A HÁROM UJJAL VEZÉRELT ÉLET
Kárpáti György (46 éves)
Hazafelé tartottunk édesanyámmal az óvodából, amikor nyafogni kezdtem. — Fáj a lábam! — Ölbe kéredzkedtem.
Anyu biztatott: — Mindjárt otthon leszünk, kisfiam! Addig bírd ki! Ne kényeskedj! — Lábam állapota rohamosan rosszabbodott a hátralévő, pár méteren. Amikor bekanyarodtunk a házunk kapuja elé, már bicegtem. Bementünk a lakásba. Anyu tett-vett a konyhában, és ez alatt a lábam egyre erőtlenebbé vált. Estére már erős láz hevítette testemet. Szüleim kihívták a gyermekorvost. Az elmondott tünetek után csak rám pillantott, és már mondta is: — Járványos gyermekbénulás!
Elmúltam már hároméves, amikor a paralízis áldozatává váltam. A mentőautó a László kórházba vitt. Rohamosan romlott az állapotom — annyira, hogy járóképtelenné váltam. A légzésem is egyre nehezebbé vált, saját erőből már képtelen voltam az életben maradáshoz szükséges levegőt belélegezni. Három és fél éves voltam, amikor vastüdőbe kerültem. Két éven át egy percre sem hagyhattam el a lélegeztetőgépet — elválaszthatatlan részemmé vált. Vannak azonban az életnek bizonyos, még az efféle esetekben sem megkerülhető törvényszerűségei. Ilyenkor a nővérek leállították a gépet, és egy másfajta lélegeztetőkészülék átlátszó búráját tették a fejemre. Tudom, hogy nem szerettem a búrát, de arról, hogy miként reagáltam magára a betegségre, már csak emlékfoszlányaim vannak. Azt hiszem, nemigen fogtam fel, hogy mi is történt velem.
Szüleim mindennap meglátogattak. Alig maradt el tőlük nagynéném, aki mindig jött, ha ideje engedte. A rokonság többi tagja is kitett magáért. Ez a szeretet és törődés, meg a kórházban dolgozó nővérek kedvessége csitítóan hatott rám.
Az osztályon nyolc pajtásommal szorultunk vastüdőre, és a nővérek minden, tőlük telhetőt megtettek azért, hogy színesebbé tegyék napjainkat. Tanulságos bábelőadásokat rögtönöztek, meséket olvastak fel nagy empátiával, rövidebb-hosszabb versekre tanítottak minket. Megpróbálták pótolni az óvoda véglegesen elvesztett világát. Amikor viszont magunkra maradtunk a kórteremben, csak a beszélgetés segített az unalom ellen.
Hogyan néz ki a vastüdő, és miként tud segíteni a
levegővételben? A hatalmas gép két alkotórészből áll; az összsúlya
Pizsamában szoktam aludni. Mivel az állandó légmozgás hűsíti a zárt teret, lepedővel takarózom. A kompresszor hangja elég erős: idő kellett hozzá, hogy a monoton zajt megszokjam.
Elmúltam már ötéves, amikor az orvosok észrevették, hogy — ha csak rövid időre is — el tudnám hagyni a gépet. Mivel addigra már szinte összenőttem a szerkezettel, és mélyen beivódott tudatomba, hogy csak azzal vagyok képes lélegezni, egyáltalán nem repestem az örömtől, amikor ezt javasolták.
Ekkortájt intenzíven győzködtem szüleimet, hogy vegyenek nekem egy táskarádiót. Szerettem volna zenét hallgatni, és a világról is többet kívántam tudni. Kapóra jött ez a szemfüles orvosoknak. Megkérték szüleimet (bár sejthették, hogy ezzel nehéz helyzetbe hozzák őket): ígérjék meg nekem, hogy ha rövid időre elhagyom a vastüdőt, megveszik az áhított készüléket. Ráálltam az alkura, bár nagyon féltem. Hintaágyra fektettek a nővérek, és körülbelül öt-hat percig lélegeztem ott önállóan. A hintaágy a mérleghintához hasonló szerkezet. Akkor fújtam ki a levegőt, amikor a fejem alacsonyabban volt, mint a lábam. Az újabb billenés után belélegeztem. Amikor már nehezen ment az önálló légzés, uzsgyi, vissza a vastüdőbe!
Elkezdtek kiszoktatni a gépből. Az első napok, hetek alatt még nem fogtam fel, hogy milyen óriási változás kapujában állok. Sajátos lélegzetvételre tanított meg a betegségem. Amikor a széken ültem, ki kellett valahogy pótolni az erőtlen légzésemmel bejuttatott, kevéske levegőt. Először a kétoldali, nyaki izmokkal próbáltam rásegíteni, ám ezzel nem mentem sokra. Magam sem tudom, hogy miként kaptam rá, de elkezdtem apró slukkokban nyelni a levegőt, ami nem a gyomromba, hanem a tüdőmbe került. A sok kis korty felduzzasztotta a tüdőmet, ami aztán saját súlyától összeesett, és kipréselte a levegőt. Így csak éber állapotban lehet lélegezni; ezt a technikát neveztem el békalégzésnek. Amikor már rájöttem, hogy rövid időre biztonságosan el tudom hagyni a szerkezetet, szüleim beültettek a kerekes székbe, és kigurítottak a kórház udvarára. Szélesre tárult előttem a világ.
Máig sem tudom, hogy kinek az ötlete volt, de három órára elhagyhattam a kórházat. Anyukám odaállt mellém. Lekerült rólam az állandó pizsama. Óriási élmény volt a saját ruhámba bújni! Taxiba szálltunk: irány a Gellérthegy! A kockás jármű hamar felrobogott velünk a hegytetőre. A panoráma szépségétől valósággal “elájultam”. Nem győztem betelni Pest számtalan házával, éberen füleltem a város motorizációs zaját. Akkor építették az Erzsébet-hidat: épp a fémszerkezetet mázolták pirosas alapozóval. Szemem mohón itta a hatalmas Duna távolba vesző látványát is. Mind-mind valóságos csoda! Visszamentünk a taxihoz, és irány haza! Amint beléptünk az ajtón, szüleim máris a szobámba vittek. Két éven át bámulhattam a kórterem plafonján a neonlámpákat és hozzá a hófehér falakat, szagolhattam a kórház jellegzetes illatát. Mit láttam helyettük? A szobám mennyezetéről sokégős csillár lógott, a falakat színes képek díszítették. A lakásnak emberi illata volt.
— Hát ez az én otthonom? — buggyant ki belőlem, és ez már végképp sok volt szüleimnek. Elsírták magukat. Alig bírták abbahagyni a zokogást. Én meg csak néztem a gyönyörű szobámat, és nem tudtam betelni melegségével.
Az első lehetőséget követte a többi. Alkalomszerűen vittek ki szüleim a kórházból: volt, hogy hetente kétszer is, de volt, hogy jóval ritkábban toppanhattam be meseszép szobámba.
Életem alapvetően változott meg 1969-ben. Tizenhárom éves voltam, amikor megüresedett egy vastüdő a Baba utcában (a Rózsadombon), a Tüdő- és Mozgásrehabilitációs Intézetben, Magyarország egyetlen, ilyen típusú ellátó intézetében. A László kórházban meglehetősen egyformán teltek napjaim. Ébredés után reggeli, majd ebédig tévénézés. A főétkezés után további tévézés, a vacsora után pedig alvás. Alig töltöttem el három napot a Baba utcában (az épülettel még meg sem tudtam ismerkedni), amikor tanárok, az intézet alkalmazottai vettek körül minket, gyermekeket. Felmérték tudásunkat és mozgásképességünket: számunkra is elkezdődött az általános iskola. Egyből harmadik osztályos lettem. A tanároknak jó előre ki kellett gondolniuk — méghozzá személyre szabva, mindenkinek külön-külön — hogyan is bírjuk megfogni az íróeszközt? Figyelniük kellett arra is, hogy ki milyen mozdulatokra képes. Volt olyan társam, aki csak a szájával tudott írni. A másik haverom a lábával formálgatta jeleit.
Én magam se mindennapi módon vetettem a betűket. Hanyatt feküdtem. Fejem mellett, a jobb oldalon volt a kinyitott füzet. Jobb könyökömet behajlítottam, és ujjheggyel megfogtam a ceruza kihegyezett végét. Bal kezemmel keresztbe nyúltam az arcom előtt, és megragadtam a ceruza végét. Amennyire csak bírtam, jobb felé billentettem a fejemet, hogy lássam a ceruzahegy mozgását. Eléggé kitekert helyzet volt, de csak így tanulhattam meg betűket és számokat írni. Kis csapatunknak hasonló tantárgyakkal kellett megbirkóznia, mint a többi általános iskolásnak. Rajz, ének, gyakorlati és testnevelésóra persze nem volt. Hétfőtől péntekig mindennap volt tanítás. A tanító megérkeztekor nem kellett vigyázzba állnunk, csak feküdni…
Az órák végén megkaptuk a házi feladatot, amit nem lehetett elbliccelni. Tanáraink szigorúan követeltek tőlünk, és ha valamelyikünk elhanyagolta a leckéjét, akkor nem volt kegyelem, és egyest kapott. Mivel egész életünket zárt térben és környezetben éltük, sok alapfogalmunk és általános ismeretünk hiányzott. Egyszer, biológia órán a szarvasmarháról tanultunk. Egyik barátomnak fogalma sem volt e jámbor jószág mibenlétéről. Tanítónk mérnöki pontossággal festette le szavaival, hogy milyennek képzeljük el a tehenet. A földművelés sokfajta munkája is távol állt izolált világunktól. Erről is alaposan felvilágosított minket a pedagógus, mielőtt elkezdte volna a tényleges tananyagot. Élénken emlékszem arra a földrajzórára, amikor a bolygók keringéséről tanultunk. Annyira kiválóan szemléltette az égitestek mozgását, viszonyát a tanító, hogy egyből megértettem. Az asztal lapjára tett egy gyertyaszálat: az szimbolizálta a napot. Ezután elkezdte kerülgetni az asztalt, és közben a saját tengelye körül is forgott. Ezt az összetett mozgást pusztán a fantáziánk erejével nem tudtuk volna elképzelni, csak a szemléletes bemutatóval.
Igencsak különbözőképpen álltam a tantárgyakhoz. A matematikát ki nem állhattam, és a nyelvtannal is sűrűn meggyűlt a bajom. A biológia meg a fizika viszont érdekelt. Sokszor kellett ádáz csatát vívnom a feladott tananyaggal, hogy betuszkoljam a fejembe. Előfordult az is — igaz, csak ritkán — hogy elégtelent kaptam. Úgy gondolom, egy egészséges gyerek ilyenkor vállat von, és ezzel el is intézi — én viszont rendkívül kényelmetlenül éreztem magam a rossz érdemjegy után. Hajtott a bizonyítás vágya, ezért mindig bepótoltam azt a tudást, aminek hiánya miatt felsültem. Erős négyes átlaggal tanultam végig az általánost. Hajtott a tudásvágy, ezért vállaltam a továbbtanulás terhét. Gimnazistaként levelező tagozaton tanultunk társaimmal. A Rákóczi Ferenc Gimnáziumból jártak ki hozzánk a pedagógusok, hetente egyszer. Az önálló tanulás nem volt egyszerű feladat. Tanáraink kijelölték a negyedévi anyagot, de az elsajátítás módját és idejét ránk bízták. Mivel mindannyian bizonyítani akartunk — no, meg persze tudni is — komolyan nekifeküdtünk. A negyedik év végén kijött hozzánk az intézetbe az érettségivizsga bizottság, és mi számot adtunk a négy év erőfeszítéséről. Mivel a gimnáziumban is jó eredménnyel fejeztem be a tanéveket, a szokásos vizsgadrukkon felül egyéb izgalmat nem éreztem. Az osztályban a biológia tantárgy szakértőjének számítottam, ezért arra kicsit nagyosan készültem. Volt egy tétel, amit nem tanultam meg — naná, hogy azt húztam ki. Nagyon össze kellett kapnom magam ahhoz, hogy legalább egy hármast összeizzadjak. Fizikából viszont dicséretes ötöst kaptam. A feleletem után a fizikatanár így szólt kollégáihoz: — Uraim, úgy látom, Gyuritól nem tudok olyat kérdezni, amivel ki tudnék fogni rajta! — A többi tárgyból négyest adtak. Huszonkét éves voltam, amikor kezembe vehettem az érettségi bizonyítványomat.
Fiatalságunk persze nem csak tanulással telt: a szórakozásra is maradt idő. Hangulatos házibulik oldották a biflázás monotóniáját. Huszonöten laktuk akkor az intézetet: mindannyiunkat a paralízis döntött le a lábunkról. Ezeken az összejöveteleken szülők, testvérek, rokonok és barátok növelték “kis létszámú” társaságunkat. A lányok közül többen is találtak maguknak levelezőpartnert, és ők szintén eljöttek a murikra. A magnóból szólt az általunk kedvelt zene; a kintről érkezett férfiak, fiúk pedig ölbe kapták a lányokat, és úgy táncoltak velük. Sajna, ez fordítva nem működött.
Bőven találtunk új arcokat, hogy aztán beszédbe elegyedjünk velük. A jóízű terefere közben nagyokat haraptunk a különféle szendvicsekből. Az intézet dolgozói nemegyszer vetélkedőt is rendeztek a bulin. Különféle szempontok alapján vegyes csapatokat állítottak össze — általában hat, hatfős társaságot. A kérdésekre mi, bentlakók is tudtunk válaszolni, az ügyességi feladatokban pedig a kintről érkezettek jeleskedtek. Máskor előadók tették változatosabbá a napot. A barátok segítségével gyakran szétnézhettünk a városban, és beleszimatolhattunk az élet forgatagába.
Barátságok és szerelmek is fonódtak az intézetben. Engem is nemegyszer megperzselt a láng. Volt hetes, hónapos, meg olyan is, ami húsz éve tart (tartott?). Az egyik lányba annyira belezúgtam, hogy szinte elájultam tőle — ő meg szinte nem is foglalkozott velem. Csak egészséges nőkhöz vonzódtam. Úgy gondolom, nincs sok értelme annak, hogy két, hozzám hasonlóan mozgássérült összeházasodjon — még akkor sem, ha szeretik egymást. Szükség esetén nem tudnánk segíteni a másiknak, pedig erre azért állandóan rászorulunk. Elsősorban az intézetben dolgozó hölgyekre tudtam kivetni a hálómat — a jelenlegi barátnőmmel is így ismerkedtem meg. Az idők folyamán annyira javult az állapotom, hogy már csak éjszaka, az alvás idején szorulok a vastüdőre. A mozgásterem azonban még így is behatárolt. Bárhova is szerettünk volna elmenni kedvesemmel, estére mindig vissza kellett érnünk az intézetbe. Végül is hozzám költözött, az intézeti szobámba. Gyakran fordultunk meg nénikémnél, aki Budakalászon lakik. Autóbusszal voltunk a Mátrában, és moziba is eljártunk.
Harmonikusan teltek a hónapok, évek. Ám ha lefeküdtem, kínzó gondolatok törtek rám. Mennyire más lenne, ha egészséges emberként élhetném életem! A következő percben viszont már annak örültem, hogy súlyos betegségem ellenére vannak terveim, és törekszem rá, hogy minél több elképzelésemet megvalósítsam.
Néhány, gyermekbénulásban megbetegedett lánynak sikerült olyan kapcsolatot kialakítania az intézetben dolgozó betegszállítókkal, amiből házasság lett. Ők már kint élnek a városban, mivel szükség esetére velük van a hordozható légzőkészülék. Fordítva is működik a kapcsolatteremtés: egyik barátom megkérte egy nővér kezét, összeházasodtak, és azóta is boldogan élnek.
Éveken át harcoltam egy elektromos meghajtású kerekes székért. Az évek folyamán kényelmetlenné vált, hogy ha ki akartam menni a kertbe vagy az utcára, mindig meg kellett kérnem valakit, hogy gurítson ki. Nagyobb önállóságot szerettem volna. Hosszas küzdelem után, 1983-ban jutottam álmaim segédeszközéhez. Már nem kellett egész nap az alatt a fa alatt ülnöm a kertben, ahová reggel kitolt a nővér. Az első napokban keresztül-kasul bejártam a környéket kis járgányommal. Igazi felfedező utak voltak azok: nem csak a látott kép pezsdítette fel lelkemet, hanem az is, hogy önállóan létezem, távol az intézet falától. Egyre messzebb merészkedtem el szuperjárgányommal. A motor szerencsére eléggé erős volt ahhoz, hogy az aszfalton gond nélkül megküzdjön a hegyek kaptatóival. Addig egyforma napjaim jelentősen átalakultak. Elmegyek bevásárolni! — szóltam társaimnak. — Kell valami a boltból?
Szabadságom kiteljesülése olyannyira lelkesített, hogy
napközben alig láttak az intézetben. A sok lófrálás során barátokra is szert
tettem a környéken. Mára bevett szokásommá vált, hogy ebéd után végiglátogatom
a környéken dolgozó, lakó barátaimat — hacsak az időjárás közbe nem szól.
Elektromos járművemmel a Moszkva térig vagy a Margit-hídig is eljuthatok.
Legnagyobb sebessége azonban csak
Jó dolog, ha segítenek rajtam, de azt még jobban szeretem, ha én segíthetek másoknak. Összebarátkoztam egy fiatal házaspárral, akik kerékpárszervizt üzemeltetnek házuk aljában, a garázsban. Gondoltam egyszer, megnézem, hogy megy a bolt — és elgurultam hozzájuk. Jöttek-mentek a kuncsaftok. A fiatalasszony egyszer csak a fejéhez kapott. — Nem fizettük be a csekket!
— Semmi baj! — feleltem. Add ide, majd leugrom vele a postára. Gond nélkül elintéztem a befizetést (azért van az embernek szája, hogy használja). Egy buszmegállónyira van a zöldséges. Gyakran benézek hozzájuk — nyáron főleg paprikáért és paradicsomért, télen egy kis déligyümölcsért, évszaktól függetlenül pedig a jó szóért. A minap is betértem a fiúkhoz. Hosszasan beszélgettünk, amikor nagyot korgott a zöldséges gyomra. — Nem hoznál valamit harapni? Már indultam is, és elviharzottam a Rózsakert bevásárlóközpontba. Ott a bejárati ajtó után ölembe teszik a kosarat, és begurulok a gondolák közé. Mivel csak három ujjamat tudom mozgatni — és a fejemet — mindig megkérek valakit, hogy vegye le a polcról az árut, és tegye a kosárba. A pénztárosnők már jól ismernek. Elveszik ölemből a kosarat, és kiállítják a számlát. A pénztárcámból kiveszik a pénzt, és beteszik a visszajárót. Táskámba rakják a megvásárolt élelmiszert — meg a pénztárcát — és felakasztják a kerekes szék hátuljára. Szegény, éhen halni kezdő zöldséges komám sem nélkülözött sokáig: gyorsan fordultam a két üzlet között.
Van a közelben egy kisebb élelmiszerbolt is. A pult mögött serénykedő hölgy még harminc éves sincs. Vele is hosszasan elbeszélgetek, ha épp nem jön senki. Ha meg sűrűn nyílik az üzlet ajtaja, a vevőkkel diskurálok. Megesik, hogy a kiszolgálónak el kell szaladnia a tisztítóba vagy a postára. Ilyenkor rám bízza az üzletet. Ha vevő érkezik, vásárlásra biztatom. A végén fizethetnek — ketten csak ki tudjuk számolni, hogy mennyi az annyi.
Nem csak a környékbeli kereskedőknél áll jól a szénám. Sajnos, az a család, amelyikről most szó lesz, már elköltözött. Annyira összebarátkoztunk, hogy többször is meghívtak ebédre, vacsorára. De talán még jobban példázza kapcsolatunk erős szálait, hogy akkor sem feledkeztek meg rólam, amikor nagy baráti társaság verődött össze náluk a kertben. Elektromos kocsimmal könnyedén lavíroztam a velem is közvetlenül viselkedő társaságban, és néhányukkal össze is barátkoztam.
Felhősebb oldala is volt az életbe csöppenésemnek. Eleinte, amikor már egyedül jártam-keltem a kerületben, úgy éreztem, hogy az emberek erősen megbámulnak. Mázsás súlya volt a tekintetüknek. Csak lassan voltam képes ezekkel a méregető pillantásokkal megbarátkozni. Időbe telt, amíg lélekben eljutottam odáig, hogy kezelni tudjam ezeket a kényelmetlen szituációkat. Ma már bátran reagálok ezekre. Ha annyira néz valaki, hogy szinte nekimegy az oszlopnak, megállítom a kocsimat, és megkérdem, hogy mit is szeretne tudni rólam? (Ne nézzél, kérdezzél!) Többnyire zavart pislogás a reakció, az illető elkapja a fejét, és továbbmegy. Igen ritkán fordul elő, hogy a kíváncsiskodó honpolgár bátorságot merítsen, és kérdezni merjen.
Roppant idegesítő, ha a járdán gépjármű állja utamat. Régebben ilyen helyzetben még én éreztem magam kényelmetlenül, ha találkoztam a sofőrrel. Azóta nagyot fordult a kocka: határozottan felhívom a feledékeny vezető figyelmét, hogy a járdát a gyalogosoknak találták ki.
Amíg szüleim bírták energiával, sok mindennel meg akartak ismertetni. Gyakran voltam kint a futballpályák lelátóin. Amikor bátyám kenuzni, húgom meg kajakozni kezdett, már a vízparton fordultam meg többször, és a vizes sportok lelkes hívévé váltam. Ellátogattunk testvéreim vidéki versenyeire is, és nagyon drukkoltam a sikerükért. Mára már csak a tévén nézhetem a sportmérkőzéseket. Fő kedvencem az atlétika és a vizes sportok. A focit a képernyőn már nem kedvelem annyira, mint a helyszínen. Csak néhány játékost látok, akik kergetik a labdát. Én viszont az egész stadiont szeretném látni, szőröstül-bőröstül. Érdekelne minden kis momentum a hatalmas arénában. Azt hiszem, a képernyőről a legjobban az élő való varázsa hiányzik. Néha elkap a vágy: szívesen futnék, vagy ugranék rúddal. A súlyemeléssel, a birkózással, és az ökölvívással szemben viszont kimondott ellenszenvet érzek: ezeket embertelen sportoknak tartom.
Éhes vagyok minden, a gépjárművekkel kapcsolatos információra. Lecsapok rá, legyen az újságban vagy a telekommunikációs eszközök bármelyikében. A motorizált közlekedés — mint egész egység — szintén érdekel. Ha kielégültem “füstös” hobbimban, akkor szívesen fordulok szobanövényeim felé, ezek megtöltik kis kuckómat.
Az én növényeim nem bontanak szirmot, csak zöldellnek. Futók csüngnek a falról, meg páfrány. Sok kaktusz növöget cserépben — azokat a legkönnyebb gondozni. Különböző színű fokföldi ibolyák is díszítik lakomat. Fikuszom már másfél méter magas; a közelében kroton nő. Hiába veszi körül az intézetet zöld: szükségem van arra, hogy itt, bent is a növények szép látványába fusson tekintetem.
Jó pár könyvet vásároltam; azok a könyvespolcon találtak helyet. A szabadon maradó percek pedig igen alkalmasak a gondolkodásra. Anélkül sem lehet meg az ember — pláne, ha a maga javára fundál ki valami fontosat. Sokáig forgattam fejemben a kérdést: hogyan tudnék önállóan telefonálni? Ma már kihangosítható telefon van a szobám falán: egyik lakótársammal közösen üzemeltetjük. Három, mozgásképes ujjammal és egy hosszabb pálcával kényelmesen ki tudom hangosítani, és hívni is tudok. Ez is nagyon fontos lépés volt önállóságom kiszélesítésében. Mivel Zsuzsát többször hívják, mint engem, megbeszéltük, hogy ő veszi fel a kagylót, ha csörög a készülék. Ha engem keresnek, átcsönget hozzám, és már fogadom is a hívást.
Szüleim szeretetét és törődését továbbra is érzem. Hetente látjuk egymást. Húgom és bátyám sem felejtett el. Ők is jönnek, ahogy idejük engedi. Mindketten házasok, és gyermekük is van. Húgom kisfiának én lettem a keresztapja. Elérzékenyültem, amikor felkért: örömmel mondtam igent. Keresztfiam cseperedő baba korában még elfordult tőlem, és sírt. Szülei meg csak biztatták: Integess Gyurinak, menj csak oda hozzá, simogasd meg! A szeretetben feloldódott a kisfiú tartózkodása, és egyre többször somfordált hozzám, ha meglátogattak. Összehaverkodtunk. Annyira jólesik a ragaszkodása, hogy azt szavakkal ki sem tudom fejezni. Imád focizni, ezért a negyedik karácsonya közeledtén úgy döntöttem, hogy a Jézuska futballcipőt hoz neki. A karácsonyfa alját a stoplis cipő szépen becsomagolt, masnival átkötött doboza ékítette. Megérkezett Balázs a szüleivel. — Mit hozott nekem a Jézuska? — kezdte. Izgatottan bontotta ki az ajándékot. Amikor kezébe került a meglepetés, felkiáltott. — Focicipőőő…! — Kezében a csukával kétszer körbetáncolta a szobát örömében. Utána odajött hozzám, és mosolyogva azt mondta: — Köszönöm, drága Gyurikám! Megsimogatta a könyökömet, és adott rá egy puszit. Teljesen elérzékenyültem, és könny szökött a szemembe. Kész voltam…
Elégedett vagyok életem alakulásával. Azzal, hogy mi lenne, ha… — nem foglalkozom. Nem tartom valószínűnek, hogy önálló lakásba költöznék — még akkor sem, ha barátnőm velem tartana. Ha csendre vágyom, behúzódom a szobámba, és elbújok a világ elől. Ha pedig már elegem van az egyedüllétből, akkor előremegyek a nagyterembe, ahol zajlik az élet — például Zsuzsához, vagy útra kelek a kerekes székemmel.
Az ötvenes években több ezer gyermeket fertőzött meg súlyosan a paralízis kórokozója Magyarországon. Tíz éve hozta létre egyik barátom a “Herfel húszan még vagyunk” alapítványt. Az alapítók közül már csak tizenhárman élünk. Négyen a rehabilitációs intézetben lakunk, kilencen pedig kiköltöztek férjükhöz, feleségükhöz. Mivel már régóta van hordozható lélegeztetőkészülék is, elszakadhattak az intézettől.
Ha a vastüdő már kevés, akkor jön a gégemetszés. Ezt mindenáron el akarom kerülni. Gégemetszés után megnő a fertőzés veszélye. Amikor 1969-ben felkerültem az intézetbe, még heten szorultunk vastüdőre. Én vagyok közülük az utolsó mohikán. Lehet, hogy nem csak Magyarországon, de Európában is…
Meséltem már a vastüdő kinézetéről, működési elvéről, és arról is, hogyan fekszem benne. Most szólok egy pár szót arról, hogyan tettem komfortossá az “ágyban fekvést”.
A gép tepsi részéből csak a nyakam felétől “lógok” ki. A nővérhívót az egyik ismerősömmel közösen fejlesztettük ki. Az alapja egy nyomáskapcsoló. Erre műanyagcsövet húztunk; a vége épp a szám előtt van. Ha belefújok a csőbe, a levegő nyomja a kapcsoló membránját, és megszólal a nővérhívó. Meg kellett oldani a televízió és a hifitorony önálló kezelését is. A lélegeztetőgép fejnyílása fölé, a szerkezet felső részére egy tükröt szereltek, és ahogy fektemből belenézek, nagyobb teret látok be magam körül. Másik haszna, hogy két tépőzárat ragasztottunk rá, meg a távirányítókra is. A nővérhívó szerkezet végében van egy ceruza. Számba veszem az íróeszközt, és azzal nyomkodom a távkapcsolók gombját. Maga a fekvés nem kényelmetlen. Negyven év alatt mindent meg lehet szokni.
Álmok a valóság tükrében:
Ritkán szoktam álmodni, de amikor mégis, mindig makkegészségesnek látom magam. Visszatérő álmom, hogy egy nyitott, sport Mercedesben ülök; mellettem egy hosszú hajú, szőke nő. A csodaszép autó száguld, bele a végtelenbe…
Nemrégiben forgattak rólam egy filmet. Az életemről szólt, és a mindennapjaimat is bemutatta. Utcaképek is kerültek a szalagra. A rendező megkért, hogy válasszak hozzá aláfestő zenét. Egyik, kedvenc klipemben egy kamion robog az országúton. Hatalmas síkon nyúlik át a sztráda. A szabadság, az erő és a végtelen harmónia jellemzi a rövid montázst. Ennek a klipnek a zenéjét választottam.
Nemrégiben vettem egy faxszal ellátott telefonkészüléket, merthogy 2000-ben elkezdtem tőzsdézni. Az első évben jól kaptam el a fonalat. Ötven, jó tranzakcióval nagyon sikeres évet zártam. Több mint megdupláztam a befektetett összeget, és messzemenően elégedett voltam. A televízió teletext szolgáltatásában kísértem nyomon az árfolyamok változását, és ha vétel vagy eladás szükségét éreztem, remek szolgálatot tett a fax. A következő évben viszont rám járt a rúd. Csak lestem, ugyan merre kószált el mellőlem a szerencse? A MOL papírjának és kései ébredésemnek köszönhetően az előző évi nyereség háromnegyed részét elbuktam. Az idén már óvatos duhaj módjára avatkozom a tőzsde forgalmába. “Sok kicsi sokra megy” alapon veszem ki a részem az üzletből.
Mágikus erővel vonz az építkezések érdekes és látványos világa. Falja szemem a munkagépek mozgását, forgását. Beleképzelem magam az erőgépeket irányító emberek helyébe. Milyen jó is lenne! Egyik nap nagy örömmel értesültem róla, hogy nemsokára elkezdik építeni közelünkben a Rózsakert bevásárlóközpontot. Izgatottan nyúltam három ujjammal a kerekes szék joystickjához.
Hamar rátaláltam az építkezésre. Szemgyönyörködtető volt a látvány: itt aztán lesz mit néznem! A főnökök szigorú munkafegyelmet követeltek beosztottaiktól. Lazításról szó nem lehetett — arról meg, hogy elszaladjanak egy doboz cigiért, még álmodni sem mertek volna a melósok. Órákon át figyeltem a gödör mélyítését, majd az alapozás munkálatait, végül az épületkomplexum megszületését. Elektromos masinámmal körbejártam az építőipari szakemberek hangjától és a munkagépek berregésétől hangos tájat. Úgy látszik, néhány pillanatra mégiscsak kilopták magukat a kétkezi munkások, mert felfigyeltek rám. Egyikük vette a bátorságot, és megszólított:
— Nem hoznál pár doboz cigarettát?
— Szívesen! — feleltem, és már “füstölt” is kocsim kereke, ahogy indítottam. Úgy ismertem a környéket, mint a tenyeremet. Gyorsan beszereztem a cigarettát, és robogtam vissza. A melósok kitörő örömmel vették át a pakkokat.
Hazafelé menet zakatoltak fejemben a gondolatok. Másnap reggel összekaptam magam, és elmentem a közeli nagykerbe.
— Mit tetszik parancsolni? — nézett nagy pislogva az eladó.
— Egy gyűjtőkarton cigarettát kérek! — Meglepődött az eladó. — Tudja, sok barátom van! Ha a szokásosnál valamivel később indultam el az intézetből, munkás haverjaim akkor sem idegeskedtek. Ugyanis, amint elindultam a cigarettával megpakolt kocsival, a mintegy fél kilométernyire dolgozó toronydaru kezelője máris leadta a drótot a földön serénykedőknek:
— Ne izguljatok, fiúk, már úton van Gyuri!