A kalengyárium titka

A verem sarkában tapasztott ház, tetejének csúcsa éppen, hogy csak kimagaslott az utca szintje fölé. Átellenes oldalában fából tákolt lépcsősor vezetett a mélybe. Odalent derékban erősen meghajolt púpos anyóka tengette életét. Napjai telhettek volna egyhangúságban is. De időnként köveket dobtak feléje, a csibész kölykök. Ilyenkor minden ügyességét latba vetve megpróbált az üregből kilesni, mindhiába. Kampós botját tehetetlenségében megrázta – de ekkor már hetedhétország határán is túl jártak, a kereket oldó bitangok.

Félhangosan zsörtölődve betoppant a házba. Leült a konyhaasztalhoz. A fiókból papírost és plajbászt vett elő. Megnyálazta a grafit végét és levelet kezdett körmölni:

„Szeretett Gondolina nővérem! Alig látok a méregtől, ezért az orromra feltettem a pápaszemet. A szutyokmarcik gazembersége miatt füstölgök. Ma igazi kőzáport zúdítottak rám. Egy kondér kőlevest is főzhetnék belőle, de biztosan nem venné be az a fene úri gyomruk. A múltkor jó tanácsnak írtad, hogy az öreg botot tizenháromszor rázzam meg utánuk, de hiába, mert az emeletes házak dzsungelében ez hatástalan praktika. Mit tegyek? Ölellek szeretettel, Pupolina.”.

A tenyérnyi falusi parasztház az udvar végében csúfolkodott. Zsindelye félig beszakadva, kéménye kajla, az utcáról kapuja kerítésestől emberemlékezet óta elmaradt. A többi oldalról sűrű csalános kerítette. A portának két megbízható őrzője akadt, a hegyes szarvú bakkecske és a kuvasz. A népnyelv a kecske szarvára gyermekeket regélt, a kutyának feneketlen gyomrot rajzolt — ahol beteljesednek a szófogadatlan palánták büntetései. Hírüket hallomásból remegték az ujjszopósok, az udvar előtt lépéseiket inalásra váltották a körmüket rágó sihederek, a náluk is nagyobbak már-már merészeltek szemük sarkából a négylábúakra lesni. De még a páráknál is magasabb rendű hírben állott, Gondolina. A csengettyűs misén egyszer nagyot kondult a tisztelendő úr hangja és a térdeplő hívek tudomására reklámozta, hogy ugyan a matróna is isten szeretett gyermeke, de ő már a nyájon kívülről pislogja az ég magasát. A kitaszíttatással felérő dörgedelem csirizként tapadt meg a hírbe hozott néne fejében és felfortyant: errefelé jártában, egyszer már igazán befordulhatna ide az udvarba, a jó isten. Hellyel is kínálnám a lesőpadon, igaz idő rágta portéka, talán össze is roskadna hátsója alatt. Nem is lenne olyan nagy kár érte. Így nem csak a felhők fölül látna rá a világra, hanem alulnézetből is megismerhetné.

A kakaskukorékolást követően előbújt a dunyha alól, Gondolina. Tett-vett a sparhelt körül, majd kilépett az udvarba. A lóca szélében postagalamb várakozott pihegve, előtte borítékban levél. Na várj csak, lelkem tubicája, mindjárt kifizetem fáradozásod díját és a kasból kivéve, maroknyi búzaszemet vetett eléje. Felsercentette a borítékot és orrával, déli harangszó idejére összeolvasta az ákombákom betűket. Ejnye a teringettét, hát ezek a szaros pelenkájukból kimosott naplopó városi betyárok csak nem férnek a bőrükbe. — összegezte a sorokat. Úgy látszik, testre szabott fazonigazításra szorulnak a lelkecskéim. A kalyiba mögé botorkált. Az udvarból a padra egy széles palló ívelt fel. Még József az ács készítette, akinek családfáján csak Józsefek lógtak, és mindegyike beleszorult az ácsmesterségbe. A deszka elé odagördítette a nyikorgó kerekű tajigát és eléje befogta a kuvaszt, majd beleült kacska hintójába. Öreg botjának végével megkoppintotta az ásítozó jószág kobakját, aki véve a lapot, meglódult felfelé a zsindely alá.

Gondolina szeme nagysokára rátalált az egy szem ládikóra. Beletúrt a dobozba és sok-sok nyöszörgés, valamint derékfájdalom után, kezében ott volt a megsárgult lapokból álló, mindent tudó kalengyárium. Vastagon belelapozott. Már-már a sajtképű teliholddal megtámogatott csillagos égbolt világított be a lyukas zsindely alá, amikor rátalált a megoldásra.

Visszaútra is dolga akadt a galambnak. A válaszlevelet bizakodva bogarászta Pupolina és ezt szemezte ki belőle:

„Kedves húgocskám! Még a fényesen kivilágított mennybolt is a segítségemre sietett, a betűkkel megrajzolt, édenkerti almafáig tartó kutatóutam eredményes végigjárásában. Szerencsére Bundás kutya is ráért. A sok ácsorgásban megfáradva helyet foglaltam rajta. De ez még így is jobb volt, mint talpon ragadni. Ha eszemet megint nem felejtettem volna az udvarban, bakkecskemekegés ideje alatt végezhettem volna, de elölről lapoztam bele a paksamétába és persze a legutolsó oldalon találtam rá a fortélyra...”.

Nagy gond emésztette a fiatal tanító nénit. Sokadszorra töprengett el a gyerekeknek szánt feladaton, amikor enyhe bizsergést érezve, fejéből szikraként kipattant a megoldás. A negyedikesek osztályában a katedra előtt állt. Tessék figyelni gyerekek, csitította a zajongást. Közeleg a gyermeknap. Ezúttal nem ti lesztek megajándékozva a jeles napon, hanem nektek kell jó példával elől járni. Enyhe nem tetszés kapott volna szárnyra, de egy határozott csittel torkonragadta. Hármas csoportokba osztottalak benneteket. Sorolom, hogy kiknek hova kell menniük. Tudnak rólatok, bátran kopogtassatok be a címre. Nagy izgalom vette kezdetét a nebulók között. A megnevezett csapatok tagjai kisebb-nagyobb elánnal vették tudomásul a rájuk kiosztott címeket és neveket, csak az utolsónak maradt osztag tagjai kukultak meg a tanítási nap végéig.

Hazafelé tartottak, szűkszavúra fogottan tanácskozva egymással. Én még egy verébugrásnyit sem teszek érte — jelentette ki, a dundi kisfiú. Nekem sincs tennivalóm arrafelé — erősített rá, a langaléta fiú. Gondolhatjátok, én sem ugróiskolázok örömömben — jelezte, a copfos kislány. Együtt kanyarodtak be az egyemeletes körfolyosós ház kapuján. Az udvarban röpke kupaktanácsot tartottak. A végén látványosan elfintorította arcát a lófarkas és kinyögte: nincs mese, muszáj menni, fiúk!

Hat láb recsegtette-ropogtatta a gödörbe levezető deszkákat. Az udvarban piszmogó Pupolina a szokatlan zajra felkapta a fejét. Igaz csak kapta volna, ha bírta volna. Arcát várakozással teli mosoly élénkítette meg. Háromtagú vegyes kórus köszönt rá:

— Csókolom.

— Milyen szél taszigált ide, titeket?

Tanácstalanul pislantott egymásra a három jó madár, majd kisvártatva megszólalt, a kislány:

— Gyermeknap alkalmából jöttünk, hogy jót cselekedjünk a néninek.

— Magatok akaratából vagytok itt?

Kisvártatva:

— Igen — felelték egyszerre, nem meggyőzően.

Ugyanabban a pillanatban mindhárman felnyögtek és akaratlanul, derékban enyhén előre meghajoltak. Hátukon láthatatlan púpként cserfes szájak keltek életre.

— Még, hogy magadtól jöttél ide, te pufi fánk? — kezdett bele az illetékes szóvivő. Te voltál a legelső, aki a frászkarikába kívánta az egészet.

Rákontrázott a langaléta fiú igazmondója is:

— Te piszkafa málé, ha így folytatod tovább, az orrod hamarosan a földet fogja verni!

Megszólalt a harmadik is:

—Te kis lófarkas liba, hamarosan meg lesz cibálva az ide-oda lengedező tollad!

Nagyot néztek a kölykök. Emez meg amaz is felnyögött a fájó dereka, a meggörnyedt háta miatt.

— Szívesen segítenétek a ház körül, nekem? — sietett javukra, Pupolina.

— Igen — kórusban.

Elsőnek a pufi fánk dereka roppant egy újabbat, és görnyedt meg még az addigiaknál is látványosabban:

— Még most is hazudozol, te kétgombócos fagyi parádé! — hangzott.

— Te sem vagy különb fazon nála, Langaléta — és az ő dereka is egy újabbat reccsent, és derékban jócskán mélyebbre görnyedt.

Nem szólalt meg a kislány sem, tehát tette helyette a lelkiismerete:

— Lányok ostoba libácskája, mikor fog a máskor be nem álló csőröd igaz szóra nyílni? — és testtartása a két fiú testvonalához igazodott.

Mindhárman hangos nyöszörgésbe fogtak — szemükből kicsordult a könny.

Szeretett gyermekeim – kezdett bele, Pupolina. Mondjátok el az igazat és meglátjátok, könnyebbé válik az életetek.

Bűnbánó ábrázattal egy lépést a matróna felé tett, a kislány:

— Mink lennénk azok a vásott gyerekek, akik az utcáról köveket szoktak hajigálni. Játékból tettük. Utána hazaszaladtunk nevetgélve és másvalamibe kezdtünk.

A két fiú felé fordult, Pupolina:

— Igazat mondott ez a kislány?

— Igen!

Mindhárom gyermek testében bizsergés futott át, mire jobbító szándékkal három derék roppant meg egyszerre, és három gerinc közelített a természetes egyenesség felé.

A helyes út irányába tett első lépést az udvarban továbbiak követték: kezébe ásót ragadott és vele fellazította a kiskert földjét, a pufi fánk. A göröngyök közé magokat hintett, a copfos. A szomjúhozó földet locsolókannából itatta, a langaléta. Fertályóra elteltével a kiskertben egészséges zöldségek teremtek és illatozó virágok nyíltak. Közben készült a kaviccsal felszórt gyalogút, kívülről-belülről fehérre meszelődött a házikó és az utolsó porcica is felszámolódott odabent.

A jó cselekedetet hamuban sült pogácsával és szép szóval hálálta meg, Pupolina. Mindig szívesen látlak benneteket — szólt a még kissé fájó derekú és alig meggörbült hátú távozófélben lévő gyerekek után.

A jó úton járó kölykök az iskolából hazafelé tartva minden nap leugrottak a verembe és mesebeli édenkertet varázsoltak belőle. Egyik alkalommal láthatóan meglepték, Pupolinát.

— Holnap reggel négyesben fogunk elmenni a suliba, mert akkor tartják az iskolai rajzverseny díjkiosztó ünnepségé.

Az aula hemzsegett a vibráló nebulóktól. A matrónát három jó barát vette körbe, igaz még kissé fájós derékkal. Csendet kért a megszólaló iskolaigazgató. Elmondta szóvirágos díszbeszédjét, majd a legjobbnak ítélt alkotások címe és mesterének jeligéje következett. A feszültség nőttön nőtt. A harmadik helyezést elérő versenymű egy betegágyban fekvő mosolygós bácsit ábrázolt, a második díjat kapó rajzon rögtönzött bábszínházat néző idős házaspár volt látható. Teátrálisan megkaristolta torkát a diri és a győztes rajz jeligéjét beleharsogta a mikrofonba: Pupolina! Nem csak a lófarkas rajzzseni sikított fel örömében, hanem a két fiú is üdvrivalgásban tört ki. A púpos nénike pedig csak ennyit mondott: no, ejnye.

A falu lábasjószágai kezdtek beülni óljaikba. A magasban galamb közeledett, csőréből mintha asztalterítő lógna. Nem az volt. A lesőpadról bámészkodó Gondolina mellé a postagalamb egy rajzot ejtett le. Kezébe vette a díjnyertes remeket és hosszasan belefeledkezett: a városméretű gödörben gazdagon burjánzó veteményeskertek, lugasok virágos kerttel, tavacskák vízzuhataggal. Nem maradhattak el róla az emberek sem: a megterített asztal körül három gyerek és egy púpos nénike kanalazta jóízűen a kőlevest. A rajz láttán jóváhagyólag felmekegett a bakkecske, rábólintott Bundás kutya is, és már indult is a talicska elé. A ládikó tartalmát feltúrta Gondolina, kivette belőle a kalengyáriumot és a rajzot utolsó lapnak betette, mire a rajta látható gyerekek derekából végleg kiköltözött a fájdalom és egyenes gerincűvé váltak.