A piktor álma

Melyik alkotó ne szeretne maradandót alkotni, olyat, aminek híre messze viszi a nevét? Nem ilyen hiú szellem volt a mi piktorunk; ő csak a maga egyszerű észjárásával elmélkedett a világ dolgairól. Miután megérkezett az ihlet, bizonytalan kézzel nyúlt az ecset után, és eddigi legnagyobb vásznán kezdett dolgozni.

A tájat három lépés távolságból mérlegelte: ha közel az erdő, oda a fa. A katlan aljában tenyérnyi tisztás terült el, a lépcsőzetesen emelkedő meredélyen összefüggő lombozatú fatenger állt, a tövüknél üregbejáratok sötétlettek. Föléjük baljós égboltot gondolt. „Amit részleteiben meg akarok festeni, az lényegében egy és ugyanaz, a képnek mégsem ezt kell visszatükröznie, hanem az ellenkezőjét” – tartotta, majd beletemetkezett a gondolataiba.

Egy fiókos hokedlin ücsörögve szemlélte a születő festményt. Tudta, akkor lesz igaz az ábrázolt környezet, ha a félkész mű leveti magáról a sablonos mázat, és megelevenedik előtte. Eközben foszlányonként életre kelt benne a szurdok népének világa. Elzsibbadt hátsója ugrasztotta talpra. Az üvegfalon át kinézett az utcára. Egy lány ment át a parkon, amikor egy szarka rátámadt. A lány megállt, leszállt a nyeregből, és a dzsekijével próbálta elhessegetni a madarat. A zöld terület másik végén egy termetes kutya acsarkodott egy ősz hajú nénire, aki védekezésül maga elé tartotta a bevásárlókocsiját, és csendes szóval terelgette az állatot. A babakocsiban csöppség feküdt, közelében az anyja a mobilját nyomkodta. A kocsi felé macska ólálkodott, hogy a csecsemő pihegő testén szunnyadhasson. A közeli, törött lécű padon egy torz arc vigyorgott a bizarr jelenetre. Szédelegve fordult el az ablaktól a piktor. Odalépett a hokedlihez, kihúzta a fiókot, és belenézett az előkerült tükörbe: nyílt tekintetű arca mögött szél fújta faágak táncoltak.

Nagy fába vágta a fejszéjét: a lét legaljának pillanatképét akarta megfesteni groteszk, haszontalanná torzult, rosszindulatú és gonosz lények képében. Ám a keze nem mozdult. Ő nem ilyen volt. Velejéig irtózott az egésztől, de a cél érdekében meg kellett erőszakolnia önmagát. Megtette.

A katlan legfelső szintjén, egy üreg bejárata előtt egy újszülöttjét világra hozó nővel vitte vászonra az első jelenetet. A legújabb érkező egy furcsa, a megszokottól teljesen eltérő, elszabott poronty volt. Ekkor minden átmenet nélkül kicsúszott a vonalvezetés a kezéből, és helyette az ecset vált önálló alkotóvá. A szakadék tetejétől az alja felé haladva népesítette be a teret. A legszélesebb palettán jelenítette meg a véglényeket. A teljhatalomhoz jutott szőrpamacs iszonyatot keltő, torz alakok sorával szórta tele a vásznat: végtelenül gonosz arcok, minden emberi határt sértő, deformált testek, abszurd jelenetek és egy teljesen kaotikus világ. Eleinte gyanakodva vizslatta a formálódó végítéletet a piktor, majd beszippantotta a mágia. Izzó tekintettel,

szúrós szemmel pásztázta a készülő festményt, memorizálta a hibákat, és a végkifejlet diadalára tört. Úgy mozgott az ecsete, mint a gáncsoskodó cinizmus: ahol lágyságot talált, ott könyörtelen rendet vágott. Mire végzett az utolsó simítással is, egész testét elöntötte a fáradtság. Kimerülten huppant le a hokedlire. Tekintetét a festmény szinte magához láncolta; csak nézte a művet, és várt. De hiába, mert a mestermű nem kelt életre. Szeme alatt sötét karikák jelentek meg, és a feje előrebillent a fáradtságtól.

Esküvőjére tartott a fiatal pár. A bokrok közül előugró, fogatlan, vicsorgó társaság rontott rájuk: megragadták a riadt menyasszonyt, és a fejét egy berregő fűnyíróval könyörtelenül tarkopaszra vágták. A segítségére siető vőlegény talpát fűzfavesszővel véresre elnaspágolták. Harsányan, kéjesen kárörvendtek a bajkeverők, majd nyomtalanul felszívódtak – mindent betöltő, éteri nevetés visszhangzott utánuk.

A tér közepén ketten ökölre mentek. Keménykötésű, marcona legények voltak, körülöttük vérszomjas, lihegő tömeg gyűlt össze. Órákon át folyt a brutális harc, de nem bírtak egymással. A nézelődők végül elvesztették a türelmüket, egyetlen őrjöngő pillanat alatt lerohanták az öklözőket, és a földbe tiporták őket – mindent betöltő, éteri hang visszhangozta: „Ez már valami!”

Egy lábát húzó, félszemű koldus adományban reménykedve állt az út szélén. Sokan dobtak neki valamit, de nem pénzt, hanem éles köveket egyenest a képébe. Ő alázatosan ezt is megköszönte, nehogy még nagyobb baja essen. Érkezett egy leányka is, aki a vállán lógó tarsolyból maréknyi csalánlevelet vetett elé. Erre a vérlázító esetre többen felfigyeltek. Közrefogták a gyermeket, félmeztelenre vetkőztetve hassal egy padhoz kötözték, a hátát pedig a csalánnal pirosra verték – mindent betöltő, éteri hang visszhangozta: „Megbocsáthatatlan, gyalázatos viselkedéséért megérdemelte!”

A katlan aljában, a tenyérnyi tisztáson a birodalom három legkifinomultabb gaztevője gyűlt össze. Ők már a csúcson voltak, nem fejlődhettek tovább. A legalantasabbá válás abban segített nekik, hogy senki sem mert ujjat húzni velük. Végtelenül gonoszak voltak, mégis álszent békegalambként tündököltek egymás előtt. Ám ezúttal komolyra fordult a dolog: a triumvirátus legidősebb tagja hanyatt feküdt a füvön, haldoklott. A másik kettő szemrebbenés nélkül, hideg közönnyel figyelte az agóniáját. Ahogy kiköltözött belőle a gonoszság, az arca úgy vált egyre angyalibbá – ekkor egy mindent betöltő, éteri hang üvöltötte visszhangozva: „Ez nem az én képem!”

Szemét dörzsölve állt fel a hokedliről a piktor. Odalépett a késznek hitt alkotás elé, és meleg tekintettel végignézett rajta. Vajon kifejezi-e mindazt, amit akart? Kevésnek érezte a haldokló főgonosz angyalivá váló arcának erejét. Lentről felfelé haladva aprólékosan átnézte a baljós világot, majd a szeme megakadt az elsőként megfestett jeleneten: a különös, torz poronty arcára végül egyetlen bravúros ecsetvonással tiszta, angyali mosolyt csalt.