A kalengyárium titka

A verem sarkában gubbasztó, tapasztott falú ház tetejének csúcsa éppen csak kimagaslott az utca szintje fölé. Átellenes oldalában fából tákolt lépcsősor vezetett a mélybe. Odalent egy derékban erősen meghajlott, púpos anyóka tengette napjait. Élete folyhatott volna eseménytelen egyhangúságban is, ám a környékbeli csibész kölykök időről időre megdobálták kövekkel. Ilyenkor minden ügyességét latba vetve próbált kilesni az üregből – mindhiába. Tehetetlen dühében meg-megrázta kampós botját, de a kereket oldó bitangok addigra már hetedhét ország határán is túl jártak.

Félhangosan zsörtölődve battyogott be a házba, és leült a konyhaasztalhoz. A fiókból papírt és plajbászt húzott elő, megnyálazta a grafit végét, majd levelet kezdett körmölni:

idézetblokk

„Szeretett Gondolina nővérem! Alig látok a méregtől, fel is tettem az orromra a pápaszemet. A szutyokmarcik gazembersége miatt füstölgök. Ma valóságos kőzáport zúdítottak rám. Egy kondér kőlevest is főzhetnék belőle, de a fene úri gyomruk biztosan nem venné be. Múltkor azt írtad jó tanácsként, hogy az öreg botot tizenháromszor rázzam meg utánuk. Hiába, az emeletes házak dzsungelében ez hatástalan praktika. Mit tegyek? Ölellek szeretettel: Pupolina.”

A tenyérnyi falusi parasztház az udvar végében árválkodott. Zsindelye félig beszakadt, kéménye kajlán az ég felé, az utcai kapu pedig a kerítéssel együtt emberemlékezet óta hiányzott. A telket a többi oldalról sűrű csalános fonta körbe. A portának két megbízható őrzője akadt: egy hegyes szarvú bakkecske és egy kuvasz. A népnyelv a kecske szarvára gyermekcsínyeket regélt, a kutyának pedig feneketlen gyomrot tulajdonított – ott nyerték el méltó büntetésüket a szófogadatlan gézengúzok. Hírüktől hallomásból is remegtek az ujjszopók. Az udvar előtt a körmüket rágó sihederek futásnak eredtek, s a náluk idősebbek is alig mertek a szemük sarkából a négylábúakra lesni. Ám még náluk is félelmetesebb hírben állt maga Gondolina. A csengettyűs misén egyszer dörgő hangon szólalt meg a tisztelendő úr, és a térdeplő hívek tudomására adta: jóllehet a matróna Isten szeretett gyermeke, ám ő már a nyájon kívülről pislogja az ég magasát. A kitaszítással felérő dörgedelem csirizként tapadt meg a hírbe hozott néne fejében, aki így fortyant fel:

– Errefelé jártában igazán befordulhatna ide az udvarba a Jóisten! Hellyel is kínálnám a lesőpadon. Igaz, idő rágta portéka, talán össze is roskadna a feneke alatt. Nem is lenne olyan nagy kár érte. Így legalább nemcsak a felhők fölül látna rá a világra, hanem alulnézetből is megismerhetné!

A kakaskukorékolást követően Gondolina kimászott a dunyha alól. Tett-vett a sparhelt körül, majd kilépett az udvarra. A lóca szélén postagalamb várakozott pihegve, lábán borítékba rejtett levéllel.

– Na várj csak, lelkem tubicája, mindjárt kifizetem a fáradozásod díját – mondta, és a kasból kivett maroknyi búzaszemet vetett elé. Felbontotta a borítékot, s mire a déli harangszó megszólalt, az orrához tartva kisilabizálta az ákombákom betűket.

– Ejnye, a teringettét! Hát ezek a szaros pelenkájukból épp csak kimosott, naplopó városi betyárok nem férnek a bőrükbe? – összegezte a sorokat. – Úgy látszik, testre szabott fazonigazításra szorulnak a lelkecskéim!

A kalyiba mögé botorkált. Az udvarból a padlásra széles palló ívelt fel. Még József, az ács készítette, akinek a családfáján kizárólag Józsefek lógtak, és valamennyien beleszülettek az ácsmesterségbe. A deszka elé odagördítette a nyikorgó kerekű taligát, elébe fogta a kuvaszt, majd beleült e fura hintóba. Öreg botjának végével megkoppintotta az ásítozó jószág kobakját, aki vette a lapot, és meglódult felfelé, egyenest a zsindely alá. Gondolina szeme nagysokára rátalált az egyetlen ládikóra. Beletúrt a dobozba, s rengeteg nyöszörgés és derékfájás árán végül a kezében tartotta a megsárgult

lapokból álló, mindentudó kalengyáriumot. Alaposan belelapozott. Már-már a sajtképű teliholddal megtámogatott csillagos égbolt világított be a lyukas tetőn át, amikor végre rátalált a megoldásra.

Visszaútra is akadt dolga a galambnak. A válaszlevelet bizakodva bogarászta Pupolina, s az alábbi sorokat szűrte ki belőle:

idézetblokk

„Kedves húgocskám! Még a fényesen kivilágított mennybolt is segítségemre sietett a betűkkel megrajzolt, édenkerti almafáig tartó kutatóutam sikeres végigjárásában. Szerencsére Bundás kutya is ráért, a nagy ácsorgásban megfáradva helyet foglaltam rajta. De még ez is jobb volt, mint talpon maradni. Ha az eszemet nem felejtem megint az udvaron, egy bakkecskemekegéssel felérő idő alatt végezhettem volna. De elölről lapoztam fel a paksamétát, és persze, hogy a legutolsó oldalon találtam rá a fortélyra…”

Nagy gond emésztette a fiatal tanítónénit. Sokadszorra töprengett el a gyerekeknek szánt feladaton, amikor enyhe bizsergést érzett, s a fejéből szikraként pattant ki a megoldás. Másnap a negyedikesek osztályában a katedra elé lépett.

– Tessék figyelni, gyerekek! – csitította a zajongást. – Közeleg a gyermeknap. Ezúttal nem titeket ajándékoznak meg ezen a jeles napon, hanem nektek kell jó példával elöl járnotok.

Enyhe morajlás kapott szárnyra, de egy határozott „csitt” azonnal elhallgattatta őket.

– Hármas csoportokba osztottalak benneteket. Sorolom, kinek hova kell mennie. Tudnak érkezésetekről, bátran kopogtassatok be a címeken!

Nagy izgalom támadt a nebulók között. A megnevezett csapatok tagjai kisebb-nagyobb elánnal vették tudomásul a rájuk kiosztott címeket és neveket, csak az utolsónak maradt osztag tagjai némultak el a tanítási nap végéig. Hazafelé tartottak, szűkszavúan tanácskozva:

– Én még egy verébugrásnyit sem teszek érte – jelentette ki a dundi kisfiú.

– Nekem sincs semmi tennivalóm arrafelé – erősítette meg a langaléta fiú.

– Gondolhatjátok, én sem ugróiskolázom örömömben – tette hozzá a copfos kislány.

Együtt kanyarodtak be az egyemeletes, körfolyosós bérház kapuján. Az udvarban röpke kupaktanácsot tartottak. A végén a lófarkas kislány látványosan elfintorította az arcát, és kinyögte:

– Nincs mese, fiúk, muszáj menni!

Hat láb recsegtette-ropogtatta a gödörbe levezető deszkákat. Az udvarban piszmogó Pupolina a szokatlan zajra felkapta a fejét. Jobban mondva csak kapta volna, ha bírta volna. Arcát várakozással teli mosoly élénkítette meg. Háromtagú vegyes kórus köszönt rá:

– Csókolom!

– Milyen szél taszigált ide titeket?

Tanácstalanul pislantott egymásra a három jómadár, majd kisvártatva megszólalt a kislány:

– Gyermeknap alkalmából jöttünk, hogy jót cselekedjünk a nénivel.

– Magatok akaratából vagytok itt?

Kisvártatva érkezett a válasz:

– Igen – felelték egyszerre, nem túl meggyőzően.

Ugyanabban a pillanatban mindhárman felnyögtek, és akaratlanul, derékban enyhén előrehajoltak. Hátukon, mint valami láthatatlan púp, cserfes szájak keltek életre.

– Még hogy magadtól jöttél ide, te pufi fánk? – kezdte az illetékes szóvivő. – Te voltál a legelső, aki a frászkarikába kívánta az egészet!

Rákontrázott a langaléta fiú igazmondója is:

– Te piszkafa málé, ha így folytatod, az orrod hamarosan a földet fogja verni!

Megszólalt a harmadik is:

– Te kis lófarkas liba, hamarosan meg lesz cibálva az ide-oda lengedező tollad!

Nagyot néztek a kölykök. Emez meg amaz is felnyögött a fájó dereka, a meggörnyedt háta miatt.

– Szívesen segítenétek nekem a ház körül? – sietett a javukra Pupolina.

– Igen! – felelték kórusban.

Elsőnek a pufi fánk dereka roppant egy újabbat, és görnyedt meg még az addigiaknál is látványosabban.

– Még most is hazudozol, te kétgombócos fagyiparádé! – hangzott a válasz.

– Te sem vagy különb fazon nála, Langaléta – és az ő dereka is egyet reccsent, majd jócskán mélyebbre görnyedt.

Nem szólalt meg a kislány sem, ám a lelkiismerete helyette is beszélt:

– Lányok ostoba libácskája, mikor fog a máskor be nem álló csőröd igaz szóra nyílni? – és a testtartása a két fiúéhoz igazodott.

Mindhárman hangos nyöszörgésbe fogtak, szemükből kicsordult a könny.

– Szeretett gyermekeim – kezdett bele Pupolina. – Mondjátok el az igazat, és meglátjátok, könnyebbé válik az életetek!

A kislány bűnbánó ábrázattal egy lépést tett a matróna felé:

– Mink lennénk azok a vásott gyerekek, akik az utcáról köveket szoktak hajigálni. Játékból tettük. Utána hazaszaladtunk nevetgélve, és másvalamibe kezdtünk.

Pupolina a két fiú felé fordult:

– Igazat mondott ez a kislány?

– Igen!

Mindhárom gyermek testén bizsergés futott át, mire – jobbító szándékkal – három derék roppant meg egyszerre, és három gerinc közelített a természetes egyenesség felé. A helyes út irányába tett első lépést újabbak követték az udvarban: a pufi fánk kezébe ásót ragadott, és fellazította vele a kiskert földjét. A copfos a göröngyök közé magokat hintett, a langaléta pedig locsolókannából itatta a szomjúhozó földet. Fertályóra elteltével a kiskertben egészséges zöldségek teremtek és illatozó virágok nyíltak. Közben készült a kaviccsal felszórt gyalogút, kívül-belül fehérre meszelődött a házikó, és az utolsó porcica is felszámolódott odabent. Pupolina a jó cselekedetet hamuban sült pogácsával és szép szóval hálálta meg.

– Mindig szívesen látlak benneteket! – szólt a még kissé fájó derekú, alig meggörbült hátú, távozófélben lévő gyerekek után.

A jó úton járó kölykök az iskolából hazafelé tartva minden nap leugrottak a verembe, és mesebeli édenkertet varázsoltak belőle. Egyik alkalommal láthatóan meglepték Pupolinát:

– Holnap reggel négyesben fogunk elmenni a suliba, mert akkor tartják az iskolai rajzverseny díjkiosztó ünnepségét.

Az aula hemzsegett a vibráló nebulóktól. A matrónát a három jó barát vette körbe, igaz, még kissé fájós derékkal. Csendet kért a megszólaló iskolaigazgató. Elmondta szóvirágos díszbeszédjét, majd a legjobbnak ítélt alkotások címe és mesterük jeligéje következett. A feszültség nőttön-nőtt. A harmadik helyezést elérő versenymű egy betegágyban fekvő, mosolygós bácsit ábrázolt, a második díjat kapó rajzon pedig egy rögtönzött bábszínházat néző, idős házaspár volt látható. Teátrálisan megköszörülte a torkát a diri, és a győztes rajz jeligéjét beleharsogta a mikrofonba:

– Pupolina!

Nemcsak a lófarkas rajzzseni sikított fel örömében, hanem a két fiú is üdvrivalgásban tört ki. A púpos nénike pedig csak ennyit mondott:

– No, ejnye!

A falu lábasjószágai kezdtek visszaszállingózni az óljaikba. A magasban galamb közeledett, a csőréből mintha asztalterítő lógott volna. De nem az volt. A lesőpadról bámészkodó Gondolina mellé a postagalamb egy rajzot ejtett le. Kezébe vette a díjnyertes remeket, és hosszasan belefeledkezett: a városméretű gödörben gazdagon burjánzó veteményeskertek, lugasok virágoskertekkel, tavacskák vízzuhataggal jelentek meg rajta. Nem maradhattak el róla az emberek sem: a megterített asztal körül három gyerek és egy púpos nénike kanalazta jóízűen a kőlevest.

A rajz láttán jóváhagyólag felmekegett a bakkecske, rábólintott Bundás kutya is, és már indult is a talicska elé. Gondolina feltúrta a ládikó tartalmát, kivette belőle a kalengyáriumot, és a rajzot utolsó lapként betette – mire a rajta látható gyerekek derekából végleg kiköltözött a fájdalom, és egyenes gerincűvé váltak.