190. ÁLOMFEJTÉS – mélyrehatóan kielemezve (2023)

Szerencsésnek tarthatom magam, hogy saját példám alapján lehetőségem nyílt egy éveken keresztül ismétlődő, valós élethelyzetre visszavezethető, álomkonfliktus álom általi feloldásának megtapasztalására. Ébredés után olyan tisztán emlékeztem a feloldó álomra, hogy azt leírhattam, és elgondolkodhattam rajta. A konfliktusálmot véglegesen feloldó álom minden mozzanata értelmet nyert bennem.

1. Az álom leírása:

Beléptem a ház kapuján. Frissen felmosott lépcsőház fogadott. A megelégedettség érzésével indultam el az emeletre vezető lépcsőhöz. Megsejtettem, hogy a fal takarása mögött kezében felmosó fával ott fog állni a gyermekkorom óta jól ismert, de már régen a másvilágra költözött házfelügyelő.

– Nagyon szép tisztaság van itt! – jegyeztem meg őszinte elismeréssel.

– Köszönöm szépen! – érkezett a halk, meleg hangú válasz.

Elindultam az első emeletre. A középkorú asszony a sarkamban lépkedett – eközben az éles- és térlátásom fokozatosan megszűnt. Meglepetésemre a lakás biztonsági ajtaja tárva-nyitva, a kulcs a külső zárban – melyet ismét élesen láttam. Erős szívdobogás kapott el, beléptem az előszobába. A fürdőszoba ajtaja nyitva – odabentről kihallatszott a mosógép halk zümmögése. Ettől megnyugodtam, van itthon valaki. Bár a saját lakásomban tartózkodtam, mégis úgy köszöntem, mint ahogyan az elhunyt szüleim lakásába belépve emléküknek adózva szoktam:

– Sziasztok!

Az üdvözlést édesanyám fogadta, melyen kissé meglepődtem. Hangja hitelessége földbe gyökereztette a lábam. Valamilyen egyszerű kérdést tehettem fel neki, és ebben a pillanatban tudatosult bennem a feloldhatatlan ellentmondás, miszerint, ő már nem él. Megindult közöttünk a párbeszéd. A nappaliban az ágyon ült, ahogyan életének utolsó hónapjaiban egész nap tette. Továbbra is az előszobában tartózkodtam, ahol teljes sötétség vett körül, de őt mégis élesen láttam. Leírhatatlan békességet olvashattam le az arcáról.

Álmomban tisztában voltam a nemrég bekövetkezett tragikus valósággal. Nem arra gondoltam, hogy ez nem következett be, inkább arra jutottam, hogy visszajött engem megnézni. A végtelen nyugalom hangján beszélt hozzám. Gondoltam, az érintés érzete miatt meg kellene puszilni, de az eszem azt súgta, ne tedd, mert kiderül az igazság. Arra törekedtem, hogy egyszerű kérdésekkel megpróbálok az ellentmondás végére járni – ezt a tervet az ajtócsengő élethű hangja végérvényesen meghiúsította.

2. Az álomhoz kapcsolódó múltbeli tények, melyből a hosszú időn át ismétlődő álomkonfliktus származott:

A lépcsőházban, amíg a házfelügyelő erővel bírta, makulátlan tisztaság uralkodott. A női kar ereje fokozatosan gyengült. A takarítás nyűgét idővel magára vállalta a fia – ekkor már nem láttam. Nem volt százas a srác, mondjuk kilencvenes. Arca viszont nagy volt, mely mindkét értelembe véve értendő. A végén már egy vödör víz is elég volt a lépcsőház takarításához. Mindenki szemét szúrta a nemtörődömség, de akinek szólnia kellet volna érte hivatalból, nem tette. Én viszont egyszer szóvá tettem az anya és a velem lényegében egykorú fiú előtt. Sokatmondó, néma csend volt a reakció.

Pár évvel később egy aláírást igénylő ügy elintézése miatt becsengettem a házfelügyelőhöz: anyuka, fia és annak felesége voltak jelen. Kérésem visszautasításra került:

– Nem firkálok össze semmit sem – felelte lekezelőn.

A beállt síri csendet idővel megtörtem, és normál hangon megköszöntem a semmit, de még mielőtt kiléphettem volna a folyosóra, egy gunyoros „nagyon szívesen” volt az elbocsájtó szép üzenet.

Újabb évek teltek el. A korossá vált házfelügyelő teljesen lebetegedett, a lakást már nem hagyta el. Időközben fia több alkalommal zárt osztályra került.

Hazajövet beléptem a lépcsőházba – ekkor már régóta nem láttam. A félemeleten lévő házfelügyelői lakás ajtaja elé érkeztem, melyen egy keskeny, nyitható ablak volt. Mögötte ott várakozott a beteg asszony. Udvariasan megkért, hogy nézzem meg a szeméttároló ajtaját, nem felejtette-e benne a kulcsot a fia? Gondolkodás nélkül visszafordultam, a zárban nem volt kulcs, amit közöltem vele. Illő tisztességgel megköszönte a segítséget – én pedig szótlanul továbbmentem.

3. Az álom pszichéje:

Akaratomtól és szándékomtól függetlenül egyszer nagyon megbántottam a házfelügyelőt a szeretett és dédelgetett fia okán. A szívét erősen megsebző esetet mélyen eltemette magába. Az első adandó alkalommal elégtételt vett érte, de amikor úgy hozta a sors, hogy segítségért csak hozzám fordulhatott, gondolkodás nélkül megtette és megköszönte.

4. Az álom értelmezése:

Egy réges-régen általam megbántódott anya lelki terhe elraktározódott a tudattalanomban, mely idővel egy konfliktusfeloldó álom formájában alkalmasnak tartotta az időt, hogy a bennem meglévő „zárványt”, véglegesen megszüntesse. A tudattalan az ember tudatos énjét szolgálja. A konfliktus megoldásának alapképletét – hanggal kombinált vizuális és nem vizuális – kevert álom formájában tárta elém:

1. A tisztára felmosott lépcsőház látványa – az alapkonfliktus feloldása.

2. A tisztaság megdicsérése és az elismerés megköszönése – ezzel semmissé vált a családot ért sérelem.

3. Sarkamba lépkedve felkísért az emeletre – a házfelügyelő élete második felében magába fojtva hordozta fia megromlott szellemi képességének szívszomorító terhét. Az én látásbeli problémámat pedig ötvenöt éven keresztül az édesanyám. A két anya egymástól függetlenül hasonlatos szülői pályát élhetett át, ezért ilyen szempontból rokonlelkek voltak: osztozva családunk gyászában, lélekből indíttatva, felkísért az első emeletre.

4. A nyitva lévő lakásajtó és a zárban lévő kulcs – a végső feloldozás kezdetének képi szinonimája.

5. A munkában lévő mosógép – a feldolgozás alatt lévő régmúlt és a helyreálló rend formálódó jelképe.

6. A lakásomba megérkezve úgy köszöntem, mint egykor tettem szüleimhez belépve – ezzel megidéztem, tetemre hívtam édesanyámat.

7. A lakásban az ágyán ülve fogadott az édesanyám – mint ahogy őt életének utolsó pár hónapjában nap mint nap láthattam –, arcáról leírhatatlan békességet olvashattam le – a konfliktus álom végső feloldása.

8. Arra törekedtem, hogy egyszerű kérdésekkel megpróbálok az ellentmondás végére járni (álmomban tisztában voltam édesanyám közelmúltban bekövetkezett halálával, de túl életszerűnek hatott az álom. Ezt a tervet a valóságnak megfelelő élethű álombeli ajtócsengő-hang végérvényesen meghiúsította – más álmomban többször is előfordult a lakáscsengő hangjának megálmodása: ezt onnan tudom, hogy felébredve megkérdeztem a szobában tartózkodó feleségemtől, miért nem nyitja ki az ajtót.

Mindezek fényében: a konfliktusfeloldó álom nem akarta, hogy álmomban bizonyosságot nyerhessek édesanyám halála felől, úgy akarta, hogy ő továbbra is bennem éljen tovább, ezért a lakáscsengő hangját megálmodtatta velem – ezzel elérte a célját. Vajon miért kellett ennek így lennie?

Amennyiben ennek az álomnak a keretében rögzült volna édesanyám halálának ténye, úgy őt más konfliktusfeloldó álomba nem tudta volna bevonni.

5. Konklúzió:

A tudattalanunk talán az eredendő élet csírája óta magában elraktározza és mintaként hordozza az azóta megszerzett élettapasztalatot, melyhez sok mindenen túl hozzáadódik a jelen hozadéka is. A belső énünk belátása szerint gazdálkodhat ezzel a mérhetetlen kinccsel a lélek javára. Amennyiben fontossá válik számára egy értelmezhető, álom képében történő üzenet tudomásunkra hozatala, és ezt sikerül tökéletesen kiviteleznie, úgy részben feloldja a magunkban hordozott defekteket, másrészt, életirány utat mutat.