Aranybányától a szoborig — rezervátumország
Visszatértünk Johannesburgba. A tematikus park feladata
lett az aranybányászat bemutatása, amely úgy válhatott autentikussá, hogy egy
régi aranybánya területére építették fel a szórakoztató központot. A bányatiszt
házának megismerését követően az aranyöntés bemutatása következett. Két
szakember lépett a terembe. Hőálló munkaruhát öltöttek magukra. Az elektromos
kemence kinyitása után forró levegővel feltöltődött a helyiség: mintha
szaunában lettünk volna. A kokillából kiöntött folyékony sárga érc képviselte
az aranyat. A bányászat idején kinyert fém 88 százalékos tisztaságú volt. Ezt
továbbfinomították, hogy piacképes termék válhasson belőle. A bemutató végén
jelképes aranytömbbel lehetett fotózkodni. Kivételként megemelhettem a sárga
tárgyat. Tenyérbe illő nagyságú darabja, akár 10 kilogrammnál is többet nyomhatott.
Indult a bányalátogatás. Córdobában nem engedtek fel a harangokhoz, itt meg nem
mehettem le az aranybányába. A miértre a hivatalos válasz az volt, hogy sok az
egyenetlenség, a nedvességtől síkos lehet a járófelület. Hiába érveltem, hogy
az élet napos oldalát is sötétben veszem, a szabály az szabály. Egyébként csak
egy érdekességről számolt be az aknát járt feleségem, mégpedig, hogy annak a
vasszekrénynek a tetejét, amelyben a robbanóanyagot tartották, sátortető zárta,
nehogy égő gyertyát tegyen rá valaki. Na, bumm! A park kijárata felé sétálva
megelevenedett előttünk a város huszadik század elejei épített környezete. Egy
ausztrál építész számozott téglákból megépítette, a fényképek alapján
megrendelt, talán kéttucatnyi épületet. A távoli kontinensről hajóval
ideszállították az építőköveket, és itt összerakták. Ez sem volt semmi munka.
A város peremén a szállásunk közelében tartózkodunk.
Mint említettem, a fehérek a régi városközpontoktól távol megépítették új
városrészeiket. Errefelé alig-alig fordul elő fekete, de mindegyiken meglátszik
a jólét. Volt csak feketék által látogatott étterem, de a fehérek részéről
preferált egységben fogyasztott egy fekete is. Arról lehet szó, hogy ki-ki a
kedvenc helyére tér be. Eközben útitárs hölgy perdült mellém. Lelkesen tudtomra
adta, hogy a közeli Mandela szobor aljában Braille felirat olvasható. Értettem
a célzást. Miután felvilágosítottam, hogy a dél-afrikai pontírás betűjelei a
magyaréval nem megegyezőek, már tisztábban látott a témában.