A körfolyosó és a szenteskedő

Anyu gyakran vágja arcomba okosban, hogy megint szószátyár, felvágott nyelvű voltál, Johanna. Ilyenkor íjként belém áll az ideg, de hopp, és már sehol. Tőle örökölhettem, de ha ezt megmondanám neki, előle kifuthatnék a világűrbe, persze ahogy ismerem, a palacsintasütővel utolérne. Nem tagadom, nem vagyok tucatgimnazista. Kockás szemüvegen át falom a könyveket, minden érdekel. Szeretek témákon vagy csak úgy elgondolkodni, beszélgetni. Gyakran beleképzelem magam mások bőrébe, és megpróbálok az ő fejükkel gondolkozni. Ebben segít a színjátszókörben szerzett sokrétű tapasztalat, de még így sem egyszerű. Mindenesetre nem szeretnék a deszkák felkent apostolává válni. A pörgés mellett szükségem van a nyugira is, de ha valaki beletipor a lelkivilágomba, nyelvemmel kiütöm.

Belvárosi körfolyosóról nyíló tágas lakásban élek a szüleimmel, a későn érkezett, féléves kisöcsémmel és Kóborral, a keverékkel. Imádom Bendegúzt, akit naponta kapok a karomba. Még olyan semmi kölyök, de majdcsak kinövi magát. Anyától tejet bőven szopizhat. A múltkor belekóstolhattam, a cukor édes mannába, majdnem kiviharzott a számból. Azóta hangosan sajnálom az öcsémet. Bosszantásból a szájából néha kilopom a cumit, és mímelem, mintha én pipáznék vele. Ha felsír, odaviharzik mellém a keverék, és fülzsírkiugrasztó ugatással adja tudtomra a kis dög, hogy váljak rendes lánnyá. Kedvéért mindenre kapható vagyok. Amúgy nagyon jó fej. Nálunk folyamatosan zajlik az élet. Most lapozok, és egy nagyot visszaugrok az időben.

Évekkel ezelőtt a televízióban olyan gyerekeket mutattak, akik akkori, tízéves kori meglátásom szerint rémesen néztek ki, és furcsán mozogtak. „Születésüktől fogva mozgáskorlátozottak, nem tehetnek róla” – mondta anya és apa is. Elég nagy baj ez nekik és a szüleiknek is, sok-sok szeretetre és törődésre szorulnak. Igaz, csak futólag pillantottam bele a dokumentumfilmbe, de amit láttam belőle, attól az égig állt a tüsi hajam, az orromról pedig lecsúszott a szemüveg. Fél napon át keresgéltem a lakásban, mire megtaláltam a fülemen. Megérintett a bicebóca gyerekek sorsa. Sokat gondolkodtam rajtuk. Nem értettem, miért nem játszanak velük, hogy ők is megtanulhassanak játszani. Akkor olyan elevenek lehettek volna, mint amilyen én voltam és vagyok.

Nem véletlenül meséltem el ezt az emléket. Régóta nem foglalkoztatott a „mozgi gyerek” téma, és mégis, egy hónapokkal ezelőtti álmomban előjött. Szerintem feldolgozásra várt bennem. Ébredés után olyan életszerűen emlékeztem a képsorokra, mintha a tiszta valóság lett volna. Az álmot elkezdtem tinédzserfejjel értelmezni és a helyére tenni. Elmesélem úgy, mintha most kezdődne:

Szüleim Bendegúzzal és a keverékkel rokont látogatni mentek, én pedig egyedül maradtam otthon. Nem vagyok nagy tévés, de most a monitor előtt ragadtam. Mediterrán tájakról szóló természetfilmet adtak: magas zöld hegyek, a kék különböző árnyalatait öltő tenger, a fehér tarajú hullámok szikláknak csapódó és a magasban szétfreccsenő cseppjei, valamint a szikrázó napsütés. Váratlanul nagy kontraszt következett.

Nem szólalt meg a lakáscsengő, mégis a mellettem lévő székre egy harmincas férfi huppant le. Nem köszönt. Meglepve néztem rá, de ő úgy tett, mintha ott sem lennék. Furcsállottam a dolgot. Oldalról nézve semmi kivetnivalót nem találtam rajta: póló, farmer, és a csukája sem volt lyukas. Kissé sajnálva láttam, hogy véget ért a természetfilm, mert már a Pető Intézetben folyó terápiás munkát mutatták. Kezdtem elmélyedni benne, amikor érzelemtől mentes hangon megszólalt a férfi:

— A régi görögök tették helyesen, amikor az ilyen hitvány kölyköket lehajították a Taigetoszról.

Kijelentése mellbe vágott. Rögvest eszembe jutott, hogy úgy ült le mellém, mintha ott sem lennék. Valamilyen lelki vagy pszichés defektje mégiscsak lehet. Feléje fordulva ártatlan képpel megkérdeztem:

— Miért dobták le őket?

— Nem akartak bajlódni velük, és az ablakba sem akarták kitenni őket.

– Szerinted igazuk volt?

– Szükségszerű lehetett számukra. Létszámukhoz képest kevés volt a termőföld, gyakran érhette őket hódító támadás. Hasznavehető emberekre volt szükségük. Nem volt helye köztük a selejtnek.

– Mit tennél velem?

Felém fordult, végignézett rajtam, majd újból a képernyőt bámulta, és semleges hangon ennyit mondott:

– Utánuk dobnálak, mert szemüveget viselsz.

– Mi a bajod vele? Rengeteg szemüveges ember szaladgál a nagyvilágban!

– Nem vagy tökéletes.

A fagyosságtól sütött a hangja.

– És a kisöcsém meg a szüleim?

Felém fordult, arcát szemből láthattam. Aha, a szeme. Igen, a szeme nem stimmel, olyan üres vagy hideg, vagy tudja a búbánat. Valamit mégiscsak elszabott rajta a Teremtő.

– Mondjál róluk valamit!

– Az öcsi féléves. A szüleim nem nyolc órát, hanem látástól mikulásig dolgoznak.

– Utánad küldeném őket is, mert a bárgyú arcú öcséd még beszélni sem tud, a szüleid pedig csak teddide-teddoda munkára alkalmasak. Messze állnak a tökéletestől.

– Tudod te egyáltalán, hogy milyen évszámot írunk?

– Ez meg hogyan jön ide?

– Te a spártaiak idejéből, az ő nézetrendszerükből kiindulva ítélkezel a mai ember felett. Ez teljesen abszurd. Vagy talán a jelenből kiindulva teszed?

Nem válaszolt. Mintha meg sem hallotta volna.

– Van gyereked?

– Három és fél.

– Hogyhogy?

– A negyediket a szíve alatt hordja a feleségem.

– Nem kívánom neked, de mit tennél, ha bicebóca lenne? Őt is lehajítanád a Taigetoszról?

Észrevehetően behúzta a nyakát. Egy percet vártam, mire megszólalt:

– Belzebub végleg elvette az eszedet, ha egyáltalán volt. Ilyesmi velünk nem történhet meg.

– Mi lenne, ha holnapután te is ugyanolyan lennél, mint a dokumentumfilmben látott gyerekek?

Láttam rajta, hogy alaposan meglepődött a kérdésen, de kisvártatva összeszedte magát. Pöckösen kihúzta a derekát, és katonásan kijelentette:

– Teológiát végeztem. Szent embert tisztelhetsz bennem. Tökéletes vagyok.

– Mi a foglalkozásod?

Sokáig nem felelt. Mintha megint zavarba jött volna.

– Műszerész.

– Akkor én inkább egy valódi, igazi szent gyerek szeretnék lenni! – vigyorogtam a képébe.

– Te nem lehetsz szent gyerek, mert nem teológiát végeztél, csak az általános iskolát.

– De én nem akarok a mélybe zuhanni! – húztam el az orra előtt az átlátszó mézesmadzagot.

Sokatmondóan legyintett, jelezve, hogy őt egyáltalán nem érdekli, mit akarok én momentán. Felállt a székről, és ennyit felelt:

– Indulok megkeresni a Taigetoszt. Ha megtalálom, visszajövök érted.

Kisietett a lakásból. Utánarohantam, és a körfolyosón elkaptam a karját. Megpróbálkoztam a lehetetlennel: szép szóval kérleltem, hogy ne menjen el, ne keresse a Taigetoszt. Onnan engem – de mást se – ne dobjon le. Ne akarjon szent ember lenni, legyen inkább a barátom.

Ő viszont, mint a hétfejű sárkány, úgy okádta rám a tüzes szavait:

– Hagyjál békén! Engedd el a karomat, ne akarj a barátom lenni, ne zavarj a szent küldetésemben!

– Tudod mit, te álnok szentemberfajzat? Én is megkeresem a Taigetoszt, és ha megtalálom, úgy váglak le a tetejéről, mint a kisöcsém szaros pelenkáját! Majd megtudod, milyen remek érzés onnan lezuhanni!

Ettől teljesen kétségbeesett a lelketlen ember, és mint egy beszédhibás, úgy dadogta:

– Ne beszélj hülyeségeket! Azt sem tudod, hol van a Taigetosz. Te csupán egy ostoba, szemüveges lány vagy. Semmi több.

– Tévedsz! Engem minden és mindenki érdekel. Még te is. Tudod, miért? Mert szeretek játszani!

Azt már nem fűztem hozzá, hogy úgy teszek vele, mint a falusi macska a templom egerével: a játék végén rávetem magam, és megroppantom a gerincét.

– Én egy tökéletes, szent ember vagyok, nem szoktam játszani.

– Akkor te nagyon unalmas alak lehetsz! Én viszont imádok játszani, mert szerencsére nem vagyok szentfazék. Tudod-e, mi a legjobb játék a világon? A körfolyosó!

Persze a faszent értetlenkedve kérdezte:

– Mi az a körfolyosó? Miért jó az?

– A körfolyosón összetalálkozhatnak a lakók, és kedvükre beszélgethetnek. Kiváló hely a belvárosi apróságoknak is, mert ott nyugodtan lehet ugrálni, futni, háromkerekűzni és labdázni. De a legjobb benne az – folytattam, megtüzesítve a nyelvem hegyét –, hogy onnan le lehet hajítani az olyan tökbuta embereket, akik azt képzelik magukról, hogy tökéletesek és szentek. De én nem vagyok olyan buta gyerek, hogy bántsam azokat a szent embereket, akik maguktól is képesek onnan leugrani. Na, mutasd csak meg, hogyan kell csinálni!

A hallottaktól elfehéredett a sátáni lény pofája. Karmos, csámpás lábát, bojtos végű farkát és a szaros vasvilláját a nyakába kapva elrohant a kapualj felé. Pedig jól tudhatta volna: egy emberközpontú ház körfolyosója soha nem válhat az ókori spártaiak véres Taigetoszává.

Szemem elől végérvényesen eltűnt a nyomorult alak. Körbenéztem, s a váratlan látványtól majd kiugrott a szemem. A házbeli kishaverok helyett önfeledten játszó, mosolygó és nevetgélő bicebócákkal volt tele a körfolyosó. Boldogan rohantam közéjük, és egy jót játszottam velük.