Alszik a kaszárnya
Ismét itt az este, kilenc már az óra.
Lelibbent a földre az éjszaka árnya.
Trombitál a kürtös épp takarodóra...
Elcsöndesül minden, alszik a kaszárnya.
Nyugovóra tért a sok fáradt katona;
Lepihenek én is, azaz csak pihennék,
De az én lelkemnek nincs nyugalma soha;
Gyötri, marcangolja a sok fájó emlék!
Minden, ami kedves volt szívemnek, messze
Tőlem, túl a távol kéklő hegyeken...
Szívem remeg: vajjon viszontlátás lesz-e?
Vagy e kárhozat talán a végzetem?
Durva zsákba zsúfolt priccs-szalma az ágyam,
Fejem alá teszem párnaként kezem...
Az éjji sötétben újra kél a vágyam,
Ha a tűnt időkre ráemlékezem.
Lassan, észrevétlen könny szökik szemembe,
Tovaröppent órák ezer szép emléke!
Ó, mily boldog voltam… ötlik most eszembe,
Milyen kár, hogy ennek mindörökre vége!
Éjfél van..., Az idő mily gyorsan eltellett!
Szemem elsiklik a sok alvó vitézen
S villamos zseblámpám halvány fénye mellett
A Maga kis képét hosszan el-elnézem...
...Lombos Avas alján, fehér lányszobában,
Puha párnák ölén álmodik Maga,
És ezalatt távol, zord hegyek honában
Magáról álmodik ott egy... közbaka...
Elveszett, katonaverseim egyetlen meglévő darabja
Trencsén, 1918. július