A körfolyosó és a szenteskedő

Anyu gyakran vágja arcomba okosban, hogy megint szószátyár, felvágott nyelvű voltál, Johanna. Ilyenkor íjként belém áll az ideg, de hopp és már sehol. Tőle örökölhettem, de ha ezt megmondanám neki, előle kifuthatnék a világűrbe, persze ahogy ismerem, a palacsintasütővel utolérne. Nem tagadom, nem vagyok tucatgimnazista. Kockás szemüvegen át falom a könyveket, minden érdekel. Szeretek témákon vagy csak úgy elgondolkodni, beszélgetni. Gyakran beleképzelem magam mások bőrébe és megpróbálok az ő fejükkel gondolkozni. Ebben segít a színjátszókörben szerzett sokrétű tapasztalat, de még így sem egyszerű. Mindenesetre nem szeretnék a deszkák felkent apostolává válni. A pörgés mellett szükségem van a nyugira is,de ha valaki beletipor a lelkivilágomba, nyelvemmel kiütöm.

Belvárosi körfolyosóról nyíló tágas lakásban élek a szüleimmel, a későn érkezett féléves kisöcsémmel és Kóborral, a keverékkel. Imádom Bendegúzt, akit naponta kapok a karomba. Még olyan semmi kölyök, de majdcsak kinövi magát. Anyától tejet bőven szopizhat. A múltkor belekóstolhattam, a cukor édes manna majdnem kiviharzott a számból. Azóta fennhangon sajnálom az öcsköst. Bosszantásból szájából néha kilopom a cumit és mímelem, mintha én pipáznék vele. Ha felsír, odaviharzik mellém a keverék és fülzsírkiugrasztó ugatással adja tudtomra a kis dög, hogy váljak rendes lánnyá. Kedvéért mindenre kapható vagyok. Amúgy nagyon jó fej. Nálunk folyamatosan zajlik az élet. Most lapozok és egy nagyot visszaugrok az időben.

Évekkel ezelőtt a televízióban olyan gyerekeket mutattak, akik tízéves korom meglátása szerint, rémesen néztek ki és viccesen mozogtak. Születésüktől fogva mozgáskorlátozottak, nem tehetnek róla — mondta anya és apa is. Elég nagy baj ez nekik, meg a szüleiknek is. Sok-sok szeretetre és törődésre szorulnak. Igaz, csak futólag pillantottam bele a dokumentumfilmbe, de amit láttam belőle, attól a magasságos égig állt a tüsi hajam, az orromról pedig lecsúszott a szemüveg. Fél napon át keresgéltem a lakásban, mire megtaláltam a fülemen. Megérintett a bicebóca gyerekek sorsa. Sokat gondolkodtam felőlük. Nem értettem, hogy miért nem játszanak velük, hogy ők is megtanulhassanak játszani. Akkor olyan elevenek lehettek volna, mint amilyen én voltam és vagyok.

Nem véletlenül meséltem el ezt az emléket. Régóta nem foglalkoztatott a mozgi gyerek téma és mégis, egyik hónapokkal ezelőtti álmomban előjött. Szerintem feldolgozásra várt bennem. Ébredés után olyan életszerűen emlékeztem a kópiára, mintha a tiszta valóság lett volna. Az álmot elkezdtem tinédzser fejjel értelmezni és helyére tenni. Elmesélem úgy, mintha most kezdődne:

Szüleim Bendegúzzal és a keverékkel rokont látogatni mentek, Egyedül maradtam otthon. Nem vagyok nagy tévés, de a monitor előtt ragadtam. Mediterránról szóló természetfilmet adtak: a magas zöld hegyek, a különböző kékes árnyalatot öltő tenger, a fehér tarajú hullámok szikláknak csapódó és a magasban szétfreccsenő cseppjeinek látványa, valamint a szikrázó napsütés. Váratlanul nagy kontrasztja lett.

Nem szólalt meg a lakáscsengő, mégis a mellettem lévő székre egy harmincas férfi huppant le. Nem köszönt. Meglepve néztem rá, de ő úgy tett, mintha ott sem lennék. Furcsállottam a dolgot. Oldalról nézve semmilyen furit nem találtam rajta: póló, farmer és a csukája sem volt lyukas. Eszembe jutott a nem rég ott hagyott természetfilm. Kissé sajnálkozva láttam,véget érhetett, mert már a Pethő Intézetben folyó terápiás munkát mutatták. Kezdtem elmélyedni benne, amikor érzelemtől mentes hangon megszólalt a férfi:

— A régi görögök tették helyesen, amikor az ilyen hitvány kölyköket lehajították a Taigetoszról.

Kijelentése mellbe vágott. Rögvest eszembe jutott, úgy ült le mellém, mintha itt sem lennék. Valamilyen lelki vagy pszichés defektje mégis csak lehet. Feléje fordulva ártatlan képpel megkérdeztem:

— Miért dobták le őket?

— nem akartak bajlódni velük és az ablakba sem akarták kitenni őket.

— Szerinted igazuk volt?

— Szükségszerű lehetett számukra. Létszámukhoz képest lehet, hogy kevés volt a termőföld, gyakran érhette hódító támadás őket. Hasznavehető emberekre volt szükségük. Nem volt helye köztük a selejtnek.

— Mit tennél, velem?

Felém fordult, végignézett rajtam, majd újból a képernyőt bámulta és semleges hangon ennyit mondott:

— Utánuk dobnálak, mert szemüveget viselsz.

— Mi a bajod vele? — rengeteg szemüveges ember szaladgál a nagyvilágban.

— Nem vagy tökéletes — a fagyosságtól sütött a hangja.

— A kisöcsém és a szüleim ?

Felém fordult, arcát szemből láthattam. Aha, a szeme. Igen, a szeme nem stimmel, olyan üres, vagy hideg, vagy tudja a búbánat. Valamit mégis csak elszerkesztett rajta, a teremtő.

— Mondjál róluk valamit.

— Az öcskös féléves. A szüleim nem nyolc órát, hanem látástól mikulásig dolgoznak.

— Utánad küldeném őket is, mert a bárgyú arcú öcséd nem tud még beszélni sem, a szüleid pedig csak teddide-teddoda munkára alkalmasak. Messze állnak a tökéletestől.

— Tudod-e, hogy milyen évszámot írunk?

— Ez meg hogyan jön ide?

—Te a spártaiak idejéből, az ő nézetrendszerükből kiindulva ítélkezel a mai ember felett. Ez tiszta defekt. Vagy a jelenből kiindulva teszed?

Nem válaszolt. Mintha meg sem hallotta volna.

— Van gyereked?

— Három és fél.

— Hogy-hogy?

— A negyediket a szíve alatt hordja a feleségem.

— Nem kívánom nektek, de mit tennél, ha bicebóca lenne? Őt is lehajítanád, a Taigetoszról?

Észrevehetően behúzta a nyakát. Egy percet vártam, mire megszólalt:

— Belzebub végleg elvette az eszedet, ha egyáltalán volt. Ilyesmi velünk nem eshet meg.

— mi lenne, ha holnapután te is ugyanolyan lennél, mint a dokumentumfilmben látott gyerekek?

Láttam rajta, alaposan meglepődött a kérdésen, de kisvártatva összeszedte magát. Pöckösen kihúzta a derekát és katonásan kijelentette:

— Teológiát végeztem. Szent embert tisztelhetsz bennem. Tökéletes vagyok.

— Mi a foglalkozásod?

Sokáig nem felelt rá. Mintha megint zavarba jött volna.

— Műszerész.

— Akkor én inkább egy valódi és igazi szent gyerek szeretnék lenni! — és a képébe vigyorogtam.

— Te nem lehetsz szent gyerek, mert nem teológiát végeztél, hanem általános iskolát.

— De én nem akarok a mélybe zuhanni! — húztam el orra előtt az átlátszó mézesmadzagot.

Sokatmondóan legyintett a kezével, jelezve, őt nem érdekli, hogy én momentán mit akarok. Felállt a székről, és ennyit felelt:

— Indulok megkeresni a Taigetoszt. Ha megtalálom, visszajövök érted.

Kisietett a lakásból. Utánarohantam és a körfolyosón megfogtam a karját. Megpróbálkoztam a lehetetlennel. Szép szóval kérleltem, ne menjen el, ne keresse meg a Taigetoszt. Onnan engem, de mást se dobjon le. Ne legyen szent ember, legyen inkább a barátom.

Mint a hétfejű sárkány, úgy okádta rám a tüzes szavakat:

— Hagyjál békén. — engedd el a karomat, ne akarj a barátom lenni, ne zavarj meg a szent küldetésben.

— Tudod mit? — te álnok szent emberfajzat. Én is megkeresem a Taigetoszt és ha megtalálom, akkor téged, mint a kisöcsém szaros pelenkáját, úgy váglak le a tetejéről. Majd megtudod, hogy milyen remek érzés onnan lezuhanni.

Ettől teljesen kétségbeesett a lelketlen ember és mint egy beszédhibás úgy dadogta, hogy:

— Ne beszélj hülyeségeket — azt sem tudod, hogy hol van a Taigetosz. Te csupán egy ostoba szemüveges lány vagy. Semmi több.

— Tévedsz! — engem minden és mindenki érdekel. Még te is. Tudod-e, hogy miért? Mert szeretek játszani!

Azt nem fűztem hozzá okosban, hogy én már úgy teszek vele, mint ahogyan a falusi macska a templom szürke eminenciásával. A játék végén rávetem magam és megroppantom a gerincét.

— Én egy tökéletes szent ember vagyok, nem szoktam játszani.

— Akkor te nagyon unalmas alak lehetsz — én viszont imádok játszani, mert szerencsére nem vagyok szentfazék.

— Tudod-e, hogy mi a legjobb játék a világon? — a körfolyosó!

Persze értetlenkedve kérdezte a faszent, hogy:

— Mi az a körfolyosó? — miért jó az?

— A körfolyosón összetalálkozhatnak a lakók és kedvükre beszélgethetnek. Kiváló hely a belvárosi apróságoknak is, mert ott nyugodtan lehet ugrálni, futni, háromkerekűzni, és labdázni. De a legjobb benne az — folytattam vörösre megtüzesítve a nyelvem hegyét — hogy onnan le lehet hajítani az olyan tök buta embereket, akik azt képzelik magukról, hogy tökéletesek és szentek. De én nem vagyok olyan buta gyerek, hogy bántsam az olyan szent embereket, akik maguktól is képesek onnan leugrani: na, mutasd csak meg hogyan is kell csinálni?!

A hallottaktól elfehéredett a sátáni lény pofája. Karmos csámpás lábát és a bojtos végű farkát, meg a szaros vasvilláját nyaka közé kapva, elrohant a kapukijáró felé , pedig jól tudhatta volna, hogy az emberközpontú ház körfolyosója soha nem válhat az ókori spártaiak véres Taigetoszává.

Szemem elől végérvényesen eltűnt a nyomorult alak. Körbenéztem. A váratlan látványtól elkerekedett a csipám. A házbeli gyerekek helyett, egymással önfeledten játszó, mosolygó és nevetgélő bicebóca gyerekkel volt tele a körfolyosó. Közéjük rohantam boldogan és nagyot játszottam velük.