérre, mi is leguggoltunk a homokozóba. Sütöttünk-főztünk mindannyian. Így a közelében lehettünk.

Este, ha fürdött, mindig teleraktuk a nagy kádat játékkal, és öröm volt az együttlét. Amikor a cumisüveg után rászoktattuk a kanálra, a férjemnek volt az az ötlete, hogy letettünk az asztalra egy nagyobb tükröt. Előbb én ettem a kanállal, és utána azt mondtuk neki: – Nézd, hogy eszik az a baba! – A szájához tettük a kanalat, és valahogy így tanultunk meg játékosan enni. Amikor már jobban tudott járni, a bal kezemmel megfogtam a kezét, a jobbal a botot, és lementük a közértbe. Odamentünk a pénztároshoz, mindenki el volt ájulva, hogy egy nemlátó egy kisgyermekkel van. Persze minden csoda csak három napig tart, de szerencsémre mindent odahoztak a kosaramba. Ilyen körülmények között könnyű volt a bevásárlás. Tény és való, hogy nagyon sok függ a nemlátó ember modorától, mert többnyire az a saját tapasztalatom, hogy ha kedves vagyok egy boltban, ugyanazt kapom vissza, velem is kedvesek.

A nemlátás nehézségeit úgy küszöböltük ki, hogy ha lementünk a játszótérre, szóltunk Anitának: – Ha a mászókához akarsz menni, fogd meg anya vagy apa kezét, úgy menjünk oda. – Ha játszott, mindig beszéltünk hozzá, és kérdeztük. Megtanulta, hogy ha eltávolodik tőlünk, ugyanoda jöjjön vissza, ahol elváltunk.

Körülbelül ötéves lehetett Anita, amikor megkérdezte, hogy mi miért nem látunk. Elmondtuk neki, hogy apu gyermekkorában veszítette el a látását, én pedig már úgy születtem, hogy nem láttam. Megkérdeztük, hogy ez zavarja-e. Azt mondta, nem.

Sajnos ötévi házasság után elváltunk, hogy miért, abba nem akarok itt belebonyolódni. Azt büszkén mondhatom, hogy közös megegyezéssel váltunk el. A bíróságon külön láthatási időt nem szabtam. Apa és lánya között nagyon jó a kapcsolat. Én is jó emberi viszonyban vagyok a volt férjemmel. Váláskor megegyeztünk abban is, hogy a lakás a férjemé marad, mert én a gyermekkel valószínűleg könnyebben juthatok új lakáshoz. A későbbiekre férjem vállalta, hogy a használatbavételi díjat kifizeti helyettem, és az összes ingóság az enyém lehet. Anita törvényileg nálam lesz, de közösen fogjuk nevelni, és mindent megbeszélünk a gyermekkel kapcsolatban.

Amikor eljött az iskoláskor, Anita számára akkor vált kérdéssé, hogy miért nem élünk együtt. Elmondtuk neki, hogy a felnőtt emberek hülyék, mert meggondolatlanul cselekszenek. Hibát követtünk el, mondtuk. De ő továbbra is csak azt kérdezte, miért, miért?...

Az iskolakezdéssel egy időben sajnos megszűnt a munkahelyem. Telefonközpontosként dolgoztam. Sokat jártam munkát keresni, és úgy vettem észre, hogy nemcsak a nemlátásom miatt, hanem mert cigány vagyok, előítélettel fogadnak az emberek. Ez borzasztó, mert legyen akár barna vagy kreol, senkit sem a bőre színe szerint kellene megítélni, hanem az embersége és a viselkedése után.

Több mint öt évig voltam egyedül. Azután sikerült egy nálam jóval fiatalabb, látó férfival megismerkednem. Már két éve együtt élünk, de óvatos vagyok. Elég jól megvagyunk, kivéve, amikor nem. A lányom és közte elég sok a probléma, de a gondok előbb-utóbb megoldódnak.

Életem nagy vágya: legalább egyetlen percre szeretném látni a kislányomat!