Alig állok a lábamon — mosolygó arc

Ne legyünk restek. A bazár szélében a meredeken ívelő aszfalton felkapaszkodunk a szigeten körbefutó országúthoz. A skala-potamiai bevált szállástól további combos szerpentin következik – erdős területre érkeztünk. Ismét egy korláttal eltorlaszolt lejáró. A balról induló, lábnyomot alig mutató dús növényzettel benőtt ösvényen körültekintően elindultunk lefelé. A tengerig tartó út felénél elhagyatott tégla lak. Belső üresen álló teréből hallgattam a fakoronák magasában kavargó szél zúgását. Ezalatt a víz felé indult Kati. Mint visszajőve elmondta, nem veszélytelen az út legvége, mert a felcsapódó hullámoktól a vizessé váló kövek rendkívül csúszósak. Könnyen tragédiával végződhet a könnyelműség.

Újra az országutat koptattuk. Mellette enyhén kiszélesedett a földsáv. Elhanyagolt külsejű szakállas férfi fenyőmézet árult. Helyesebben, inkább csak a kempingasztalra kitett méz kínálta magát, mert a torzonborz alak a közelben összeütött sufniban aludt vagy üldögélt naphosszat. A magasból időnként ráláttunk a kék vízre. Már csak a látványa is üdítő. Érdekes helyre érkeztünk. Az út mellett éltes korú fa áll, mely él és virágzik. Széles törzséből, méter magasból ivóvíz csordogál ki – a korhadt fatörzsbe hátulról slagot vezettek. Az országút itt jóval szélesebb, mint a mézárusnál. A tenger felé eső oldalon a kőpárkány előtt büfé kiülővel, a másik oldalon taverna terasszal. Utóbbi buszos csoportokra rendezkedett be – ez is a változás egyik példája. Országút ide vagy oda, kimondottan hangulatos környezet. Úti cél szempontjából két lehetőség között választhatunk, mindkettőt bejárjuk. Jobbra folyamatosan emelkedő szekérút nyílik. Arra tartunk.

Az út közelében pofásabb ház. Körülötte szétszórtan gazdasági épületek. A környezetet jelentő hegyoldalak telibe zöldek. Lombos fák és pineák. A hegyen távolabb viskószerű épület. Előtte meztelenül álló szakállas férfi napozik – talán ő lehet a mézárus. Fokozatosan egyre meredekebbé válik a köves út, egészen a hegycsúcsig. 550 méter magasan megtörölhettük a homlokunkat. A fától idáig tartó szakaszt Kati meseszépnek tartja. Ezen túlmenően három dolgot érdemes megemlíteni. A tengerre nyíló panorámát, és a hangosan búgó átjátszóállomást. Akárhányszor jártunk idefent, a légies mozgású széllel mindig találkoztunk. A hegyen át innen indul a piros turistajelzés Potámiába. Igen ám, de a sziklák takarásában olyan mély és rejtett üregek leselkednek a gyanútlan túrázóra, hogy a második vészhelyzet után késlekedés nélkül visszafordultunk. Megvolt a terv. A tetőről a járt úton visszaindultunk, majd a szekérútról balra kanyarodva a távoli falu felé tartottunk. Szemgyönyörködtető természeti látványossághoz érkeztünk: liánokkal sűrűn benőtt sziklafal, melyről széles sávban csurgott alá a víz. Ez a vidék gazdag ehető gombákban. Teknős és sikló mutatta magát. A forróságban a madarak inkább pihegtek, mintsem hallatták hangjukat. Enyhe lejtmenetbe ment át a csapás. Észrevettük azt a helyet, ahol a csúcsról induló és veszélyesnek tartott piros turistaút bal felől becsatlakozott az ösvénybe. Az üresen álló kecskeólakon is túl jártunk már. Több egyenlő értékű út között kellett választani. Szándékosan betévedtünk a szegényes portára információért. Hamarosan üdvözölhettük a ház ajtaján kilépő, és nagy szemeket meresztő háziasszonyt. Hátraarc után rátaláltunk a Potámiába vezető, erősen lejtős, köves csapásra. A templomnál kötöttünk ki. Jólesően leültünk falatozni. Helyi kiskamasz somfordált körülöttünk. Meghívtuk magunk mellé. Mindezt a távolból látta az anyja, aki tányéron süteményt tett elénk. Témává vált a nem látás. Kis barátunk játékból behunyt szemmel belemerült a fehér bottal való közlekedés rejtelmeibe. Pár nappal később az Aranyparton a vízben találkoztunk vele: fülig érő mosolygóarc nézet ránk. A rövid kitérő után térjünk vissza oda, ahol a műút szélében magasodó fatörzsből édes víz tört elő.

Lábgyötrő lefelé trapp után végre szétnézhettünk a rém hosszan elterülő Kinirában. Alvó falu. A túlsó végében leltünk rá az életmentő marketre. A behűtött üdítő mellé került jégkrém is. Kiegyenlítettük a számlát. Sokatmondóan intett felénk a kereskedő. A hátsó traktus végében az ajtót szélesre tárta előttünk, és tessék: tengerre néző árnyékos teraszon foglalhattunk helyet.

Mielőtt folytatódna az egy útra felfűzött szigettel való ismerkedés, néhány kiragadott érdekesség. Limenastól Aliki 31 kilométerre a sziget délkeleti csücskében fekszik. Két öblét félsziget köti össze. Időszámítás előtt VII. században lakták már. A fennmaradt emlékek a part menti épületek mögött látogathatók. A település szélében az ókortól a bizánci korig márványbánya üzemelt. Nem csak a parton megfigyelhető különleges márványformák és medencék érdekesek, hanem a tengerben lévő teljesen sima felületű márványlapokon közlekedés élménye is. Csúszós, mint a tükörjég vagy talán annál is jobban. Nem maradhatott ki az ortodox kolostor sem. Mézet árultak donációért. Theologos faluban a házak falai a természetből való kövek. Lapos tetejük palakőzet. A településen táblák jelzik a Kefalogourna vízesései és medencéi helyét. Nevét a fejformára emlékeztető szikláról kapta, ahonnan előtör a víz. Az Agia Vassiliki forrásából származó vizekkel együtt két vízesést hoznak létre, amelyek zuhatagként ömlenek a természet alkotta medencébe. Távolabb lépcsőzetesen utat törve két medencét vájt ki, amelyben a bátrak úszhatnak. A vízeséseket buja vegetáció veszi körbe. Alig hatol át rajtuk a napsugár. Nyáron jártunk ott. Vékonykán csordogált a vízesés. Térjünk vissza a félretett aszfaltcsíkhoz.

Kinirától indulunk tovább. Autó nélkül nehézkes megközelíteni a Giolát. Mi az oda úthoz igénybe vettük a napi egy szem körjáratot, melyre kora délelőtt szálltunk fel Skala-Potámiában, hogy a természet alkotta látványosságtól késő estére gyalogosan visszaérkezhessünk. A buszról leszállva semmilyen útba igazító tábla nem jelezte a helyet. A műúttól fedetlen és köves terepen fél óra alatt érhető el a tenger által kivájt sziklamedence. Három oldalról fal övezi. A tenger felé eső része természet alkotta kőgát, mely egyben hullámtörőként is szolgál. A sziklaperemről a bátrabbak fejest vagy talpast ugorhatnak, mások létra segítségével csobbanhatnak. Nem veszélytelen benne tartózkodni.

Egyik alkalommal, a vízből frissen kimentett hölgy pihegve elmélkedett az újjászületésén. A tenger kiszámíthatatlansága minket is majdnem végveszélybe sodort, pedig a kőmedence szélében tartózkodtunk. Hangfelvételt készítettünk a sziklafalnak csapódó hullámokról. A víz tőlünk két-három méterrel lejjebb ostromolta a függőleges falat. De a semmiből érkezett egy olyan magas hullámtaraj, amely már vitte is az egyik mikrofonszivacsot. Amennyiben fél méterrel magasabb, mindkettőnket magával ragadott volna. Onnan nem lett volna visszaút.

Utazásaink során első ízben betársultunk egy bérautóba. Egy percet sem unatkoztunk a nálunk fiatalabb házaspár társaságában. Az életmód tanácsadóként dolgozó hölgy a spontán ötletgazdagság utolérhetetlen fenoménja. Férje, a minden feladatra azonnal készen álló, iróniát vastagon hintő típus. Pazar kettősüket a következőképpen fogalmaztam meg: Úgy érzem magam veletek, mintha a Hurrá, nyaralunk! című feledhetetlen olasz filmvígjáték részese lennék. Autóból ki, autóba vissza – ekként telt a nap jelentős része.

Az igazsághoz hozzátartozik, piszkos meleg napot fogtunk ki. Kívánságukra, a nap utolsó felvonásaként számukra szakrális helyre gurultunk. A Waldorf iskola németországi képviselői tizenkét nagyobb követ állítottak fel mértani alakzatban a tengerparton. Tették, miután kiszámították, hogy azon a helyen, az ilyen meg olyan összetevők és együttállások alapján az univerzumból érkező energia leghatékonyabb átadására lesznek képesek a kövek. A tettre kész házaspár mély meggyőződéssel beállt a kövek mértani középpontjába, és a kozmikus energiát sejtszintig magukba szívták. Ezalatt tőlük pár tíz méterrel távolabb, egy padon csendesen ücsörögtünk Katival. Sajátságosan, teljesen kilazulva éreztem magam, mintha rajtam kívül senki és semmi más nem lenne a nagyvilágban – erről persze nem szóltam. Közel egy óra telt el így. Szedelőzködtünk.

A szállásig ránk váró 40 kilométer közben továbbra sem unatkoztunk. Nevetgélve szálltunk ki az autóból. Egymás mellett állva búcsúzkodtunk, amikor a minden pillanatban kreatív hölgy mosolyogva elcsicseregte magát:

— Olyan fáradt vagyok, hogy alig állok a lábamon!