A mediterrán Csepel-szigete — három az egyben

A túlzsúfolt város kapcsán eszembe jutott, vajon hol dolgozhatnak a maléiak?

— Te, azon a szigeten csak férfiak lennének? — szólalt meg a feleségem.

A kérdés feltevésekor a Thilafushi-ba tartó kompra várakoztunk — ugyanabból a kikötőből indulnak a Villimaléba közlekedő járatok is. A ventilátorokkal behűtött váróban rajtunk kívül csak középkorú férfiak tartózkodtak. Lehettek vagy húszan. Szatyraik degeszre tömve élelemmel. Ennyien szálltunk fel a kompra, amely a menetrend szerint csak péntek-vasárnap közlekedett, akkor viszont gyakran. Az egyik férfi szatyrában figyelemre méltó nagyságú hal, farka kilógott belőle. Az utastérbe nem vihette be, a nyitott fedélzeten kellett hagynia. Az állami üzemeltetésű MTCC hajói nem mai darabok, mellyel motorjának erőteljes dübögésére kívántam utalni. 25 perces út állt előttünk. Az óceán vize a partközelben középkék, távolabb sötétebb. A messzeségben feltűnt egy zöld sziget, melléje érve ipari tevékenységre utaló jelek. Szerencsére lágyan hullámzott a víz — mindkettőnk megelégedettségére. Következett a második sziget, egyben a végállomás. Igen, egy trópusi ipartelepre érkeztünk meg. A velünk együtt leszálló férfiak nem csak dolgoznak itt, hanem egy vagy több hétig itt is laknak. Ennek megfelelően jelen vannak a szolgáltatók is: valóban pazar kivitelű trópusi étkezde; élelmiszerüzletek (a lábbelit az ajtó előtt kint kell hagyni); borbélyüzlet. A műhelyek oldalfalai farostlemezből, a tetejük hullámlemezből. A kiszuperált járművek, rozsdásodó vasidomok, és a különböző hulladékok romantikátlanságát, a Pazar vegetáció próbálta oldani — ez is újszerű látkép. A szárazdokkra került hajótestet munkás tisztogatta, hogy hamarosan kezdődhessen a festése. Távolabb hangos kopácsolás és felzúgott egy körfűrész is. Néhány teherautó is elporolt mellettünk, mert azért a burkolatlan út igencsak poros volt, de az is meglehet, hogy csak szimplán homokos volt. Hiába reménykedtünk lakott területben. A főútról csupán a kerítésen belül lévő melósok bádogszállásaival ismerkedhettünk: az ajtó előtt lóca, közelében kötélen száradó ruhák, és az elmaradni nem bíró szeméthegyek. Ránéztünk az órára és kocogásra váltottunk a kikötő felé. Szemből — nem kis meglepetésünkre — fiatal szemrevaló fehér nő érkezett gurulós bőrönddel. A kikötőben nem siette el a dolgát a pénztáros, pedig már-már indulófélben volt a komp. Felberregett a hajómotor, és a hátunk mögött szép lassan elmaradt a szürreális képet nyújtó trópusi sziget.