: AMIRŐL NEM SZÓL A FÁMA — mosom a kezeimet (2020.)

Ki ne látott volna romantikus kosztümös filmet?, Ki ne olvasott volna a 19. század előtt bonyolódó nagy ívű regényt? Egy-egy ilyen alkotás után, ifjú korában sokakban megfogalmazódhatott: de jó lett volna abban a kalandos világban élni. Kisiskolás koromban én is osztottam ezt az ideát, de benőtt koponyával ilyesmi nem jutna eszembe.

Nem lehet állítani, sem a filmek kapcsán, sem a regényekről, hogy csak a szépet akarják elénk tárni. Fajunk kimeríthetetlen gazságait széles látókörben ábrázolják ugyan, de vele azóta kevés hatékonyságot gyakorolnak tíz és száz milliókra: az ember örök, tízezer éve kialakult és ezen már a mindenható sem tud változtatni. De mi lenne, ha például a filmek és a regények még a jelenlegieknél is árnyaltabb képet festenének a régi korok valóságáról?

Érdeklődéssel fordulok az emberiség testi higiéniájával kapcsolatos régebbi szokások felé. Néhány adalék hozzá:.

I. e. 3. évezredben a mai Közel-keleten már léteztek vízöblítéses illemhelyek. Égetett téglaalapú vízvezetékrendszereket is feltártak arrafelé. Az ókori görögök megfürösztötték az újszülöttet, az ókori rómaiak szerteágazó vízvezetékrendszerrel hálózták be a városaikat: de nem csak patríciusokból állt a világ. A nomád életmódot élő népeknél a környezet és a hitvilág jelképes előírásai kínálták a megoldási lehetőségeket.

Egyszer csak elterjedt a tuti hír, hogy a fürdőzés, de leginkább a közös fürdőzés, elősegítheti a fertőző betegségek terjedését. Nosza, ugrottak ki, a kubikos gödörből, a méretes dézsából, a közfürdőből, a víztől csillogó testű emberek. A keresztény egyház is alaposan leszedte a keresztvizet a „közös” fürdőzésről. Meg is lett az eredménye. Az egyik erdélyi fejedelem huszonöt éven át nem mosott hajat. Francia honban a királyfi lábát hatéves korában lögybölték le először. XIV. Lajos francia király (Napkirály) életében kétszer fürdött. E tekintetben Spanyol Izabella sem volt különb nála. A kor paraszti és úri emberének kipárolgása is megérne egy misét. A havonta egyszer fürdő orosz nacsalnikokat perverznek tartották Nyugat-Európában. A méltóságos urak legtöbbje parókát viselt, vele a tetvek és a szifilisz árulkodó jeleit takarták el. Ha szükségét érezte magán a kor embere, hát éppen volt valahol, minek tovább menni: a francia királyi palota lapos teteje nyilvános illemhelyként üzemelt, a nem létező vízöblítést az eső elvégezte. Bár a palota hatósugarában kétszáz bili állt hadrendben, de lehettek rá négy vagy ötezren. A király a főurak előtt mozgóvécén végezte a dolgát: nem egyszer a főúri lakoma pompázatos asztalától egy méterre. Vajon ki és mivel törölhette ki a koronás fő hátsóját? Az ókori rómaiaknál sósvízben megmártott botvégre erősített szivaccsal végezték el az ülep megtisztítását. A városokban a bili tartalmát az ablakon át zuhintották ki az utcára. Ha valaki arra járt, könnyen ráfaraghatott. Évente egyszer-kétszer mosakodtak eleink. Vizet vettek a szájukba, azt ott meglögybölték, majd beleköpték a tenyerükbe és vele megmosták az arcukat. Fürdés tekintetében, a fateknőnyi vízben a család apraja-nagyja lelte örömét. Angliában az egy kádnyi vízben először egyenként az összes férfi megmosakodott, utána az összes nő, majd a gyerekek, és legvégül a csecsemők következtek: „Nehogy a vízzel együtt kiöntsd a gyereket is”. Fogmosásról aligha beszélhetünk ekkoriban. Az első fogkefét 1857-ben készítették. Addig, öblögettek, anyaggal súroltak, illatanyaguk miatt gyógynövényeket rágcsáltak. Az Ibériai-félszigeten — de másutt is — a templomhajó magasában zsinóron húzható füstölőt, vagy annak kézben hordható változatát használták: ördögűzésre, de leginkább az orrfacsaró emberi bűz tompítására.