Vidám napot / a hiúság vására...,

Persze csak módjával, és nem az ugyanilyen című regény terjedelmességével.

A troli nagyterű végében a kapaszkodórúdnál állva utaztunk a vakvezetővel. A gyér utasforgalom tupírozása okán — vagy nem? — az egyik megállóban felszállt egy idős hölgy: mit sem tudtam róla még ekkor. Viszont hamarosan informált jelen létéről. Történt ugyanis, hogy a német juhász — okát máig nem tudom megmondani — elkezdte szimatolgatni őt.

— Pfuj, milyen nyálas, menj innen! —sziszegte félhangosan.

Alighogy befejezte kesernyés mondókáját, én következtem takart nyájassággal.

   Én az Ön helyében kimondottan örülnék a kutyának, mert előzetesen megbeszéltem vele, ha látsz egy csinos hölgyet, légy szíves jelezd nekem! — Most ezt tette!

Ami ezután következett, az még a legmerészebb képzeletet is felülmúlta: bő hetven lehetett a mama.

   Jaj de szép ez a kutyus! — Gyere ide, had simogassalak meg! — a járműről leszállva is kedélyesen dicsérte egyfolytában az egészből mit sem értő négylábút.

Most pedig nézzük fonák oldalról, a jótékonyan ható humor áldásosságával.

A troli végállomásán várakoztunk. Megszokásból még akkor is figyelek, ha nincs különösebb ok rá. Egyszer csak hallom, hogy nekem bal kézről egy kopogó női cipő közeledik. Kissé kihúztam magam: ebből nagy baj nem lehet. A vakvezető a bal lábam mellett hasalt. Négy méterre lehetett tőlünk a fiatal hölgy, amikor alig hallhatóan maga elé mondva megszólalt: — De szép vagy!

A feldobott labdát nem hagyhattam leütés nélkül. Jobb kezemmel megsimogattam az erősen haj híjas kobakomat — ez alatt éppen elém ért a leányzó — mosolyogva ránéztem, és kedvesen ennyit mondtam: Pedig ma még nem is fésülködtem!

Teli szájjal harsányan felnevetett, és hangos derűje mindaddig áramolhatott felém, míg a tőlem húsz méterre lévő sarkon be nem fordult: megszépült a napunk.