Vidám napot / alapélmény...,

Milyen érdekes, hogy ez a kisgyermekkori eset ennyire élénken bevésődött a tudatomba.

Alsós lehettem. A vakáció szabadidős ruházata megegyezett a fiús tornazsák kisdobos szellemiségű hivatalos tartalmával: fekete színű tornanadrág, fehér trikó, torna cipő. Csont sovány testem és pipaszár lábam barna, ahogy ez ilyen gatyarohasztó évszakban elvárható. Arra lettem figyelmes, hogy a járdán velem szembe jön egy szokatlanul kinéző és viselkedő bácsi. A kánikulában hosszú ujjú begombolt ing takarta felső testét, hosszú pantallót viselt, zokniba bújtatott lába zárt cipőben. Arca hófehér, kezében pedig egy fehér bot, amit jobbra-balra lóbált maga előtt. Kővé dermedten megálltam. Alaposan szemügyre vettem őt, és miután kibámészkodtam magam, nagy csodálkozva mentem a dolgomra, játszani. Hazaérve eszembe jutott a fura látvány, és elmeséltem anyukámnak. — Egy vakot láttál — kaptam magyarázatnak.

Miért válhatott alapélménnyé ez a történet? Húsz évvel később már én sem láttam. Viszont, ennek az élesen bevésődött emléknek betudhatóan már az elején megfogalmazódott bennem a látásvesztés állapot öntevékeny feldolgozásának egyértelmű zsinórmértéke: nem akarok vakká válni! — és azóta egyszer sem gondoltam magamra ekként. Ez a következetesen végigvitt fundamentum éppen azt a lehetőséget adta meg a számomra, ami az élet egyik legfontosabb aspektusa, hogy: idővel önálló személyiséggé válhassak. Akinek sikerül, ez válhat felnőttkorának alapélményévé...